Csak idáig jutottam most. :S Nem tudom,hogy mennyire tudom majd folytatni, ÉN IDIÓTA kiszedtem a laptopom billentyűzetéből az 'L' betűt,mert koszt akartam kiszedni belőle. XD Looseer vagyok,no mind1..:D
Szóóval most elég nehéz írnom,mivel senkinek sem sikerült visszaraknia x'D. Nembaj,majd próbálkozom! :D Addig is olvassátok a folytatást! :)
3. Fejezet – Amikor egy őrangyal mindent
elfelejtett…
- Rebeka… - kezdtem. – Holnap hazautazom. – mondtam ki,mikor ő épp a konzervek közt válogatott. Megakadt a keze a mondatom hallatán.
- Miért? – kérdezte.
- Mert semmi értelme annak,hogy én itt vagyok. Csak szenvedek. Nem fog emlékezni. – mondtam.
- Figyelj,megértelek,de Ami hidd el,én látok rá esélyt,hogy emlékezzen! – lelkesedett Rebeka.
Vettem egy mély levegőt. – Én nem. Nem hiszem,hogy fog. Szeretne emlékezni,de nem fog. Szóval szeretnék hazamenni. – erősködtem.
- De Ami… - kezdte Rebeka,de én félbeszakítottam.
- Rendes vagy Rebeka,de nem. Holnap visszautazom. – zártam le a témát.
Mikor hazaértünk,azonnal beültem a laptopom elé,hogy átrakassam jegyemet holnapra. Csak nem volt sehol elérhető wifi,és csak Aronnak volt mobilnetje. És épp használta a saját laptopján.
- Hé,kölcsönkérhetem majd a netet? – kérdeztem zavartan.
- Persze,de nyugodtan használhatod az én laptopomat is. – mondta. Vonakodva,de odamentem.
Odafordította felém a gépet,én pedig elkezdtem bepötyögni a weboldalt. Láttam,hogy nézi,hogy mit csinálok. Nos,szerintem mindenki utálja,ha nézik miközben csinál valamit a gépen. Ezzel én is így voltam,de nem akartam megsérteni,meg már haza akartam menni. Láttam,hogy felvonja a szemöldökét.
- Mért rakatod át a jegyed? – kérdezte.
- Haza akarok menni. – válaszoltam az adataimat pötyögve.
- Miattam? – kérdezte. Na most én vontam fel a szemöldököm. Ez meglepett.
- Mért pont miattad? – kérdeztem vissza.
- Nem feleltél a kérdésemre. – vágott vissza.
Nem feleltem. Nem volt publikus az ő számára,hogy mért nem maradok. Persze,mondhattam volna,hogy „Mert mindennél jobban szeretlek,de te semmire sem emlékszel,ja és a barátnőd vagyok amúgy totál mellékesen”.
- Szóval miattam… - mondtam.
- Nem! – vágtam rá kicsit túl gyorsan.
- Ne menj! – mondta. Mért akarja,hogy maradjak?
- Nem tudok segíteni,hogy emlékezz,sajnálom. – mondtam.
- De tudom,hogy tudsz! Még ha te erről nem is tudsz. – mondta. – És mert bírlak. – mondta.
- Ezért maradjak? – mosolyodtam el.
- Kérlek. – mondta egy szinte már majdnem hasonló régi Aronos mosollyal,ami meggyőzött engem két másodperc alatt.
- Jól van. – adtam be a derekam,majd bezártam az ablakot. – Akkor köszi,csak ennyit akartam.
- Nyugodttan netezz csak. – mondta.
Hát jó. Gondoltam akkor felnézek gyorsan közösségire,csekkolom az leveleimet,meg ilyenek.
Aron szeme megakadt a profilképemen. Még az anno Horvátba készült közös képünk nyárról.
Kicsit elfordítottam a laptopot,és leszedtem. Gyanítom,hogy nem nézegette a közösségi profilját,szerencsére az enyémet sem. Bár az enyémen most már nincs semmi.
Viszont az övé volt egy kép rólam,a számomra ismeretlen amerikai barátai számára amit még úgy tett fel,hogy „my life ©”. Remélem nem találja meg ezt a képet. – Köszi,tényleg. – mondtam,aztán már tényleg visszaadtam neki a gépet. Kimentem és szóltam Rebekának,hogy akkor mégis maradok.
Ő persze ennek nagyon örült,és sejtette,hogy Aronnak ehhez van némi köze. Viszont attól még halálra untam magam. Két könyvből az egyiket már kivégeztem,a másik is hamar meglesz,szóval nem tudom,mihez fogok utána kezdeni. Kiültem az udvarra,és átnéztem a régi képeket a laptopomon.
Kíváncsi lennék,vajon Aron ettől emlékezne –e. De nem szabad neki ezt meglátnia. Közben a gép jelzett egy nyílt hálózatot,amire azonnal csatlakoztam. Felmentem skypera,Anna azonnal videóhívást indított.
- Mi újság csajszi? – kérdezte. – Eléggé meggyötört arcod van.
- Semmi jó. Haza akartam utazni tegnap,de Aron meggyőzött. Szeretne emlékezni. – mondtam.
- Hát akkor segíts neki! – mondta.
- Nem! Ilyenkor hagyni kell az amnéziásokat,nem szabad bolygatni őket. – mondtam.
- Ne csináld már! – mondta.
- Kérlek beszéljünk másról! – kérleltem.
- Jól van. – mondta majd témát váltott.
Egy bő másfél órát beszéltünk,aztán letettük,mert Annánál bőven estefelé járt az idő,itt meg még csak délután volt. Gondoltam amíg még itt egész jó idő van,decemberhez képes,na jó annyira mégsem,de kabátban,sállal,egy gőzölgő forró csokival ki lehet bírni. Félreraktam a laptopom,aztán kezembe vettem a Vaskirályt. Mikor már elfogyott az innivalóm,és kezdtek elfagyni az ujjaim,összefagyva bevánszorogtam a lakásba. Rebeka házi pizzát készített vacsorára. Nyami. Apró örömök.
Felkaptam a tálcámra két szeletet,majd bementem a szobámba. Aron még most is ott volt.
Kicsit meglepődtem,de örültem. Leültem az ágyamra,majd a laptopomon elindítottam egy Így jártam anyátokkal részt. Amikor Aron meghallotta,hogy mit nézek,megkérdezte,hogy nem gond,ha beül mellém,és ő is nézi – e ,mert imádja. Mintha nem tudnám,hogy imádja.
- Persze. – csúsztam az ágy belső szélére.
Röhögve néztünk végig vagy három részt. Deja vu érzésem volt egy kicsit. De csak egy pillanatig.
Régen ez úgy volt,hogy a mellkasra hajtottam a fejemet,és úgy néztük. Most meg,mint két távoli barát.
Persze ez is csodás volt,csak nagyon furcsa és idegen volt az elmúlt másfél év után.
Rebeka hozott még be nekünk pizzát,meg üdítőt, és mosolyogva nézett ránk. Rám nézett,majd rám kacsintott. Vettem a célzást.
Később elmentem tusolni, aztán Aron is,végül csöndesen laptopoztunk a szobában,majd mindketten elaludtunk. Előre láthatólag két hétig leszünk itt. Életem leghosszabb két hete lesz ez.
A következő nap unalmasabban telt,mint az előző kettő. Kiolvastam a könyvem,vásárolgattam egy pár ruhát Rebekával,majd kölcsönadta az ő rongyosra olvasott Twilight könyvét,csak angol kiadásban.
Na,ez jó ahhoz,hogy fejlesszem az angol tudásom. Mindig is el akartam olvasni. Szóval leültem egy szótár társaságában,és nekikezdtem. Eredeti nyelven azért csak az igazi. Senki nem is zargatott olvasás közben,nagyon belemerültem. Következő nap az időjárás átváltott totális forksi időjárássá.
Egész nap szakadt az eső,borongós volt,a napot egy pillanatig nem lehetett látni,ettől a kedvem is egyenlő lett az időjárással. Még mindig olvastam,és fordítottam a dolgokat. Közben kiírtam a kedvenc részeimet eredetileg egy füzetbe. Aron folyamatosan vígjátékokat nézett,és azon röhögött,de mivel tekintettel volt rám,így nem hallottam mit mondtak benne,mert fülhallgatón hallgatta.
Ötödik nap,szokásos tevékenységek. Olvastam,olvastam,olvastam. Hah! Hatodik napra kiolvastam a könyvet, a szótár segítségével. És baromira tetszett! Eredetin minden dolog sokkal jobb. Remélem javult az angol tudásom. A hetedik napon végre jó idő volt. Sütött a nap,nagy örömömre,amit ki is használtam,és egyedül sétálgattam a városban. Aron gépével elmentem,és egy csomó jó fotót csináltam. Mikor hazaértem,felraktam a laptopra a képeket,hogy egy kis szerkesztéssel feldobjam őket. Már este fele volt,mikor Aron bejött. Épp szerkesztettem. Meglátta a gépét az ágyamon.
Mikor felismertem a helyzetet,majd kiesett a szívem a helyéről. Most meg mit fogok neki mondani?
Mit fog Ő mondani? Te jó ég. Megfagyott a vér az ereimben.
- Az az én fényképezőm ? – kérdezte. Megkellett köszörülnöm a torkomat,hogy hang is kijöjjön a tokomon.
- Aha,nem baj,hogy kölcsönvettem? – kérdeztem vissza.
- Dehogy. – mondta,majd felkapta az ágyról. Te jó ég! Benne vannak a képek! A közös képeink,a nyaralás,minden! Mégsem kaphattam ki a kezéből. Aha,csakhogy rólam van szó,a két lábon járó szerencsétlenségről. Felpattantam kissé gyorsabban,mint szerettem volna,és kikapta a gépet a kezéből.
- Bocsi,de még kell. – mondtam,majd mikor megkaparintottam,azonnal töröltem a képeket. – Tessék. – nyújtottam neki vissza. Csak furán méregetve nézett rám,majd vállat vont,és ledőlt az ágyára.
Ez rohadt meleg helyzet volt. Mégis csak előbb haza kellett volna mennem. Ez túl veszélyes.
Alig vártam már a pénteket! Szombaton visszautaztunk! Erre vártam már mióta. Az az plusz egy hét hamar eltelt,kocsmáztunk az amcsi barátokkal,én csak a szokásos dolgokat tettem,és körülbelül ennyi. Péntek este minden cuccomat összepakoltam,és totál izgatottan feküdtem le. Honvágyam volt.
Vagy csak menekülni akartam az emlékeim elől. Szombaton kora reggel indultunk a reptérre.
Totál feldobódva ültem fel a gépre. Igen,itt még nem tudtam,hogy mi fog történni. Felültünk. Én Aron és Rebeka ültünk egy sorban,természetesen én az ablaknál. Mindhárman a saját laptopunkat nyomkodtuk,én olvastam,Rebeka zenét hallgatott,Aron non-stop gépezett. Néha – néha felé pillantottam. Talán már Londonhoz közel lehettünk,mikor Aron felébresztett. Elbóbiskoltam egy kissé.
Hatalmas szemekkel nézett rám,nekem meg gőzöm nem volt,hogy mi van. Totál kómásan meredtem a képernyőre. Ahol szembenéztem saját magammal,és a jól ismert „my life ©” szöveggel.
Torkomon akadtak a szavak,megteltek könnyekkel a szemeim,és hirtelen a gép után nyúltam,hogy törölhessem,de elrántotta a gépet. Próbáltam valamit leolvasni az arcáról,de semmi. Nem tudtam eldönteni,hogy meglepett,csalódott,vagy boldog –e. Totális pókerarc. Szuper.
- Te… ? – kezdte,de hatalmas szerencsémre landolt a gép,én pedig felpattantam,hogy leszálljunk.
Elkapta a könyökömet.
- Ami kérlek,válaszolj! – kérlelt. – Te…vagy az én…barátnőm ? – kérdezte.
Könnyes szemmel húztam ki magam a szorításából,majd előre tolakodtam. Szerintem ezzel mindent elmondtam neki. Szerencsémre a hazatartó járaton totál máshol ültünk mindhárman.
Rövid út volt,viszont más írtóra kellett pisilnem,szóval felálltam,hogy kimenjek. Aron pont a mosdó előtt ült pár sorral,mikor meglátott felpattant elém.
- Kérlek eressz el. – mondtam neki,mikor beállt elém az útba és elkapta mindkét csuklómat.
- Ami! Emlékezni akarok rád! – mondta.
- Hajrá! – mondtam,majd kitértem az útjából.
Visszafele már hagyott visszamenni a helyemre. Mikor végre leszálltunk Pesten,Dani várt ránk a kocsimmal. Néma csendben autóztunk el hozzánk. Nem vitte haza még Aront. Aron bejött hozzánk.
Bementem a szobámba,majd bevágtam magam mögött az ajtót. Aron kopogott,majd bejött.
- Ami,kérlek. Segíts nekem! - mondta már szinte könyörgően. Idáig bírtam.
- Tényleg ezt akarod? – fújtattam idegesen. – Akkor tessék. - húztam magunk mellé a laptopom és elindítottam neki a videót,amit még ő készített a nyár végén. Ami alatt egy One direction
szám megy,és a végén még van egy vallomás,amit ő mond a kamerában. Nem figyeltem a reakcióját,csak bámultam magam elé. Mikor vége lett a videónak,lehajtottam a laptopom.
Felálltam és az ablakomhoz sétáltam. Követett.
- Ami… - mondta,de én nem fordultam meg. Ekkor elkapott a derekamnál fogva,magához fordított és hozzám lépett. Azzal a lendülettel olyan szenvedélyesen csókolt,hogy ha nem tartott volna,elestem volna. A térdeim megrogytam,akárcsak az első csókunknál. A könnyeim patakokban folytak le az arcomról,és már – már hisztérikusan nevettem fel.
- Emlékszel ? – kérdeztem mosolyogva. Megrázta a fejét,én pedig hátraléptem.
- Halványan talán,ami jó,mert lehet visszajönnek lassan az emlékeim. Viszont az egy jel neked,hogy talán nem emlékszem rád teljesen,viszont képes voltam még egyszer beléd szeretni Angyalom. – mondta én pedig újra megcsókoltam. Angyalom. Erre vágytam. Lehet,hogy nem emlékszik az elmúlt hetekre,de ismét szeret. Semmi más nem számított,csakis ez az egyetlen dolog. Szeret. Én is megint beleszerettem egy kicsit jobban. Nem tudom,hogy lehetséges –e ,de nekem mindenképpen lehetséges. Egész estig nálam maradt,amiből szerintem Rebekáék levonták a következtetést,hogy valami történt. Mikor hazament,mondta,hogy majd még felhív,és beszélünk.
- Jó éjszakát Angyalom. – mondta,majd megcsókolt,és nyomott egy puszi a homlokomra.
Kiengedtem az ajtón,és mosolyogva fordultam vissza Rebekához.
- Nem emlékszik,viszont szeret. Újra. – mondtam,és majd szétvetett a boldogság.
Rebeka szorosan megölelt. Ő is örült velem együtt.
- Látod,tudtam én! Csak várnunk kellett. Elhiszem,hogy ez lehetett életed legrosszabb egy hónapja,de túlélted! Erős vagy! – mondta,majd még egyszer megölelt.
Annának dobtam egy gyors smst,hogy minden oké. Azonnal felhívott.
- Mi a helyzet? – kérdezte. – Emlékszik?
- Nem,de újra belém szeretett. – mondtam. Anna belevisított a telefonba.
- Tudtam én,hogy okos gyerek ez az Aron. – mondta Anna büszkén,mintha tényleg az lenne ránk.
- De megyek,beszélek vele Skypeon. Puszi. – tettem le.
Gyorsan magam elé húztam a laptopot,de még nem volt fent. Addig felnéztem közösségire,Honfoglalóra is elnéztem,ami totál új külsőt kapott,ettől teljesen elment a kedvem,szóval nem is játszottam. Fél óra múlva jelzett a Skype.
- Na,és most hogyan tovább? Hogy lesz? – kérdeztem.
- El kell mesélned mindent. – mondta. – Aztán majd eldöntök mindent.
- Hát jó,de ez egy nagyon hosszú történet. Mit meséljek? – kérdeztem.
- A legelejétől. Mikor találkoztunk. – mondta a kamerába. Mosolyogva néztem félre.
Vettem egy nagy levegőt,és elkezdtem: - Hát,az igazság az,hogy három éve osztálytársak vagyunk. Őszinte leszek,az első pillanattól kezdve beléd voltam esve. – mondtam és éreztem ahogy felforrósodik az arcom. – De neked akkor Ivett volt a barátnőd. Engem még csak észre sem vettél.
- Komolyan? – kérdezte.
- Tízedikben megkérdezte,hogy új lány vagyok – e az osztályban. – nevettem el magam kínosan,mire ő is felnevetett. – Tízedikben a sors fintora,hogy két tanórán is egymás mellé ültettek. Végül kaptunk egy közös project munkát,a tó körül. Mint kiderült,a tónál volt Ivett apjának egy titkos raktárhelysége ahol mindenféle kísérleteket folytatott. Eközben rájöttél,hogy te is szeretsz engem,valamilyen csoda folytán,és mikor én totál kiborultam,hazakísértél,bejöttél,és megcsókoltál,velem pedig megfordult a világ. – vallottam színt. – Végül kiderítettük,hogy András emberkísérleteket folytat,és hogy apámat ő ölte meg,vagyis igazából nem ölte meg,csak később. Én persze bosszút akartam,de közben kiderült,hogy anyámmal randizgat ez a féreg. Aztán rájött,hogy mindent tudunk,elmenekültünk Amerikába,én akkor ismertem meg Rebekát,aztán vissza kellett jönnünk, mert megfenyegetett.
Végül kötöttem vele egy alkut,miszerint én odaadtam magam alanyként,ha nem bántja a szeretteimet.
Rebeka állítása szerint te teljesen kiborultál mikor én így döntöttem. – mondtam és vártam a reakcióját.
- Ez most is így lenne. Az emlékeim szerint nem emlékszem rád,te érzem legbelül,hogy senki nem ismer nálam jobban. És senki nem szeret nálam jobban. – mondta,én meg elmosolyodtam,majd folytattam.
- Három szert kaptam,az utolsónak olyan hatása volt,hogy emberfeletti erőt kaptam. Erősebb vagyok,mint egy átlag ember. – mondtam. – Aztán Andrásnak ez nem tetszett,megölte az anyámat,én pedig bosszúból megöltem őt. – hadartam,és reméltem,hogy nem ijedt meg most tőlem.
- És ami mostanság történt,hogy Ivett bosszút akar,és erősebb lett,mint én,te is ilyen erőt akartál,mint ami nekem van,hogy szembeszálljunk vele,ezért színészkedtünk egy kicsit,és te „Ivettel jártál” – mondtam idézőjeles macskakörmöt mutatva. – Ezzel nem is lett volna gond,csak mikor úgy jöttél oda hozzám,hogy nem is emlékeztél rám,na akkor jutottunk el oda ahol most tartunk. Bedrogozott téged,hogy ne emlékezhess semmire. – mondtam,és észre sem vettem,hogy folyik a könnyem.
- Egy pillanat. – mondta,majd letette. Kérdőn meredtem magam elé. Mi rosszat mondtam? Megrémisztette a tény,hogy embert öltem? Ki kellett volna hagynom ezt a részt? Nem! Akkor nem lennék vele őszinte. Öt perc múlva Rebeka nyitott be a szobámba. Aron engedte be.
Szó nélkül odalépett hozzám,és szorosan magához ölelt.
- Csak hogy tudd, most,ahogy mindent elmeséltél,emlékszem. Nem mindenre,de a többségre igen. És a döntésemhez tartom magam. Beszélek majd Bálinttal. – mondta. – Iszonyatosan sajnálom. Nem akartam,hogy ezt átkelljen élned. – mondtam. – Soha többé nem kell ezt és hidd el,Ivett meg fog még ezért fizetni! – mondta,majd letörölte a könnyeimet az arcomról,aztán ráérősen,hosszasan megcsókolt.
- Aludj itt. – suttogtam.
- Maradok,nyugodj meg. – mondta. – Vigyázok rád Angyalom. – mondta,majd megpuszilta a kezem.
Szóval így szombat este újra együtt aludtunk. Emlékezett! Nos lehet,hogy nem mindenre,de mégis emlékezett a lényegre,hogy szeret! Összebújva aludtunk ezen a zord decemberi estén.
Vasárnap reggel végre vele együtt ébredtem fel. Na jó,ő ébredt fel előbb,én még aludtam egy jó darabig. Nem kérdés kettőnk közül ki a hétalvó. Kíváncsian vártam a mai terveket.
- Beszélek Bálinttal. – jelentette be. – És még a héten meglesz a,a hogy is mondjam, „átváltozásom” – mondta,mert ő magam sem tudta,mi a jó szó erre az egész folyamatra. Ahogy senki sem tudta. Totál ismeretlen ez az egész dolog.
- Egész biztos,hogy ezt akarod? Ezer százalék? – kérdeztem.
- Ha rólad van szó,végtelen százalék. – mondta,én erre elmosolyodtam. Még ma elment Bálinthoz,és megbeszélték,hogy elvileg szerda körül már jól lesz,ha holnap,azaz hétfőn megcsinálják. Kissé ideges lettem a tudattól,hogy Aron is ilyen lesz,mint én. Nem akarom,hogy ilyen legyen,de most nem tudom megakadályozni sajnos. Ezt az egész színészkedést a védelmünk érdekében csinálja. Nagy ár ez,most még Bálint és ő sem fogták fel. Elvesztik az emberi ismertetőjeleiket,mert mindannyian ugyanannyira erősek leszünk. Anna próbált egész vasárnap nyugtatni,hogy minden rendben lesz,a mai estét még együtt töltjük,utána ismét együtt leszünk. Nagyon reméltem,hogy együtt leszünk.
Közben elkezdtem azon töprengeni,hogy vajon minket tényleg egymásnak szánt a sors? Idáig amióta összehozott minket a sors,ezek után foggal körömmel harcolt,hogy mi ne legyünk együtt. Hiba,de meginogott kicsit a magabiztosságom arról,hogy mi tökéletesek vagyunk így együtt. Hát ha a sors el akar szakítani minket,hát akkor mi is foggal körömmel harcolunk ellene. Nos igen,a sors egyik cinkosának neve Pintér Ivett. Anna és Aron váltották egymást. Hat óra körül lehetett,de már korom sötét volt. Tél,de imádlak ilyenkor. Éppen akkor készülődtem rántottát csinálni kettőnknek.
- Anna gondolom mondta,hogy akkor hogy lesz. – mondta.
- Igen,tudok róla. – mondtam. – Szóval akkor ez ismét egy fogalmam sincs hányadik utolsó közös este. – sóhajtottam.
- Sajnálom,tudod jól! – felelte kicsit idegesen. Félt. Akkor szokott ilyen lenni. Félt,hogy mi lesz,ha balul sül el a mutatvány.
- Aron,ha kétségeid vannak,nem kell ezt az egészet megtenned. – mondtam.
- Nincsenek! – mondta,mintha meg lett volna lepődve.
Inkább nem firtattam neki a dolgot,mert nem akartam még most is ezen veszekedni vele. A veszekedés is olyan felesleges dolog. Az ember vagy azért teszi,mert jobban szereti a másikat,vagy büszkeségből,vagy egoizmusból. Ez a világ legfeleslegesebb dolga. Ebből a rövidke életünkből is ilyenekre pazaroljuk az időt,minthogy inkább kihasználnák minden értékes percet amit együtt tölthetünk. Arra próbáltam koncentrálni,hogy szerdán visszatér hozzám! Ha nem így állok hozzá,nem is így fog történni. – Nem lesz semmi gond! – mondogattam egész éjjel magamnak,miközben a karjaiba zárva aludtam,és már – már annyira ideges voltam,hogy éreztem ahogy könnyek futnak le az arcomon. Szerencsémre Aron nem ébredt fel erre. Pihennie kell. Kemény napok állnak előtte. Legszívesebben megállítottam volna az időt,vagy legalább lelassítottam volna. Hajnali háromig fent voltam, ő pedig fél hétkor kelt. Fáradt voltam,de ahogy ő felébredt, mágnesszerűen én is ébredtem vele. Komótosan készülődött, én pedig figyeltem. Próbáltam legalább előtte nem pánikba esni.
Megköszörülte a torkát,majd felém fordult.
- Indulnom kell. – mondta. Én pedig kiugrottam az ágyból,majd a nyakába ugrottam. Abba a pillanatban olyan mélyről feltörő zokogást produkáltam,hogy Aron ijedten nézett rám.
- Ne sírj. Visszajövök! Megígérem! – mondta nyomatékosan,én pedig próbáltam neki hinni.
- Szeretlek. – suttogtam a szemébe nézve,de alig láttam őt,mert a szemem tele volt könnyel.
- Én is. – mondta,majd lassan,hosszasan megcsókolt,aztán elindult beteljesíteni a végzetét.
Én pedig magamba roskadva,zokogva,már majdnem fuldokolva vergődtem az ágyamban.
Bálint azonnal mozgósította Annát,hogy Aron odaért hozzá. Annával egy picit jobb volt. Legalább nem egyedül ültem a csendben,hanem vele. Ehhez is kell társaság,nemde? Egy igaz barát ilyen.
Egész éjjel velem maradt. Azt mondta,az elkövetkezendő napokban nem fog elmozdulni mellőlem,nehogy valami őrültséget tegyek. Jól tette,mert ha egyedül lettem volna,ki tudja mik jutottak volna eszembe. Inkább üvöltettem a diszkó zenét a fülemben,minthogy bármi más eszembe jusson.
A következő napjaim így teltek: felkeltem Annával,ettünk,zenét hallgattam,Anna gépezett,vacsora,fürdés, és körül belül ez itt ki is fújt. Egészen szerdáig így ment. Szerdán izgatottan ébredtem. Bár kissé féltem is a végeredménytől. Mi van,ha balul sült el az egész? Én akkor komolyan nem tudom mit teszek. De az nem történt semmi. Annával izgatottan vártuk a telefonhívást egész estig. Semmi. Tizenegy körül már teljes pánikba estem,és kifakadtam Annának.
- Mért nem hívnak már?! – kérdeztem üvöltve,és bömbölve,mint egy óvodás.
- Ami,nyugodj meg! Nincs semmi baj. Holnap felhívom Bálintot. Azt írta,ma még ne zavarjuk. – mondta. Én pedig nem bírtam. Félre löktem magam elől Annát,és beleütöttem a falba. Egy szép méretes lyukat ütöttem oda. Az idegességtől még csak meg sem éreztem a fájdalmat.
- Jézusom Ami! – hüledezett. – Nem tört el a karod? – kérdezte,én pedig csak megráztam a fejem.
Elindultam az ágyam felé,majd lerogytam rá. Végül Anna babusgatásával álomba szenderültem.
Reggel fogalmam sincs hánykor Anna ébresztett.
- Ébredj. Mehetünk! – mondta boldogan,én pedig amint felfogtam az információt,amit az imént kaptam,gyorsan átöltöztem kb. két perc alatt,megmosakodtam,és már indultam is.
- Én futok,majd gyere kocsival. – mondtam Annának aki csak legyintett.
Én pedig amint kiléptem az ajtón,ahogy a csípős téli levegő az arcomhoz ért,emberfeletti erő futott végig minden végtagomon,és futásnak eredtem. Talán két perc lehetett az út. Vagy annyi se,de ez most nem lényeg. Lihegve rontottam be a kapun,majd be a bejárati ajtón. Onnan pedig ki a hátsóudvarról vezető garázs féle helységbe. Berontottam,és két ismerős kéz ölelésében találtam magam. Aronéban. Annyira megkönnyebbültem,hogy szinte úgy omlottam a karjaiban össze,mint egy leeresztett gumilabda nyáron a strandokon. A könnyeim azt hittem soha nem akarnak elállni.
- Shh,Angyalom,már itt vagyok! Megmondtam,hogy visszatérek. – nézett le rám. Éreztem már az ölelésén,hogy erősebb lett. Ránéztem,és olyan hosszasan csókoltam meg,mint még soha.
Végül mikor már megnyugodtam,Bálinthoz fordultam.
- Minden rendben volt? – kérdeztem.
- Teljesen. – mondta. – Csak azért ma hívtunk,mert kimerítette a kín,ugye a méreg…Ezért jó sokáig durmolt,de az biztos,hogy erősebb,mint valaha. - mondta.
Aron pedig felém fordult és így szolt: - Szóval van kedved egy kis erőfitogtatáshoz ? – kérdezte olyan csibészes mosollyal,amitől felgyorsult a szívverésem.
- Egyértelmű. – mosolyodtam el. – De várjuk meg Annát. Mindjárt ide ér. Meg kell köszönnöm neki amit értem tett. – mondtam.
- Ráér,menjetek csak. – intett nekünk Bálint,mi pedig kilépve a kapunk nekiiramodtunk az erdőnek. Még csak mos kezdett kivilágosodni. Észre sem vettem,hogy még csak most lesz hat óra.
Aronnal szinte ahogy futottunk,a lábunk alig érintette a talajt. Suhantunk. Olyan csodás érzés volt,végre nem egyedül tenni. Lehet önzőség,de így éreztem magam teljesnek,ha bár most nem vagyunk normálisak,de legalább együtt vagyunk normáltalanok. A jól megszokott edzőhelyünkre szinte tizedmásodpercre pontosan egyszerre érkeztünk meg.
- Gyorsabb azért még nem vagy tőlem. – mondtam neki mosolyogva.
- Az lehet,de majd megnézzük mi a helyzet az erővel. – mondta,majd egy nagy kődarabhoz vezetett.
Kérdőn néztem rá,majd megkérdeztem: - Szkander? Most komolyan? – kínosan elröhögtem magam.
- Mért ne? Itt legyen nagy a szád! – mondta.
- Hát oké,de tudod a filmbe is Bella lenyomja Emettet. – kuncogtam. Leereszkedtem a kőhöz,majd megfogtam a kezét.
- Akkor háromra. – mondtam. – Egy,kettő,három! – mondtam. Az erejét nem éreztem annyira meg. Egy nagyon kevés ideig küzdött,majd lenyomtam.
- Ugye tudod,hogy most a kedvedért és a bugyuta filmed miatt hagytam magam? – kérdezte nevetve,mire én sértődötten néztem rá.
- Akkor visszavágó! – mondtam,majd megragadtam a kezét ismét. Most ő számolt vissza.
Most már éreztem az erejét. Küzdenem kellett,de hiába. Erősebb volt. Hát kissé csalódott voltam,de örültem is egyben,hogy már nem kell lenyomnom. Odajött hozzám,hogy megcsókoljon,mire én elhúzódtam.
- Egy kicsit dolgozz meg ezért. – mondtam neki,majd elfutottam előle. Most tényleg mindent beleadtam. Elég jól le is hagytam,majd lelassítottam,végül megálltam. Körbe néztem,de nem volt sehol. Elkezdtem megint futni,még utoljára hátra néztem,majd mikor előrefordultam,két erős kéz állított meg a derekamnál fogva. Ajkait az ajkaimra tapasztotta,elég mohón. Lihegve néztem rá.
- Ezért megérte megdolgoznom. – mondta,majd újra megcsókolt.
- Cseles vagy! – mondtam.
- Tőled tanultam Angyalom! – mondta majd homlokon csókolt.
Utána még bokszolgattunk egy kicsit a fák törzsébe,Aron minden erősségi feladatot kitalált,csakhogy legyőzhessen. Később Bálinték is csatlakoztak. Bálint is beállt közénk,ő is iszonyat erős. Köreinkben menő lett ez a természetfeletti erő. Szegény Anna kicsit kirekesztve érezte magát,de egyikőnk sem díjazta,hogy ő is ilyen legyen. Maximum ha nagyon muszáj. Egyébként semmi esetre sem!
Este fele már lassan,kézen fogva sétáltunk. Aron egyszer csak felkapott,és a hátán vitt.
- Látom,élvezed az erőd. – mondtam mosolyogva,majd belepusziltam a fülébe. – Te tényleg nem bánod? – kérdeztem ő meg csak kérdőn nézett rám. – Miattam lettél ilyen. Már te is …szörnyeteg lettél. – mondtam halkan.
- Nem, egyáltalán nem bánom és mi nem szörnyetegek vagyunk,hanem szerencsések. – mondta.
– És most jól kapaszkodj te kis pókmajom! – mondta,majd rohanni kezdett velem a hátán.
Kb. két perc alatt náluk is voltunk. Rég voltam már nála. Hét óra volt,Aron anyukája Kriszti épp vacsorát főzött. Olyan rég láttam már. Amikor meglátott,felkiáltott.
- Ami! Gyere ide! Úgy hiányoztál! – mondta majd szorosan megölelgetett. Ő az aki anyám helyett anyám.
- Te is hiányoztál Kriszti! Jó újra itt. – mondtam körbenézve.
- Örülök,hogy vagy a fiamnak. – súgta a fülembe,úgy,hogy csak én halljam,de Aron is hallotta,mivel az érzékei kiújultak. Erre halványan elmosolyodott.
Aron felvezetett a szobájába,majd felhozta utána a vacsoránkat. Az anyja isteni spagettit tud csinálni. Kicsit emlékeztet anyáéra. Iszonyatosan hiányzott. Hirtelen elkomorodtam,amit Aron egyből észlelt.
- Mi a baj? – kérdezte,közben a hajammal babrált.
- Semmi…csak hiányzik anya,apa,az egész családom. – mondtam. – Ők voltak akikre tudtam támaszkodni. Minden tizenéves a szüleire támaszkodik. És én? – kérdeztem.
- Én itt leszek neked,mint egy biztos tám pont! – mondta,majd homlokon csókolt,és magához húzott.
Végül így aludtunk el. Én olyan szorosan hozzábújtam,ahogy csak tudtam,és beszívtam magamba minden egyes részletét,illatát Aronnak. Igaza volt,ő az egyetlen biztos támaszpontom az egész életemben. Ő jelent nekem mindent,bármennyire is nyálasan hangzik most ez,de így van.
Másnap csütörtök,suli. Nos Aron makacson ragaszkodott hozzá,hogy most már megint mutatkozzunk együtt a suliban,mint egy pár. Ivettet dobta,a színjátéknak vége van. Félve,de belementem. Aron remélte,hogy itt véget is ért a nézeteltérésünk vele szemben. Nos igazából,ettől a naptól kezdve kezdődött igazán csak a probléma. Így egy héttel a karácsonyi szünet előtt. A kocsiból kiszállva Aron rákulcsolta az ujjait,az enyémekre,és így sétáltunk be. Mondanom sem kell,hány szempár szegeződött ránk,mennyien összesúgtak mögöttünk. De valahogy nem érdekelt. Mindenki gondoljon amit akar. Az igazat senki sem tudja,és a lényeg,hogy mi tudjuk mi volt az igazság. Nos Ivett arcát konkrétan le kellett volna fotózni,vagy lefesteni portréba,vagy nem tudom. Döbbent fej level 100. Szinte ahogy beléptünk,és elindultunk a szekrényemhez Ivett egy picit talán túl gyorsan is követett minket.
- Ezt meg,hogy képzeled?! – kérdezte halkan,bár eléggé fenyegetően.
Aron higgadtan ránézett,majd szinte finoman kiröhögte.
- Ivett,ezt úgy nevezik,hogy kihasználás. Ki-hasz-nál-ta-lak. – szótagolta neki a szavakat. Köpni,nyelni nem tudott.
- Mégis,hogy képzelted? – kérdezte,és már nyúlt volna Aron nyaka felé,aki hirtelen elkapta a kezét,és megszorította neki.
- Beakadt a lemez? – szorította meg neki egyre erősebben. Ivett lélegzete elállt a meglepettségtől.
- Te,te…hogyan? – kérdezte ijedten.
- Gondolkozz egy picit,ha van eszed. – forgattam a szemeimet.
Aron elengedte,majd megfogta a kezem,és elsétáltunk. Ivett még utánunk kiabált.
- Megfogjátok ti még ezt nagyon bánni! Könyörögtök ti még nekem. – mondta dühösen.
Aronnal továbbsétáltunk,majd rákérdeztem.
- Szerinted félnünk kéne? – kérdeztem.
- Attól tartok,hogy igen. Viszont már nem vagy egyedül,szóval semmi baj sincsen. Csak annyi,hogy…nem fogjuk megúszni szárazon. – mondta feszülten Aron.
Rosszat sejtettem. Nagyon rosszat. Képtelen voltam figyelni ismét,pedig a tanárok zargattak minket azzal a szöveggel,hogy „Itt a félév,húzzatok bele!”. Bla bla. Az ebédlőben robbant a bomba. Szinte szó szerint. Annával Aronnal,és Aron pár haverjával ebédeltünk,mikor Ivett odalépett Aronhoz,mire én automatikusan közelebb húzódtam hozzá. Kihasználva az alkalmat míg nem figyeltem,Ivett valamelyik csatlósa odarakott mellém egy kóla + mentos párost,ami ugye egy kisebb robbanást okoz. Igen,ez a hajamra,meg úgy mindenre. Mindenre ment,a többiek megúszták szerencsére. Aron megfogta a lábam,nehogy most itt mindenki előtt ugorjak neki Ivett nyakának. Ez a ringyó egy gúnyos mosollyal elsétált. A maradék kólára rácsavartam az én ásványvizes kupakom,és Ivett után hajítottam. Telibe,a feje közepébe. Ez tíz pontot ért! Persze mindenki meglepődött,hogy nem ájult el. Visszafordult,és megindult felém. Én is felpattantam a székemről.
- Hé! Okosan! – súgta oda nekem Aron,én meg csak bólintottam.
Ivett megállt előttem. El akarta kapni a torkom,de én előbb kaptam el a karját.
- Ne merj hozzám érni. – mondtam szótagolva lassan,közben szinte vicsorogtam,a fogaimon keresztül szívtam be a levegőt,de egyáltalán nem kiabáltam. Suttogtam. Dühösen.
- Azt akarod Amadea,hogy itt tekerjem ki a nyakad mindenki szeme láttára? – kérdezte,de én nem engedtem a szorításból. A csengő közbeszólt,az emberek csalódottan kullogtak be az órákra,
- Szerencséd van Amadea! Marha nagy szerencséd! – mondta,majd mikor engedtem a szorításból,fújtatva kirántotta a kezét,és elcsörtetett órára. Aron azonnal átfogta a derekam.
- Minden oké? Gyere hazaviszlek átöltözni. – mondtam. Bólintotta,és elindultunk.
Gyorsan átvettem valami göncöt,de már nem mentünk vissza a suliba. Felesleges lett volna.
Már megőrjített Ivett. Szinte vártam már a bosszúját! El akartam intézni. De mi maximum visszatámadhatunk majd.
- Csak én akarom eltángálni Ivettet? – kérdeztem Aront,miközben a chilis babot kavargattam.
- Hidd el,ma legszívesebben képen töröltem volna,ha nem lenne lány. – mondta Aron.
Kimertem a vacsorát,majd csendesen enni kezdtünk. Mindketten töprengve vettük a szánka az egyik falatot a másik után.
- Szerinted elkezdődött az,amitől eddig tartottunk? – kérdeztem.
- Nem. Ez még csak vihar előtti csend volt. Ez a kezdete valaminek. – mondta,majd én bólintottam.
Komótosan elmosogattam,majd elmentem zuhanyozni. Aron is velem tartott,persze ő erről elfelejtet tájékoztatni. Elhúztam a függönyt,és magamra eresztettem a forró vizet. Valaki hirtelen ott termet mellettem,mire én majdnem felsikoltottam.
- Csak én vagyok Angyalom. – mondta mosolyogva. Kissé meglepett,mert még ÍGY sosem láttam.
- Máskor szólj,ha az infarktust akarod rám hozni. – mondtam ijedten.
- Sajnálom. – mondta,majd elkezdte csókolgatni a nyakamat. Én mohón magamhoz húztam,de végül nem történt semmi olyasmi,amit nem szerettem volna. Köntösben átrohantunk a lakáson és folytattuk ott,ahol abbahagytuk. Több,mint egy éve szeretem őt,ő jelent nekem mindent. Most már ténylegesen is. Reggel úgy ébredtem,mint a világ legboldogabb embere,mert vele ébredtem. Plusz,mert péntek volt. Úgy voltam vele,Ivett sem érdekel. Próbálkozhat bármivel,nem rontja el a kedvem. Nos,kitaláljátok,hogy megint tévedtem? Ó,de még mekkorát.
Reggel,mikor elindultunk az autóval suliba,le volt zárva az erdőhöz vezető út rendőrségi szalaggal.
Belém hasított a bajsejtelem. Azonnal odahajtottam,és kipattantam a kocsiból,hogy kérdezősködjek.
Amikor meghallottam mi történt,majdnem elájultam. Aron kapott el még mielőtt kicsúszott volna a talaj alólam. Annát félholtan találták az erdőben. Tegnap suli után nem ment haza,Bálint este a keresésére indult,de nem találta,akkor hívta a rendőröket,akik így találták. Külsőleg semmi baja nem volt,de már alig volt pulzusa,mikor rátaláltak. Ez megint Ivett műve volt. Ezer százalékig biztos voltam benne.Egyszerre voltam összetörve,majd iszonyat dühös.
Egyenlőre ennyi,megpróbálok sietni,ígérem! :) Addig is köszi,h olvasod!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése