On the phone

Elég rég posztoltam,de sajnos nagyon lassan haladok a folytatással :s
A lényeg,hogy rájöttem,hogy telóról is tök jól meg lehet nézni a blogot! :D
Csak ugyan úgy be kell írni,hogy icicpicitortenet.blogspot.hu és tádáám, megjelenik az egész telós pici változatban!:D Gondoltam ezt is megosztom! :D

Majd jövök! xx ~ Rixuus.

Coming Soon...!

2013as Word,ez csak egyet jelenthet! :D Fooolytatást!
Ezzel már tényleg nem fogok sietni,szép lassan kidolgozom,és nem csapom össze! :)

A történet végszava

Hát ez már nem a sztori része,de van hozzá köze,amit ide írok. :)

Szóval...

Itt a vége,fuss el véle lett! :D Nem tudom milyenre sikerült az egész történet,kinek,hogy tetszik.
Na de a lényeg,amit itt lent látható! :D A fejezeteknek címet adtam,és a történetnek is. Igen persze nagyon naaagyon szeretném kiadni,és az egyik kiadótól kértem is árajánlatot,csak jelenleg erre most nincs keretem. :/ xd. Egyébként pontosan 78 857 szó. :D Itt van még egy borítóötlet is,mivel akit megkértem,hogy rajzolja meg, (IGEN REBI RÁD GONDOLOK MOST ÉPPEN! xD ) túúlságosan elfoglalt és még nem rajzolta meg. De lesz elég ideje,mert mire oda jutok,hogy lesz pénzem,hogy egyetlen egy példányban kiadjam,addigra tán lesz oly kedves,és megrajzolja! :D
Hát itt egy rövidke történet most véget ért,kitudja lesz - e ennek folytatása,vagy sem. :)
Az,hogy valaha kiadja a Vöröspöttyös Könyvkiadó,nos...ez egy álom,ami az is marad! xD
Ha elolvastad akkor köszönöm szépen! :) Én most eltűnök egy időre!:)

~ Rixuus. xx.

Continued part eleven ~ The EPIC finale!

Előtte még prológus ! :D

Prológus

Az élet gondjai. Az emberek néha olyan alap dolgokat aggódnak,hogy az hihetetlen. Nem gondolnak bele,hogy néhány embernek sokkal,de sokkal nagyobb gondjai vannak. Az a bajuk,ha például elmegy otthon az internet,vagy szidják a szeretteiket. Pedig ők jelentenek mindent. A szeretteink. Én itt állok, 17 évesen és nincs semmi. Minden ami fontos volt számomra elvesztettem. Rossz döntések miatt, tévedések és hasonlók. Én pedig itt álltam szemben az ellenségemmel, aki rémülten nézett rám. Volt is oka,hogy féljen. De aztán gúnyos mosolyra húzta a száját. Sokáig csak kerülgettük egymást. Majd hozzám szólt:
- Tán haragszol rám Amadea? – kérdezte. Nem voltam képes válaszolni. A dühtől minden porcikám remegett.
- Megértem. De el sem tudod képzelni milyen jó érzés volt amikor … - kezdte,de nem hagytam neki,hogy végig mondja, neki iramodtam,hogy behúzzak neki egyet. Az öklöm az orrának csapódott. Vérző orral támolygott fel.
- Csak ennyit tudsz? – kérdezte.
Próbáltam leküzdeni a dühömet,de most jobban izzott bennem, mint valaha.
Ekkor tapsolt egyet,és előjöttek az emberei, akik mind elborult tekintettel néztek rám.
Hát persze,hogy egyedül  nem mer semmit sem tenni. És nem is tudna.
Öt eszméletlen nagy két ajtós szekrény állt velem szemben, készen arra,hogy megöljenek, és most már ténylegesen végezzenek velem.
Nekem iramodtam, én pedig miden ütést próbáltam hárítani. Félig meddig sikerült is.
Erre nem számított ez a patkány. Mind az öt ember a padlón feküdt.
Ekkor felnéztem rá, és most az én szám húzódott gúnyos vigyorra. Szépen lassan elindultam felé és láttam,hogy félelemmel telik meg a szeme.
Futásnak eredt. Csak mosolyogtam rajta,hogy próbál elmenekülni előlem. De ez esélytelen volt.. Elbújni ugyan elbújhat,de megmenekülni nem fog! Ekkora valaki elkapta a kezemet hátulról. Aron.
- Gondol meg,hogy mit teszel! Ne veszítsd el a fejed! – mondta szigorúan. De mintha meg sem hallottam volna.
A gondolataim összefüggéstelenek voltak,és semmi másra nem vágytam,csak arra,hogy a kezeim közé kaphassam ezt az ember,és saját kezűleg megölhessem. Nekiiramodtam. Nem találtam sehol. Tovább kerestem. Tudtam,hogy nem mehetett messzire, úgyhogy mindent ami az utamba került, felborítottam.
Megtaláltam egy asztal alá bebújva. Kirángattam az ingénél fogva.
-  Mielőtt bármit teszek veled, kérj bocsánatot! – mondtam neki.
- Soha!
- Mond,hogy megbántad amit tettél! – kiabáltam neki.
- Soha! És tudod,hogy miért? Mert nem bántam meg! Teljes mértékben így akartam. – mondta.
Ezzel a mondattal eldöntötte, megpecsételte a saját sorsát.






~ The epic finale! :D

De legalább most megint minden a régi volt. Már amennyire az lehetett. A matek óra megint unalmas lett volna,de szerencsénkre az évek alatt Annával rutinosan levelezünk már egymással. Bár most volt a legkönnyebb,mert egymás mellett ültünk. Úgy tűnt mindenki örült neki,hogy kezdek helyre jönni nagyjából érzelmileg. Legalábbis így nézhettem ki. Az lényegtelen,hogy közel sem így éreztem magam. Ha a barátaim nem lettek volna mellettem,már rég összetörtem volna. Ebben anyura ütöttem. Ő mindvégig erősnek mutatta magát,miközben belül ő is úgy érezte magát,mint egy romhalmaz. Már át tudom érezni teljes mértékben,mit érzett. Én is olyan erős akartam lenni,mint anya. Igaz,hogy volt párszor mikor egyedül voltam,egy – két könnycsepp legördült az arcomon,de ez bárkivel megesik,ha túl sokáig próbál meg erős maradni. Már alig vártam a hétvégét. Már csak két napot kell kibírnom,és szombaton végre ismét aludhatok délig,már ha Aron hagyja. Az első hétben az volt a legjobb,hogy a tanárok még nem vártak olyan sokat tőlünk. Egy párat leszámítva. De ilyen tanárok mindenhol vannak,nincs mit tenni.
Csütörtökön már meg volt tartva mind a hét órám sajnos. Ráadásul mindenből egy rakat tanulnivalót kaptunk így kezdésnek. Elhatároztam,hogy hazamegyek,és Luci társaságában elkezdem kidolgozni az irodalom tételeket. Nem volt hozzá sok kedvem,de valamivel agyon kellet ütnöm az időt. Aron suli után rendszerint hazavitt volna,de megkértem,hogy vigyen haza,aztán el a könyvesboltba,mert minden létező könyvem elfogyott. Egyből a könyvesboltba vitt,hogy ne tudjam kifizetni,így neki kellett fizetnie,de úgyis ki fogom neki fizetni. Maximum majd a zsebébe csúsztatom a pénzt. Beszabadulva a boltba,elárasztott a megnyugvás. A könyvek között mindig megnyugszom. Végignéztem a kedvenc részlegem,és legszívesebben az egész polcot elvittem volna. Persze ezt Aronnak nem mondtam el,mert esküszöm képes lett volna megvenni az egészet,azt pedig nem tudtam  volna kifizetni. Két Maggie Stiefvater könyvvel lettem gazdagabb. Még megvettem a Rómeó és Júliát egy nagyon szép borítóval. Igaz,hogy már rég elolvastam,még az előtt mikor kilencedikben köztelező olvasmány volt,de nagyon megtetszett.
A színdarabot még sosem láttam,szóval lehet,hogy felhozom ezt az ötletet Aronnak. Csak kérdőn nézett rám a kasszánál a választásaim miatt. – Rómeó és Júlia? – súgta oda miközben fizetett.
- Mi az? Én szerettem kilencedikben. – válaszoltam.
- Én rühelltem  Elmentem megnézni a színdarabot,és így kaptam egy kettest. Bár azon is majd eluntam az életemet. – mondta. Ettől kicsit szomorú lettem,mert így suttyba veszett a tervem,hogy megnézzük valamikor. Azt hiszem meglátta rajtam,hogy szomorúan magam elé meredek. – Jó neked…- suttogtam.
Leesett neki a tantusz.
- Szeretnéd látni? – kérdezte miközben már egy csomag könyvvel sétáltunk ki az üzletből. Még mindig nem mondtam semmit. – Szóval ez egy igent jelent. – folytatta. – Rákeresek a jegyekre. – mondta.
Annyira boldog voltam,hogy képes lenne velem eljönni és megnézni,mikor ő már egyszer látta és ráadásul nem is tetszett neki. Örömömben csak szorosan átöleltem.
- Köszönöm. – mondtam neki. – Mindent…hogy itt vagy nekem,és nem hagyod,hogy teljesen megőrültem.
- Ez csak természetes dolog. Mindig itt leszek neked,ha szükséged lesz rám. – mondta a mélyen a szemembe néztem.
Kiharcoltam,hogy hazafelé had vezessek én,mert már nagyon rég vezettem,és kezdett hiányozni.
Ő közben sebesen pötyögött valamit a telefonján. Nem viccelt,tényleg a jegyeket kereste a színházba.
- Holnap este ráérsz? – kérdezte hirtelen felnézve a telefonjából.
- Te holnap akarsz menni? – kérdeztem vissza furán.
- Nem feleltél a kérdésemre…szóval? – folytatta.
- Persze. – vágtam rá.
- Akkor holnap este hét órára készülj el,mert fél kilencre oda kell érnünk a Magyar Nemzeti Színházba. – mondta,nekem pedig leesett az állam.
- Aron,az iszonyú drága hely… - mormogtam. – És fogatok,hogy nem fogod engedni,hogy magamnak fizessem.
- Eltaláltad.
- Akkor legalább a könyveket had fizessem ki! – kérleltem. Úgy tett,mint aki töprengene,majd reflexből rávágta,hogy szó sem lehet róla,és vita lezárva. Mikor hazaértem,azt hittem élve megnyúzom Lucifert.
Belecsinált az ágyamba,mert véletlenül résnyire nyitva hagytam a szobám ajtaját,ahol ő könnyen be tudott surranni a szobámba. Idegesen trappolva kiszedtem a meglepit az ágyamból,majd bedobtam a mosógépbe az egész ágyneműmet. Ekkor hívott fel Aron.
- Mit csinálsz? – érdeklődött.
- A szaros ágyneműmet mosom. – mondtam gorombán,mire ő próbált egy nevetést elfojtani. – Igen, Lucifer volt,és nem én. – jelentettem ki.
- Akkor nem is zavarlak,csak szólni akartam,hogy el ne felejtsd a holnapot. Jobb ha nem ellenkezel,mert ezzel anyut is meg fogod sérteni. – mondta.
- Mért sérteném meg azzal anyukádat,ha nem mennék el? – kérdeztem tőle. Tudtam,hogy e mögött van valami.
- Majd holnap meglátod. – mondta,majd kinyomta,hogy ne legyen lehetőségem tovább kérdezősködni.
A szobámnak is teljesen ilyen szaga volt,szóval kitártam az ablakomat,hogy kiszellőztessek. Közben megláttam a kertet,amit anyuval nemrég tettünk rendbe. Hogy mehetett minden ilyen gyorsan tönkre? Ez számomra érthetetlen. Gyorsan inkább be is csuktam az ablakot. Már csak az kéne,hogy megint elkapjon a szomorúság. Örültem,hogy sikerült nagyjából megszabadulnom tőle. Igaz,még haragudtam Luciferre a mai incidenséért,de megengedtem,hogy közreműködjön az irodalom tételeim kidolgozásában. Sunyin mászkált a füzeteim közt. Csúnya pillantást lövelltem felé.
- Ha erre is rá mersz tojni,innentől kezdve tuti kint töltöd életed hátrelévő napjait! – figyelmeztettem és meglegyintettem,amitől leugrott az ágyról. Mikor már a kezem végelgyengülésben szenvedett,annyira unatkoztam közben,hogy csináltam pár képet Luciferrel,amik között lettek jók és  viccesek is egyaránt.
Egy átlag ember,aki az interneten éli az életét,már egyből posztolta volna a képet valami közhelyes dumával,de én nem tettem. Én nem soroltam magam az átlagba ilyen téren. Nem mondom,hogy kitűnök a tömegből,de sosem akartam. Nem érzek erre kényszert,mint a többi ember. A viselkedésem úgy változik,az alapján,hogy milyen emberekkel vagyok körülvéve és ők hogyan viselkednek velem. Én csak tükrözöm a viselkedésüket. Én csak nevetek az olyan embereken,mint Ivett,akik csupa kivágott ruhákban járnak,mindenkit lenéznek,idiótán vihognak,és még napokig sorolhatnám. Ennek a szöges ellentéte vagyok. Elkezdtem a Shivert olvasni,miután félbe hagytam a tételkidolgozást. Aztán elmentem lefürödni,aztán vacsoráztam,és tovább olvastam amíg el nem aludtam. Annyira mélyen aludtam,hogy majdnem agyon nyomtam Lucifert. Helyesbítek,agyhelyen,mert ennek a macskának tuti nincs agya,efelől nincs kétségem. Még a macskám személyisége is megegyezik az enyémmel. Csendben szenvedő típus,mint én. Meg sem nyikkant,csak karmolt. Reggel mikor felkeltem tele voltam karmolásnyomokkal.

Reggel csak megcirógattam szegény meggyötört cicust. De erős cica,mert olyan,mint én.
Már alig bírtam magammal reggel óta. Nem bírtam kivárni az estét. Tudtam,hogy biztosan nagyon jó lesz a színház. Türelmetlenül ültem mind a hét órán keresztül,ami a tanároknak is feltűnt. Babosnak ez egyből feltűnt.
- Amadea elmondanád miről volt idáig szó az órán? – kérdezte tőlem,mert a gondolataim elég messze jártok az órai anyagtól. Gyorsan rápillantottam a kinyitott tankönyvemre,amiből kinéztem,hogy miről is volt szó idáig az óra elmúlt részén.
- A nemesgázokról? – kérdeztem kissé szégyenlősen.
- Pontosan. Az előbb soroltam fel őket,felsorolnál te is egy párat,és nem a könyvből? – kérte. Nyeltem egy nagyot,és keresgéltem az agyam legbelső zugaiban. Nemesgázok,nemesgázok,hol a fenében vagytok?
Na és miből ugrott be végül? Egy sorozatból,amit még kisebb koromban néztem, a Dreak és Joshból,mikor Josh felkészíti Dreaket kémiából. Mint kiderült,néha még a tévéből is ránk tud ragadni valami értelmes is.
- Hélium,neon,xenon,argon. – nyögtem ki.
- Helyes. – mondta Babos,aztán ezzel óra végéig békén is hagyott. Fellélegeztem egy kicsit,és tovább bambulhattam,ábrándozhattam. Már elképzeltem,milyen lesz együtt besétálni a gyönyörű színházterembe. Ekkor pedig beütött a felismerés. Nincs is mit felvennem az estére! Most mi a francot csináljak? Azért egy színházba még sem mehet el az ember melegítőbe meg pulcsiba. Ha Annától nem sikerül valamit kölcsön kérnem,akkor romba dől az eddigi ábrándozásom a mai estéről. Óra után magammal rángattam a szekrényekhez,hogy ott négy szemközt beszélhessek vele.
- Van kölcsön valami elegáns ruhád? – kérdeztem feszülten.
- Az nagyon nincs. Inkább csak buli ruháim vannak. De majd körül nézek. – mondta.
Na ez nem volt túl biztató. Pláne,hogy Annának csak térd fölött lévő ruhái voltak. Az alá tuti nem ért neki egyik sem. Ez csak egyet jelenthet. Muszáj lesz lemondanom a mai estét,bármennyire is nem szeretném.
Csak azt nem tudtam,hogy mikor mondjam ezt el Aronnak és hogyan. Neki előbb vége lett a napnak,mert nem volt fizika tanár. Bezzeg matek tanár volt. Azok sosem hiányoznak. Elpusztíthatatlanok. Esküszöm matek tanár leszek. Ők sosem betegek. Még a betegség is kikerüli őket. Aron persze lovagias,és megvár engem. Kissé feszengtem,hogy hogyan mondjam el neki,hogy így nem tudunk menni. Szóval szép lassan kisétáltam a teremből. Jó,lehet,hogy a kelleténél lassabban. Azonnal észre vette,hogy valami nem stimmel. Hihetetlen,hogy mindent észrevesz.
- Mi a baj angyalom? – kérdezte. – Nem is izgulsz a színház miatt? – érdeklődött sejtelmesen.
-Hát van egy kis bökkenő…- kezdtem egyenesen a padlót bámulva. Felvonta az egyik szemöldökét.
- Még is mi a baj? – nézett rám értetlenül. Sóhajtottam egy nagyot,majd kiböktem.
- Nincs mit felvennem. – mondtam ő meg erre felnevetett. – Most meg mi van? – kérdeztem.
- Felvilágosítalak,hogy a jegyeddel együtt a gyönyörű ruha is jár. Legalábbis anyám szerint gyönyörű. – mondta.
- Amit feltételezek,hogy méregdrága... – mondta. Inkább mennék pulcsiba meg szakadt farmerba,mintsem megint egy vagyont költsenek rám. – Muszáj állandóan milliókat költeni rám? – kérdeztem.
- Ugyan már,még el sem értük az egymilliót! – ugratott Aron,én pedig csak csúnyán néztem rá. – Hétre érted megyek, addigra készülj el! – mondta szigorúan.
- Igen is főnök! – mondtam neki,mint egy katona.
Komolyan le fogom már szidni Aron anyukáját,amiért állandóan adja a lovat a fia alá,hogy még többet költsön rám. Utálom,hogy én nem tudom neki ezt viszonozni,még ha azt is mondja,hogy ez meg se forduljon a fejemben. Persze,neki azzal mindent megadok,hogy pusztán csak létezem. Na és ha én is ugyan ezt mondom,akkor ez rám már nem igaz. A fair play nálunk megint megbukott. Annyira izgultam már. Már annyira,de annyira unatkoztam,hogy Lucifert pechére elkaptam és a levegőbe dobáltam.
Bírja a gyűrődést ez a macska az fix.
Aron fél hatkor áthozta a ruhámat,hogy legyen elég időm elkészülni. Egy hasonló dobozban adta oda,mint azt a ruhát,amit még Debrecenbe adott. Hát ez a ruha most sokkal másabb volt. Egy hatalmas V kivágású piros ruha ami a térdem fölé ért. Nos Aron anyukájának jó ízlése volt,csak én ilyeneket egyáltalán nem hordok. Bár meglepődtem magamon,de tetszett. Pedig nem is szeretem a piros színt.
A hajamat most be kellett göndörítenem,mert most az istenért sem akart úgy állni ahogy szerettem volna.
Kerestem egy videót,egy jó füstös sminkről,amit csodák csodájára egész jól elkészítettem. Laza kontyba tűztem a hajamat,ha már a göndörítés nem ment zökkenőmentesen. Úgy néztem ki,mint valami díva.
Aron időben jött értem. Mikor beengedtem, mindkettőnk lélegzete kölcsönösen elállt. Nem hittem volna,hogy képes jobban kinézni,mint mikor Debrecenbe voltunk,és a piros nyakkendője volt rajta meg a hosszú fehér ingje. Hát erre rácáfolt az imént. Hasonlóan nézett ki,csak most még volt rajta egy elegáns zakó is,és most a nyakkendője fekete volt. Mindketten bámultuk egymást,aztán elröhögtük magunkat.
- Szóhoz sem jutok… - mondta meglepődötten. Én csak bólogattam,mint egy bolond. Féloldalasan lefelenézett,a féloldalas mosolyával,majd vissza rám. Láttam a tekintetén,hogy tervez valamit. De már késő volt. Már is a falhoz préselt,és a nyakamat csókolta. Aztán szép lassan minden porcikámat végigcsókolt,végül megállapodott a számnál. A kezei hol a derekamon voltak,hol a hajamba túrt velük,hol a combomon.
- Indulnunk kell . – mondtam levegő után kapkodva. Nem szívesen,de elengedett.
- Azt hiszem ha tudom,hogy így festesz,előbb jöttem volna. No nem baj,megyünk mi még színházba. – mondta,majd rám kacsintott. Oké,vettem a célzást,teljes mértékben.
Nagy nehezen,de elindultunk, igaz,hogy késve,de szerencsénkre az utak tiszták voltak,nem volt dugó.
Elállt a lélegzetem a színház láttán. Annyira szép volt így kivilágítva. Kora őszi idő volt,szóval amíg a kocsitól elértünk a színházig,addig a zakóját rám terítette. Egy igaz úriember.
Azt hittem,hogy semmi nem überelheti a kinti látványt,de ahogy beléptünk már csak az előcsarnokba,már az is lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Utoljára színházba talán olyan nyolc éves koromban járhattam,és akkor is azt hiszem a Négyszögletű Kerekerdőt néztük meg az osztályommal,amire már nem emlékszem.

Annyira sok zene volt benne. Volt benne legalább 30 szám. Ebből csak a Lehetsz Királyt és a Szívből szeretnit ismertem. Aron szerintem szenvedett. Bár próbálta ezt leplezni,kevés sikerrel. Szinte már aludt,na jó nem szinte hanem akkor már tényleg aludt,mikor pont a végénél járt a darab. Szomorú a vége,de hát az életben sincs mindig happy end. Arra ébredt fel,hogy ott szipogok mellette. Megfogta a kezem és megszorította.
- Micsoda egy ostoba alak volt ez a Rómeó. -  súgta Aron. – Bár egy részt megértem. Szerintem én is hasonlóan cselekedtem volna. – mondta. Rámeredtem.
- Tessék? Ilyesmi még csak eszedbe se jusson! – mondtam.
- Ha te nem lennél,akkor én sem tudnék…
- Fejezd be! – csitítottam el. – Itt vagyok,és te is itt vagy,és senki nem tilt minket egymástól. Itt is leszek neked mindig,és te is nekem,és ilyesmi dologról szó sincs. Mi nem egy 1500-as drámában élünk!
- Oké,nyugi! – mondta nevetve Aron. Mindig jól szórakozik,ha dühös vagyok ( persze csak mérsékelten dühös) vagy ha esetleg éppen bénázom. Boldogan sétáltunk ki az előadásról. Engem nagyon feldobott,hogy ennyi év után végre megint eljöhettem,és láthattam a kedvenc drámámat. Jó,ez volt az egyetlen dráma amit szerettem,az összes többit unalmasnak találtam. Ez egy klasszikus volt,amit mindenki ismert. Olyan jó lett volna még sétálgatni este,de mivel már majdnem éjfél körül jártunk,így ez nem volt opció. Bár az is elég volt,hogy elsétáltunk a kocsiig,mert eléggé kezdett átmenni a kellemes hideg szellő csípős hideggé,szóval így utológ megelégedtem ennyi sétával is. Mire hazaértünk,már mindketten hulla fáradtak voltunk. A szerencsék csak az volt,hogy legalább szombat van,és nincs iskola.
Így egyikőnk sem tudna bemenni az fix. Olyan kettő óra körül már mindketten aludtunk is. Valami nagyon nyugtalanított. Egyszerűen nem tudtam aludni. Aron bezzeg úgy aludt,mint a bunda. Még szerencse,hogy nem horkol,már csak az hiányozna. Fogalmam sincs mért ébredhettem fel,és forgolódtam Aron karjai közt. Sem rémálmom nem volt,nem fájt semmim,csak egyszerűen valami nem hagyott nyugodni. Olyan érzés volt,mintha valamit elfelejtettem volna,vagy valami hasonló.Pedig semmi. Megpróbáltam aludni,ekkora már sikerült is,mert annyit kattogott az agyam,a semmint,hogy totál elálmosodtam.

Arra ébredtem,hogy valaki kopog a bejárati ajtón. Na jó a kopogás enyhe kifejezés volt. Helyesbítek,valaki dörömbölt az ajtón inkább. Aron még mindig úgy aludt, mint egy medve aki most kezdi a téli álmát aludni.
Kómásan kikászálódtam az ágyból,kissé megpróbáltam magam két perc alatt rendbe szedni magam,na meg magamra kapni valamit,mert a tegnap este Aronnal hát belelendültünk kicsit a dolgokba,na szóval…értitek,és nem kell rosszra gondolni. Magamra kaptam egy régi kopott barna pulcsit,ami már totál ki volt nyúlva,így jól eltakart mindent,amit kellett. Mikor kinyitottam döbbenten álltam ott. Meg sem tudtam szólalni. Teljesen összezavarodtam.
- Jó reggelt, ön Újvári Amadea? – kérdezte a két fickó tőlem akiken egyenruha volt. Csak némán bólintottam,mert másra nem voltam képes a döbbenettől. Ha reggel fél hétkor rendőrök kopogtatnak az ajtódon az sosem jelent jót. – Az én nevem Márk, be engedne minket? Azt hiszem ezt az ügyet nem itt kellene megbeszélnünk. – mondta miközben felmutatta a jelvényét. Betessékeltem mindkettőjüket a konyhába,ahol végül nem foglaltak helyet,csak én. Leültem,és vártam,hogy végre kibökjék,hogy mit akarnak.
- Sajnos rossz hírt kell önnel közölnünk. – mondta a másik aki nem mondta a nevét. Megfeszült minden izmom erre a mondatára. – Az édesanyja, balesetet szenvedett. Lezuhant egy magánrepülőgéppel. – mondta Márk. – mondta ki szép lassan kiejtve minden egyes szót. Az agyam nem volt képes felfogni a szavakat.
- Tessék? – kérdeztem. – És megtalálták? – kérdeztem.
- Sajnos csak a holttestét. Részvétünk. – mondta ki végül a másik. Már az első kérdésnél könnyes volt a szemem. Mélyen  a mellkasomból szűnhetetlen zokogást tört elő. Egyszerűen nem kaptam levegőt sehogy sem. Nem láttam semmit szinte a két rendőrből,csak egy elmosódott foltot.
- Minden további dologról később kap tájékoztatást. Még egyszer részvétünk,viszlát. – mondták mindketten,majd szép öles léptekkel kiballagtak az ajtón. Besétáltam a szobámba Aronhoz zokogva,aki erre felriadt. Ijedten meredt rám,hogy vajon mi bajom lehet.
- Ami mi a baj? Mi történt? – kérdezte egyből kipattanva az ágyból.
- A-a-anyu – hebegtem. – anyu meghalt. – mondtam ki végül,és ez egy újabb sírógörcsrohammal járt.
- Jézusom Ami…én nagyon sajnálom. – mondta odalépve hozzám,és már is a hatalmas kezei között éreztem magam. De egyszerűen a zokogás nem akart csillapodni még mindig. Próbált nyugtatgatni,de hiába. Épp ésszel nem voltam képes felfogni. Az anyám,aki engem szült,egyszerűen nincs többé. Se az anyám nincs többé,se az apám. Ténylegesen elvesztettem szinte az egész családomat. Ekkor hirtelen egy elmélet született a fejemben. Egy elmélet,ami nem is tűnik annyira logikátlannak,vagy hülyeségnek.
Anyám pont azzal a magángéppel zuhant le,amit András küldött neki. Ez nem lehet puszta véletlen.
Andrást mélységesen bántotta,hogy nem tudott akkor engem megölni,ezért elveszi tőlem mindazt ami a legfontosabb nekem. Az egész családomat. Apámat is ő ölte meg,és most meg az anyámat is. Tudom,bizonyítékom ugyan nem volt erre,de esküdni mertem volna rá,hogy biztosan köze van neki ehhez az egészhez. Miközben erre gondoltam,megfeszült minden izmom megint,és most már nem a zokogástól remegtem,hanem az idegességtől, a fortyogó dühtől. Aron is érezte,hogy valami nincs rendben.
- Mi a baj? – kérdezte az arcomat kémlelve.
- András. – mondtam vicsorogva. – Biztos,hogy az ő keze is benne van! – mondtam remegve.
- Lehet,hogy igazad van,de bizonyítékokat kell találnunk. – mondta.
- Ne félj,ha rajtam múlik,én fogok. – mondtam még mindig remegve. Ebben a pillanatban arra vágytam,hogy puszta kézzel darabokra tépjem ezt a patkányt,és elevenen elégessem.
Aron megszorította a kezemet,hogy kissé megnyugtasson. Ezzel mindig sikerült neki,de most annyira nem vállt be.  Sóhajtott egyet.
- Fel kell hívnod Danit. – mondta. Felsóhajtottam. Fel kell hívnom a bátyámat,akivel nem beszéltem már majdnem három hónapja azzal a szöveggel,hogy „Szia bátyus,mi újság? Ja amúgy képzeld anyu meghalt!” Hát király,mondhatom.
- Tudom,de…még nem állok készen. – mondtam.
- Viszont tudnia kell,de azonnal. Akarod,hogy felhívjam én? – kérdezte. Töprengtem egy kicsit,végül szaporán megráztam a fejem. Én most még képtelen lennék Danival beszélni. Elég csúnyán váltunk el a legutóbb,és a lelki állapotom megint a béke feneke alá süllyedt. Pont akkor megint,mikor már kezdenék egy kicsit felépülni,és tessék bumm,minden romba dől. Aron kiment,hogy felhívja Danit,és elmondja neki.
Én csak felkuporodtam az ágyamba,és a hajamba túrva meredtem magam elé. Először a mérhetetlen szomorúság fogott el,majd megint a düh. Ez váltakozott végig bennem.
Aron lépett be a szobába. – Beszélni szeretne majd veled,de mondtam neki,hogy egy kis időre van szükséged. Azt mondta még ma elindulnak,és hazautaznak. – mondta Aron.
Leült mellém az ágyra,és átfogta a derekam.
- Ami bárcsak tudnék neked segíteni. Utállak így látni,hogy szenvedsz  – mondta. – Ráadásul ez mind az én hibám! – mondta. Könnyes szemmel rámeredtem.
- Miről beszélsz? Neked ehhez semmi közöd nincs! – mondtam neki.
- De igen,van. Ha nem erőltetem még akkor,mikor volt a feladatunk,hogy menjünk a tóhoz,és leplezzük le Andrást,akkor mindez meg sem történik. – mondta.
- Aron amiatt ne aggódj,hogy a leleplezés miatt te lennél a hibás. Emlékezz vissza,mennyire makacsul ragaszkodtam hozzá,hogy igen is ki akarom deríteni az igazat, bármi áron. Ez egyedül csak is az én hibám! – emlékeztettem.
- De én is hibának érzem magam! Talán jobb lett volna,ha sosem ismertél volna meg.
- Te teljesen megbolondultál. Hogy mondhatsz ilyet?! – kiabáltam de a végén elhalt a hangom. – Nálad jobb dolog még nem történt az életembe! Te vagy idáig az egyetlen biztos pont az életemben! Danira sosem tudtam igazán számítani. Már se anyám,se apám sincsen. Csak te vagy nekem! – mondtam mérgesen neki. – Ilyet soha többé ki ne ejts a szádon. – mondta,majd nyomtam egy puszit a szájára.
- Én csak arra gondoltam,mi lett volna neked a legjobb,és én ezt így látom. – mondta.
- Hát én meg nem! – vágtam vissza.
- Megnyugodhatsz, ahhoz túl önző alak vagyok,hogy elhagyjalak téged. – mondta mosolyogva.
- Akkor megnyugodtam. – mondtam fellélegezve. Már csak az hiányozna,hogy ő is itt hagyjon. Ő maradt az egyetlen biztos pont az életemben,nem akarom őt is elveszíteni. Aron felhívta Annáékat is,hogy elmesélje nekik is a történteket,akik azonnal átjöttek hozzánk. Bálint is a hatalmas karjai közé zárt,hogy vigasztaljon  Anna szinte ellökte tőlem,hogy had öleljen át ő. Már az ő szemei is könnyesek voltak. Ettől belőlem is előtört a sírás ismét. Egymás karjaiban sírtunk. Nem tudom,ő mért sírt. Bár a legjobb barátok átérzik minden örömünket és fájdalmunkat egyaránt. Ez tényleg igaz,mert mikor Annának csak a tengerimalaca Tibó halt meg,már akkor is együtt sírtunk,pedig nem sokszor találkoztam a kis vakarccsal,de ha Anna szomorú volt,akkor én is. Elmondtam nekik is,hogy milyen elméletem van arról,hogy mi történt igazából anyuval.
- Tuti,hogy így van!  - vágta rá Anna. Bálintra néztem,hogy ő mit gondol.
- Hát,már amennyire ismerem őt,egyet kell értenem veled Ami. Csak előbb indítékot kell találnunk,hogy bizonyítani tudjuk. – mondta nyugodt hangon.
- Tudom. Hidd el, fogok találni,mert addig nem fogok nyugodni. – mondtam.
- Na ebben én sem kételkedem. – mondta halk nevetéssel egybekötve Aron.
- És van már valami ötleted,hogy hol kezded,vagy hogyan? – kérdezte Bálint.
-  Egyenlőre konkrétan nincs. – mondtam,majd töprengeni kezdtem,hogy vajon tényleg,hol fogom kezdeni a keresést? Így hirtelen semmi nem jutott eszembe. Ez a patkány Angliában tartózkodik tudtommal,már ha ez egyáltalán igaz. Ha lesz indítékom ellene,esküszöm,hogy saját kezűleg fogok vele végezni,és nem fogom kímélni. Már akkor sem érdemelte meg,hogy futni hagytam,mikor megtudtam,hogy apámmal mit művelt. Abban biztos lehet,hogy kellőképpen meg fog fizetni minden egyes tettéért amit ellenem tett.
Annáék estéig nálunk maradtak,és mindent megtettek annak érdekében,hogy egy icipici mosolyt is kihúzzanak belőlem. Hát nehéz volt megállnom mikor például Bálint csak úgy felkapta Annát,aki pedig visítozva tiltakozott,hogy tegye le. Vagy épp Aron mosolyától is egyből mosolyognom kellett. Ha ő mosolyog akkor szinte természetesen az én szám is mosolyra húzódik. Anyu volt,hogy azt mondogatta,hogy olyanok vagyunk néha,mintha egymás tükörképei lennénk. Ha ő mozdul én is mozdulok,ha ő mosolyog én is,ha ő szomorú, vagy épp boldog, akkor én is. Anyám tudta,hogy ez nem csak egy gimis szerelem,mint ami idáig volt nálam. Abból sem volt túl sok. Miután Annáék elmentek, Aronnal magunkra maradtunk.
- Daniék mikor érkeznek? – kérdeztem.
- Még ma este. Úgy talán éjfél körül. – mondta. Meglepődtem. – Én megyek majd ki értük.
- Akkor talán nem kéne aludnod,hogy majd el tudj menni értük? – kérdeztem.
- Nem. Nem akarom,hogy egy percig is egyedül kelljen lenned a gondolataiddal.
Hát ebben volt valami igazság,mert én sem akartam,mert akkor tuti valami meggondolatlanságot tettem volna. Muszáj voltam valami vacsorát főzni,de mikor benéztem a hűtőszekrénybe kb olyan látvány tárult elém,mintha Ivett agyába jártam volna. Szinte tök üres volt. Rájöttem,hogyha most Dani nem fog velem maradni,akkor majd el kell mennem munkát keresni? De vajon ki venne fel? Lehet anyámnak egyáltalán spórolt pénze? Meg Daniékat még sem várhatom vacsora nélkül. Kezdtem kétségbe esni,de nem is kicsit.
Én most szinte árvának számítottam. Dani már nem,mert ő már nagykorú volt. Vajon akkor most ki lesz a gyámom? Dani? Annyi minden kavargott a fejemben. Becsuktam a hűtőajtót,majd berohantam anyuék hálószobájába. Elkezdtem mindent felkutatni. Aron utánam rohant,hogy lássa,mi a fene ütött belém.
- Hé,minden oké Ami? Mi a gond? – kérdezte az ajtóban állva.
- Semmi sincs rendben! Miből fogok mostantól megélni? El kell majd mennem dolgozni! – mondtam épp a fiókba kutatva.
- Ne butáskodj már! A bátyád mostantól nem fog egyedül hagyni,erre mérget vehetsz. Amúgy is,anyukádnak is volt életbiztosítása,nemde? – kérdezte.
- Abból akkor sem fogok megélni,meg egyetemre menni majd! – mondtam még mindig kétségbeesetten.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz! – mondta mögém lépve és átkarolva. Nyugodtság futott át rajtam.
Egy kis kutatás után megtaláltam anyu félretett kétszázezer forintját. Azt mondta,mindig félretesz egy keveset,ha valamikor ez majd kellene. Ezt már évek óta mondja. Nem hiszem,hogy csak ennyi gyűlt össze. Fogadok magával vitte mikor ez a nyomorult felhívta,hogy utazzon el hozzá.
- Mondtam,hogy nincs miért aggódnod. – mondta Aron,mikor megmutattam neki.
Hát a főzés az nem jött össze,mert így este fél tíz fele, itt nálunk már semmi sincs nyitva. Majd bemegyünk valami gyorsétterembe hazafele,hogy még is legyen mit enni legalább ma este.
Tíz után már el kellett indulnunk,hogy a reptéren legyünk,mire Daniék gépe leszáll. Gondoltuk majd visszafele beugrunk egy mekibe,mert mire felérünk kihűl a kaja,aztán totál ehetetlenné válik.
Aron először ellenkezett,hogy vele menjek,de mondtam,hogy nagyon de nagyon menni szeretnék,majd bevetettem a kiskutya szemekkel nézek effektust,és már is beadta a derekát. Nem tudtam,hogyan fogok reagálni ha meglátom Danit ennyi idő után. Nem is törtem inkább rajta a fejem,majd ösztönösen jön.
Láttam,ahogy landol a gépük. Aztán láttam,ahogy a tömeg leszáll a gépről és elindul befele. Lélegzetvisszafojtva vártam,hogy Daniék végre előkerüljenek a hatalmas tömegből. Titkon féltem,nehogy az ő gépük is lezuhanjon. Mikor megláttam Dani arcát a tömegbe,aki ugyan úgy engem keres,majd megtalál,már tudtam,hogy mi az az ösztönös érzés és tett amit teszek majd. Meglátott, ledobta a csomagjait,majd elkezdett rohanni felém. Én is ugyan így tettem. Mikor egymás karjaiba borultunk, mindketten elkezdtünk sírni. Szavak nélkül is eltudtunk mondani egymásnak mindent. Most döbbentem rá igazán,hogy mennyire nagyon hiányzott nekem Dani.
- Ami,én annyira sajnálom. Hülye voltam. – mondta könnyes szemmel miután elhúzódtunk egymástól.
- Én is sajnálom. – csak ennyit tudtam mondani. Mindketten hibáztunk,de ez tesz minket emberré.
Még Rebekát is megöleltem,pedig hát mint tudjuk,ő nem a szívem csücske. Dani is megölelte Aront. Végül Rebeka is Aront. Nem tehetek róla,hiába tudom,hogy ők szinte testvérek,de mindig elfog a féltékenység,ha kettőjüket így látom. Aztán elindultunk hazafelé,meg vacsoráért is. Bár ők tiltakoztak,hogy nem éhesek,eleget ettek a repülőn,de ez minket nem érdekelt. Mi Aronnal farkas éhesek voltunk. Alig vártam,hogy hazaérjünk és egyek,és mindent megbeszéljünk Danival. Mikor hazaértünk leültünk az asztalhoz,szétosztottuk az ételt,és majszolni kezdtük. Aron megint elfojtott egy nevetést,megláttán h mennyi kaja van megint előttem. Oké lehet kicsit túlzás a három csibeburger plusz egy bigmac. El sem hiszik,hogyan tudok ennyit befalni. Pedig igen, képes vagyok rá,ez igaz történet. Mikor már befejezőben voltam,Dani kérdésekkel bombázott,hogy mindent meséljek el. Én elmondtam neki,hogy mit ígért neki ez a patkány,mivel csalta oda magához.
Láttam Danin,hogy megfeszül az egész teste,és az asztal szélét markolássza idegesen és a fogain keresztül szívja be a levegőt. Aztán mindketten elkapott minket megint a sírás. Azt hiszem, csak mindketten anyura kellett gondolnunk. Aron és Rebeka magunkra hagyott egy kis időre.
- Vissza fogtok utazni Rebekával? – kérdeztem Danit.
- Nem. Már sosem foglak magadra hagyni. Már csak mi maradtunk egymásnak. – mondta.
Ettől a mondattól valamiért a szomorúság elöntött,és már megint sírtam. Egymásra borulva sírtunk.
Egyszerűen nem tudtam elhinni,hogy már a szüleink nem léteznek. Az ember képtelen azt felfogni,hogy elveszt valakit akit szeret. Próbálja értelmezni a mondatot amit hall,de egyszerűen nem képes felfogni.
Halál. A szó,amit jól ismerünk,de ha elvesztünk valakit,nem tudjuk értelmezni sehogy sem. Talán az érzelmeink miatt van,vagy a kötődés miatt. Őszintén nem tudom. Mindig várni fogom,hogy anyu és apu hazatérjenek,hiába tudom,hogy már soha többet nem fog egyikőjük sem. A halál az egyetlen dolog,ami után már nincs remény. Utána már csatlakoztak hozzánk Aronék is. Már indulni akartunk Aronnal aludni,mikor Rebeka szólt,hogy szeretne velem beszélgetni. Kissé vonakodva talán,de kint maradtam vele.
Leültem vele az asztalhoz,majd beszélni kezdett.
- Figyelj Ami,tudom,hogy a kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes… - mondta.
- Ez igaz. – helyeseltem. – És?
- Semmiképp nem szeretném,ha harag lenne köztünk. – mondta.
- Hát persze,én sem! – mondtam. Így is gondoltam,de egyszerűen nem tudtam düllőre jutni a Rebekával való érzéseimmel kapcsolatban.
- Tehát akkor megpróbálhatjuk azt,hogy tiszta lappal indulunk mindketten,és elfelejtünk minden rosszat?
- Hét persze! – mondtam lelkesen. Persze ez lehetetlen volt. Az ember,ha valamit el akar felejteni,annak oka van,hogy miért nem tudja elfelejteni azt a bizonyos dolgot.
- Ez szuper! – mondta majd megölelt. – Akkor jó éjszakát. – mondta majd végre elengedett.
Beléptem a szobába és Aron azonnal kérdezősködni kezdett.
- Mit akart Rebeka? – kérdezte.
- Csak megbeszéltük,hogy tiszta lappal indulunk mindketten. – mondtam.
- És ez menni fog neked?
- Kétlem. – mondtam,erre ő felnevetett. – De majd igyekszem miattad meg Dani miatt.
- Rendben. – mondta,majd a mellére vont,hogy végre aludjunk.
Reggel nem akartam felébredni. Sírva ébredtem. Reméltem mikor kinyitom a szemem,kiderül,hogy ez minden csak egy álom volt. De sajnos nem.
Ez egy szörnyű rémálom volt,ami igaz volt,bármennyire is nem akartam,bármennyire küzdöttem ellene,ez volt a csúf valóság. Reggelre frissen sült tojásrántotta illatát éreztem. Ez azt jelentette,hogy Dani elment és bevásárolt,mivel mint mondtam, a hűtőnk éhezett. Rebeka csinálta a reggelinket. Örültem,hogy nagyjából tisztáztuk a dolgokat,mert most félhettem volna,hogy ciánt tett volna a reggelimbe.
- Hmm ez nagyon finomnak ígérkezik! – mondtam kilépve a szobából.
- Az is! – mondta Aron teli szájjal. Elmosolyodtam ahogy megláttam. Úgy festett,mint egy öt éves kisgyerek. Kíváncsi lettem volna,hogy nézett ki Aron kiskorában. Biztos hihetetlenül cuki lehetett.
Sokat segítettek,hogy ők mind mellettem voltak. Ők maradtak csak nekem. Már ők a családom. Dani,Aron és hát…Rebeka. Igen,előbb vagy utóbb meg kell barátkoznom vele,de egyszerűen nem megy. Azok után ami történt miután engem elkapott András,vagy is felajánlottam magam, és ő pedig képes volt még akkor is képes a saját érzéseivel foglalkozni na meg Bálinttal,ezek után nem tudok egykönnyen megbocsájtani neki. De próbálok változtatni ezen. Hétfőn suli után rendezhetünk Danival mindent. A temetést, a hagyatéki tárgyalást, a biztosítóval is beszélnünk kell. Szuper egy nap lesz a holnapi. Előbb el is kell jönnöm a suliból,hogy mindent el tudjunk intézni. Aron szokásosan ilyenkor is velem tart,hogy támogasson,mert tudja ha egyedül vagyok mennyire sebezhetővé válok. Fél egyedül hagyni,és én nem is ellenkezem. Én magam sem díjaznám az ötletet,hogy egyedül legyek. A vasárnapom az végül is abból állt,hogy hogyan mondjam el Annának,hogy Rebeka megint itt van,aki mostantól az ellenségének tekint,meg tanultam valamennyit,meg próbáltam mindenhogy elterelni a gondolataimat a holnapi napról.
A nap vége felé,már muszáj voltam elmondani Annának,hogy miért ne jöjjenek át. Mikor elmondtam neki totál kiborult.
- Most komolyan,mit keres itt ez a ringyó? – kérdezte ingerülten Anna a telefonba.
- Nyugodj meg Anna! Neki most már itt van Dani,nem tesz Bálinttal semmit,rá sem fog nézni! – nyugtatgattam.
- Jó,rendben,valahogy megnyugszom. De,hogy leteszteljem,most átmegyünk!
- Anna fél kilenc van,és holnap iskola! – mondtam neki. De itt már késő volt,mert letette a telefont. Imádom mikor Anna áthívatja magát hozzánk. Tíz percre rá meg is érkeztek. Fogadni mertem volna rá,hogy nem mondta el Bálintnak,hogy itt van Rebeka is. És lám, igazam volt. Látni kellet volna Bálint arcát mikor belépett és meglátta Rebekát. Esküszöm egy GIFet kellett volna ebből készíteni. Valahogy az arca azt tükrözte,hogy azonnal sarkon akar fordulni,amit teljes mértékben megértek.
Annát magammal vonszoltam a konyhába,hogy beszélhessek vele.
- Erre most feltétlenül szükség volt? – súgtam neki mérgesen.
- Természetesen igen! – mondta büszkén. Csak forgattam a szemem. Már vissza is libbent az előtérbe,hogy szemmel tartsa őket. Anna mézes – mázasan beszélgetett Rebekával,ami eléggé feltűnő volt. Rebeka nem nagyon mert Bálintra nézni,ahogy Bálint sem rá. Jobban is járt,hogy nem nézett rá,mert Anna szemei szinte így is villámokat szórtak,ha csak lopva,vagy véletlenül rápillantott.
- Anna kérlek,ne fokozd tovább ezt a kínos helyzetet,menjetek haza. Holnap hétfő! – kérleltem halkan.
Csalódottan felsóhajtott,majd bólintott egyet.
- Hát akkor további kellemes estét nektek. Sziasztok! – búcsúzott el Anna mindenkitől.
- Sziasztok. – mondta Bálint kábán.
Anna ezt most jól megcsinálta. Jól megzavarta érzelmileg Bálintot is és Rebekát is egyaránt.
Aron csak kérdőn nézett rám.
- Ne is kérdezd. Anna tesztelni akarta Bálintot. – mondtam.
- Tesztelni? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Ja igen. Te nem is tudsz róla,mi volt Rebeka és Bálint között,mikor tudod…velem mi volt? – kérdeztem.
- Ő nem. Miért mi történt?
- Csak egy csók. Ami a mai napig nem lett megbeszélve normálisan. Igazából emiatt haragudtam Rebekára,hogy képes volt akkor is magával törődni mikor én veszélyben voltam.
- Nekem erről semmit nem mondott. – mondta megdöbbenve Aron.
- Ezek szerint mégsem mond el neked mindent. De hát te sem mondasz el neki teljesen mindent. – mondtam.
- Jogos. Pedig az ilyen dolgokat el szokta mondani. Hát mindegy. – mondta Aron. Mintha a hangjába egy kis csalódottság tükröződött volna. Hát persze,hogy csalódott,ha valaki nem teljesen őszinte. Főleg ha az az ember olyan,akiben feltétel nélkül megbíztál. Ez mindenkivel megesik általában az életben.
Valahogy az alvás szombat óta nem megy. Ha meg megy is,tuti,hogy úgy ébredek,hogy könnyes a szemem. Idáig imádtam aludni,de mostanra örülök,ha nem kell aludnom. Nem álmodok semmit,és még is sírva ébredek szombat óta minden egyes reggel. Aron pedig mindegy egyes reggel letörli a könnyeket az arcomról.  Dani azt mondta,hogy a héten ismét elkezd itt dolgozni,siófokon ha vissza veszik,ha nem akkor keres mást. Fura volt reggel szinte a tele lévő házba készülődni. A múlthéten még kongott az ürességtől a ház,most meg,szinte tele. Négy fő,plusz egy macska,vagy inkább egy ördög. Lucifer Rebekát is szét karmolta. Hát igen,büszke vagyok a fiamra! Dani ma délelőtt elintézi a temetést. A biztosítóhoz délután megyünk. Így lemaradok egy matekról,és egy földrajzról amit nagyon nem bánok. Viszont bár ne emiatt kellene eljönnöm az órákról. Bár élne anyám,bár ne kellene erre mennem. Százszor inkább végigülnék még egy matekot vagy egy földrajzot,csak ne veszítsem el. De már túl késő. Már mindenhez túl késő.
Az egész suli reggel rólam pusmogott. Most az egyszer nem Aron és én voltunk a téma. Az már kezdett lecsengeni,most hogy látták,még mindig együtt vagyunk a nyár után is. Ebben az iskolában az nagyon nagynak számít,ha egy iskolai kapcsolat kibír egy egész nyarat. Most mindenki azért beszélt rólam,mert ő az a lány akinek meghalt az anyja. Ahogy végig sétáltam a folyosón, mindenki engem méregetett. Vagy szánakozó pillantással,vagy épp együtt érzően vagy épp lenézően még mindig Aron miatt. Nap végére már kezdett kissé frusztrálóvá válni,hogy bárhová sétáltam Aronnal vagy Annával,mindenki engem bámult,és összesúgtak a hátam mögött. Mikor megemlítettem Annát,ő közbelépett.
Épp elsétáltunk egy csapat tizedikes mellett,akik rólam pusmogtak.
- Nem tanítottak meg még titeket arra,hogy társaságban nem illik sugdolózni, kis taknyosok? – kérdezte tőlük Anna felháborodottan, ők pedig csak meglepetten pislogtak. – Foglalkozzatok a saját kis életetekkel,és ne máséval! – pirított rájuk erélyesen Anna. Csak tátott szájjal pislogtak rá,majd inkább sarkon fordultak.
- Köszönöm,de igazán nem kellett volna. – hálálkodtam Annának.
- De igen! Ha kell még a hangosba is bemondom,hogy állítsák le magukat! – mondta Anna.
Anna volt a második védelmezőm Aron mellett. Aront direkt megkértem,hogy ne tegyen ilyesmit,mint Anna. Bár tudom,legszívesebben ő is ezt tette volna,főleg Ivettékkel szemben. Fog még Ivett sírni,mikor saját kezűleg megölöm az apját. A bosszúvágy annyira erősen elöntött,hogy az már szinte égetett. – Sebaj – gondoltam, a bosszú mézédes lesz. Mikor Aronnal kisétáltunk,hogy elmenjünk a nem hivatalos utolsó óránkról,látta,hogy megint ideges leszek. Csak biztatólag megszorította a kezemet.
Nem akartam megint biztosítóhoz menni. Utolsónak még anyuval voltam,mikor apu meghalt. Most meg mehetek a bátyámmal,és most már anyu nélkül. Otthon magamra kaptam a fekete szoknyám meg a fekete blézeremet,és már el is indultunk. Aron is átvette a fekete ingét meg a fekete nadrágját. Végig Aronba karolva mentem,mert úgy éreztem,ha egyedül kell mennem,akkor szétdőlök, mint egy kártyavár.
Végig szaggatottan vettem a levegőt. Igaz,hogy Dani beszélt csak végig,én pedig jóformá nem is figyeltem. Aronnak kint meg kellett várnia,mert ő nem jöhetett be. Ekkor Dani vette át Aron helyét,vele sétáltam be. Csak arra kaptam fel a fejemet,mikor azt mondták,hogy 20 milliót ad a biztosító. Kitágultak a szemeim a döbbenettől. Anyu sosem mondta,hogy mennyit kaptunk,mikor apa meghalt. Vajon az a pénz mennyi lehetett és hova a francba tűnt el? Mikor kiléptünk úgy érezte mentem összeesek. Aron keze azonnal a derekam köré fonódott.
- Mi a baj? – kérdezte suttogva.
- Húsz…húsz millió. Apu húsz milliója hová tűnhetett? – kérdeztem levegő után kapkodva.
- Hát ezt már sosem tudjuk meg. – mondta csalódottan.
Ki tudja anyám még mi mindent titkolt el előlem. Andrásról egy szót sem szólt,hogy valaha mikor fiatal volt, volt köztük valami. Apám pedig ennek köszönheti a halálát,sőt még anyám is ennek köszönheti.
Ez az ember egy elme rokkant  Tiszte szívemből gyűlölöm. Valahogy ezt is ki kell derítenem,hogy anyám hova a fészkes fenébe tüntette el ezt a sok pénzt két év alatt. Szóval az első teendőm ahogy hazaérek,hogy felforgatom a családi papírokat. Ja meg előtte kisírom magamat. Aron most már nyugodtabb szívvel hagy egyedül,hogy itt vannak Rebekáék. Muszáj neki is egy kicsit tanulnia,mert az anyja már nagyon nem nézte ezt jó szemmel,hogy semennyit sincs otthon.
Elsőnek tényleg bevonultam a szobámba és sírtam. Fogalmam sincs,hogy miért,de valamiért jól esett.
Aztán bementem anyuék volt szobájába,és kutatni kezdtem mindenhol. Találtam mindenféle értéktelen papírt,amikkel az ég világon semmire sem mentem. Számlák mindenféle értelmetlen dologról,orvosi papírok,amik megint csak használhatatlanok,de apuról szinte semmi. Most ugye kaptunk egy papírt erről az összegről Danival. Ugyan ilyet kerestem,csak apu nevével,de semmi. Anyu szépen megsemmisítette.
Annyira üres volt a szoba. Miután összepakoltam,és kivittem az olyan dolgokat amik még kellhetnek majd, kulcsra zártam a szobát,mert soha többé nem akarok oda belépni. Egyszerűen elfog az üresség érzése. Hogy abba a szobába már soha nem fog többet belépni,az ágyban már senki nem fog aludni. Egy részem azonnal el akarta hagyni a házat,a másik részem viszont tiltakozott,mert itt nőttem fel,túl sok emlék köt ide. Mint mikor ha valamit felújítanak ami régi volt,más lesz minden. Az emlékek félig – meddig elvesznek.
Dani azt mondta a temetés pénteken lesz. Holnap pedig a hagyatéki tárgyalás. Fogalmam sincs hogyan lesz,mert anyunak még nem volt végrendelete. Miért is lett volna? Hisz olyan fiatal volt még.
Fogalmam sincs,hogy  működik egy ilyen tárgyalás. Bárcsak később kellett volna ezt megtudnom.
A tárgyalás megtudtam,hogy reggel lesz,így holnap nem tudok bemenni a suliba. Aron persze egyből ő is velünk akart jönni,de mondtam neki,hogy miattam ne hiányozzon ennyit. Nem éri meg,pláne ha megint ide sem jöhetne be. Nagy nehezen,de elfogadta a döntésemet. Mondtam neki,hogy aludjon otthon ezen a héten sokszor ne érezze az anyukája magát egyedül. Az ő anyukáját is megviselte anyu hirtelen halálhíre,ahogy mindenki mást is. Aron ismét húzta a száját,de bele ment,és otthon aludt.
Így reggel saját magam törölgettem a könnyeim. Felvettem megint a szomorú elegáns ruhámat,aztán indulhattunk. A tárgyaláson rajtunk kívül a keresztanyám Bernadett volt ott,akit mellékesen gyűlöltem,a nagynéném Genna néni,akivel nem sűrűn volt alkalmam találkozni,mert anyu nem igazán szerette.
Nagyjából itt ki is fulladt  a család. A keresztanyám elővette ismét a mártír énjét,és ott színlelte a sírást meg a meghatottságot,ami nem állt jól neki. Csak forgattam a szemeim. Hánynom kellet ettől az egésztől.
Genna nénit egész rendesnek találtam. Nem tudom mi okból nem jöhettek ki anyámmal. Még csak nem is hasonlítottak belsőleg. Külsőleg persze annál inkább. Még egy dolog amit anyám ismét eltitkolt előlem.
Így belegondolva nagyon sok mindent nem mondott el nekem,és nem tudom miért. Ez kissé fáj,hogy a saját lánya előtt titkolózott. Végül a tárgyaláson kiderült,hogy szinte minden rám és Danira marad, meg Gennára. Bernadett már nem anyu miatt volt szomorú,hanem attól,hogy nem kaparintott meg semmit sem. A gyámom pedig vagy Dani lesz vagy Genna. Attól függ hogyan fogok dönteni. Azt hiszem Dani lesz az. Úgy is már nem sokára 18 leszek. Genna pedig nem lakott hozzánk túl közel,szóval nem akartam őt ezzel fárasztani. Mikor kiléptem a teremből ismét fellélegeztem. A nagyján már túl vagyunk. Már csak péntekig kell túlélnem mindent,és akkor már jó vagyok. Azt hiszem az a nap lesz a legnehezebb. Látni,ahogy anyám is apám mellé kerül,fogadni a sok álszent  jó pofizó embertől a részvétet,és még sorolhatnám. Közben törnöm kellett a fejemet,hogy miként fogom Andrást leleplezni. A további napjaim úgy teltek,mint egy robotnak. Egyhangúan,mindig ugyan azt tettem monotonul  Felkeltem, letöröltem az arcomat,elmentem suliba,ott Aron és Anna együttes erővel próbáltak belém lelket önteni nap mint nap,hazajöttem,tanultam, próbáltam tettetni itthon is,hogy „igen jól vagyok,nincs semmi gáz” szöveget,amit nagyjából el is hittek,és elaludtam. Ez ment egészen péntekig. Akkor is csak a temetés miatt volt változás. Rebeka eljött velem csütörtökön venni valami szebb fekete ruhát,amiben kellőképpen el tudok viselni pénteken. Bár engem nem igazán érdekelt,hogy mi van rajtam,csak ebben a kis faluban iszonyat pletykásak az emberek. Pénteken megint nem mentem suliba,hiába volt a temetés délután. Mindent el kellett előtte intéznünk Danival. Elkezdtem készülődni. Gondoltam kisminkelem magam,de aztán rájöttem,hogy totál fölösleges,hogy a szemem helyén két hatalmas fekete folt legyen,mert csak lefolyna a térdemig a festék. Felvettem egy feszes fekete ruhát,egy fekete harisnyával,és már indulhattunk is. Szinte Aronnak úgy kellett kirángatnia az ajtón. Most jobban itthon akartam maradni,mint mikor elsős voltam,és nem akartam iskolába menni. De muszáj voltam elmenni. Mikor odasétáltunk meglepődtem,hogy milyen emberek is eljöttek. Olyanok akiket még életemben nem láttam, anyu munkatársai,az osztályomból Gergő,és akiket megismertem a nyáron Gabi,Balázs,Zoé,Máté és a többiek. Anna az egyik felemet fogta,Aron pedig a másikat. A közelünkben állt Rebeka Danival. Még Ivettett is megláttam valahol hátul. Nem értettem ez meg mi a francot kereshet itt. Mikor megláttam a koporsót,hogy hozzák ki a sírgödörhöz  rám jött a zokogás. Aron odavont magához. Láttam,hogy az anyukája szomorúan néz minket a távolból. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Beszédet Genna mondott róla,mivel anyu még mikor apu temetése volt,világosan megmondta,hogy neki pap semmi képpen ne mondjon semmilyen beszédet. Azt viszont nem mondta,hogy Genna sem. Ő azért jól ismerte,mert csak a nővére volt.
Miután leeresztették a koporsót mindenkitől fogadhattam a részvét kézfogást. A végén már Aron mondta,hogy ne fogadjunk többet,hanem menjünk el. Egyet értettem vele,és kikecmeregtünk a tengernyi tömegből. Miközben sétáltunk megláttam egy ismerős arcot a tömegben,de így hirtelen nem tudtam hova tenni. Aztán leesett. Lia. Ez meg mi a francot kereshet itt?! Ahogy észre vette,hogy figyelem,elkezdett kifele szaladni a hosszú temetőn,a temető főkapuja felé. Kirántottam magam Aron szorításából,és utána rohantam olyan gyorsan,hogy azt emberi szem nem láthatta. Egy pillanat alatt előtte termettem,mire ő majdnem felsikított.
- Te meg mi a francot keresel itt?! – kérdeztem tőle szaggatottan,mert a levegőt a fogaimon keresztül szívtam be.
- S- semmit. – mondta ijedt tekintettel. – Csak részvétet nyilvánítok. – hebegte.
- Ne játszd itt nekem magad! Jól tudom,hogy András küldött. – meredtem rá.
- Neem. – hazudta, én pedig elkaptam a pólójánál fogva,és neki löktem egy nagy régi sírkőnek.
- Akkor most vagy elmondod az igazat,vagy egy pillanat alatt a föld alatt találod  magad. – fenyegettem.
- Oké,oké! Igen ő küldött! Meg akart bizonyosodni,hogy anyukád tényleg meg – e halt. – mondta ki.
Remegni kezdtem,és kicsit lazítottamm a lány szorításán.
- Hol van? – kérdeztem.
- Nem mondhatom el… - mondta. Neki löktem erősebben a sírhoz.
- Utoljára megkérdezem. Hol van ő? – kérdeztem olyan lassan,hogy ő is fel tudja fogni.
- Ha elmondom,meg fog ölni! – tiltakozott.
- Nem mindegy,hogy én vagy ö öllek meg? – kérdeztem. – Mond el! – mondtam kicsit hangosabban.
- Még mindig Angliába,de fél,hogy rá fogsz jönni,és megtalálod. – mondta. Elengedtem a lányt.
Hagytam elmenni. Nekem ennyi információ épp elég volt. Hagytam elsétálni a lányt,de előbb utána kiabáltam.
- Ha megtudom,hogy hazudtál, megöllek. – mondtam neki.
- Nem hazudtam. – mondta komolyan,hátrafordulva.
Visszasétáltam Aronhoz. Látta a tekintetemen,hogy zavart vagyok. Nem tudtam hirtelen mit csináljak.7
- Mi a baj? Ki volt az? – kérdezte Aron.
- Lia. – súgtam neki. Aron a szemével a tömeget nézte még mindig. Kérdőn fürkészte az arcom.
Annyi gondolat volt a fejembe,és még Aron is kérdezgetett,muszáj volt eltűnnöm innen,de azonnal.
Aron még mondott nekem valamit,de nem figyeltem,hogy mit,csak odasúgtam neki,hogy el kell mennem,és már rohantam is ugyan azzal a gyorsasággal vissza sem nézve. Azt még hallottam,hogy utánam kiabált,de most nem érdekelt. Szükségem volt egy – két óra egyedüllétre. Lefutottam a tóhoz.
Egy ideg csak sétálgattam,vagy leültem a víz elé és magam elé meredtem. Végig gondoltam szép lassan mindent. Ez nekem épp elég indok volt,hogy megkeressem Andrást és kinyírjam. Szinte felért egy vallomással amit Lia mondott,hogy igen ő volt az ő ölte meg anyámat! Csak az a baj,hogy a hatóságnak kézzel fogható bizonyíték fog kelleni. Ekkor egy kis reményt éreztem. Elfutottam a gyárhoz,ami most teljesen lakatlanul,üresen állt. Mindent magukkal vittek. A papírokat,a kutyákat, csak a székek maradtak itt. Ezen viszont volt elég bizonyíték. Lefényképeztem őket. Az itteni rendőröknek eszem ágában sem volt megmutatni ezeket,mert ők is benne vannak ebben az egészbe. Szóval csak egy hatalmas öngól lett volna magammal szemben. Az adatokat bezzeg elfelejtették elvinni vagy megsemmisíteni. Ezeket magammal vittem. Kifele menet láttam,egy csomó kannát. Megnéztem őket,és volt ott benzines is.
Szikra gyúlt a fejemben. Na de nem csak a fejemben. Felgyújtottam az egész kócerájt. Igen,persze előtte minden értelmes bizonyítékot magammal vittem. Arontól már több mint 20 nem fogadott hívásom volt. A kártyámról lement a pénz,és csak Viberről írtam neki. Be volt kapcsolva a location ezért azonnal tudta hol vagyok. Mikor már sétáltam ki az erdőből a partra már ott várt a motorjával együtt. Elképesztő látvány még mindig. Leszámítva,hogy most nem mosolygott az arca,hanem tele volt aggodalommal.
Kissé szégyelltem magam,de erre feltétlen szükségem volt.
- Figyelj,én sajnálom,de muszáj volt egy kicsit elvonulnom mindenki elől. – mondtam bűnbánó tekintettel.
- Legalább szólhattál volna,és akkor hagylak. Ezzel az őrületbe kergetsz. – mondta. Odaléptem hozzá,és átkaroltam a nyakánál.
- Tényleg sajnálom,de így sikerült döntést hoznom. – mondtam.
- És…?
- Ezt beszéljük meg otthon. – mondtam hátrapillantva az egyre jobban látszó tűz mögül. – Motorral jöttél? – kérdeztem mosolyogva.
- Emlékszem,hogy említetted még valamikor a motorozást,hogy megint szeretnél.
- Jó a memóriád. – mondtam neki,és már mögötte is voltam.
Ez az érzés sosem fog elmúlni. Az az adrenalin löket amit ad a motorozás élménye,mindig megmarad. Pláne ha ezt olyannal teszem,akit mindennél jobban szeretek. Talán ezt hívják úgy,hogy sebességmámor? Nem tudom,de leírhatatlan érzés. Most Aronékhoz mentünk. Már egy jó ideje nem találkoztam az anyukájával,szóval ahogy beléptem egyből megölelt,és beszélgettünk egy kicsit.
Szerettem az anyukáját,mert vele lehetett őszintén beszélgetni,nem kellett felvenni csak a tisztelettudó maszkot,hanem vele ténylegesen lehetett beszélgetni. Már Aron rángatott fel,mert még mindig beszélgettünk volna az anyukájával. Aztán bent a szobájában leültetett az ágyára. Rég jártam már itt.
Volt ott egy parafa tábla is amin a közös képeink voltak kinyomtatva. Elmosolyodtam.
- Anyu ötlete volt. – tiltakozott azonnal,ahogy ránéztem.
- Mr. Macsó vissza tért. – mondtam mosolyogva. Csak vigyorogva bólintott.
- Szóval,akkor most mi a terved? Mit fogsz tenni? – kérdezte. Én közben megláttam,az ablakban,hogy a tűzoltok sziréna nélkül száguldanak végig az úton. Hát persze,hogy nem akarnak feltűnést. Ránéztem Aronra majd belekezdtem a mondandómba.
- Lia azért volt itt a temetésen,mert András tudni akarta,hogy anyu ténylegesen meghalt – e. Azt mondta,hogy még mindig Angliában van. Én pedig holnap utazom ki. – böktem ki a végét nehezen.
Egy darabig csak nézett.
- És szerinted és nem megyek veled?
- Mért? Szeretnél?
- Nem,de veled akarok lenni. Tudni akarom,hogy biztonságban vagy,és észhez térítelek ha nem gondolkodnál tisztán. – mondta.
- Mindig tisztán gondolkozom! – tiltakoztam.
- Na persze. Főleg mikor elönti az agyadat a szar. – mondta röhögve. Én is vele nevettem.
Aztán a nevetésem átcsapott sírásba.
- Most meg mi a baj? – kérdezte meglepődötten Aron.
- Itt nevetgélek,mikor épp az imént temettem el a saját anyámat. – mondtam szipogva.
- Hé,nyugalom! Lefogadom,hogy anyukád örül ennek,hogy nem vagy depressziós. Ő is azt szeretné,hogy nevess,nem azt,hogy sírj! – nyugtatgatott Aron. Szerettem volna hinni neki,de most már csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni. A bosszúra.

    Aronnak még ki kellet találnia,mit mondjon otthon,miért tűnünk el a hétvégére. Ráadásul nem csak a szomszéd városba,hanem a szomszéd országba,ami nem is annyira szomszéd. Végül úgy döntött,hogy azt mondja, soproni hétvégére megyünk.  Hát ha azt vesszük arra fele hagyjuk el az országot,szóval áthaladunk rajta. Reggel nyolckor indul a gépünk,szóval már hatkor el kell indulnunk,vagyis ötkor fel kellett kelnem. Még suli időben sem keltem ilyen korán. Maximum majd jövőre ha fakultációra kell járnom nulladikba. Daniéknak úgy terveztem,hogy csak egy levelet hagyok ismét. Csak mikor épp indulni készültem, Rebeka jött ki a szobájukból, és egyből kérdőre vont.
- Hová mész ilyen korán ? – kérdezte egy kicsit kómásan. Sóhajtottam egyet és odaadtam neki a levelet.
- Megölök egy gyilkost. – mondtam,majd azonnal kiléptem az ajtón,hogy ne tegyen fel újabb kérdést.
Elmentem Aronért,hogy elinduljuk a reptérre. Beült mellém,és olyan feje volt,mint egy kómás kiscicának.
- Most úgy festesz,mint mikor Lucifer reggel felébredt mellettem. – mondtam neki. Csak fintorgott egyet.
- Anyukád nem furcsállta,hogy ilyen korán indulunk?
- Egyáltalán nem. Sok szerencsét,és jó szórakozást kívánt. – mondta Aron.
- Jó szórakozás lesz,ebben én is biztos vagyok! – mondtam gúnyos mosollyal az arcomon.
Aron olyan fáradt volt,hagyta,hogy végig én vezessek. Én ennek csak örültem. Ő meg csak bedugta a fülhallgatóját,és aludt tovább az autóban. Végig hallottam, miket hallgatott. Mellettem bömbölt a rádióból a Carly Rea Jepsen mellette pedig túlkiabálva a The Rasmus. Hát a zenei ízlésünk valahogy sosem egyezett túlságosan. Muszáj voltam megállni útközbe egy kávéért,meg némi reggeliért amit később elmajszolhatok,mert a gyomrom szerintem akkorát kordult,hogy még Aron is meghallotta a fülsüketítő zenéje mellett. Csak szégyenlősen néztem ki. Rámosolygott,majd lejjebb vette a zenéjét.
- Most komolyan hallottad? – kérdeztem tőle.
- Mit? – kérdezte zavarodottan Aron.
- Áh semmit. – mondtam épp beállva egy autósbüféhez. Hangosan felröhögött.
- Szóval csak nem éhes vagy? – kérdezte még mindig röhögve. Én pedig csúnya pillantást löveltem felé,ő pedig védekezően feltette a kezét,mintha ártatlan lenne. – Fogadok nem bírtad volna ki a reptérig… - röhögte el magát halkan.
- Vettem neked is,de ha gondolod megehetem. – mondtam fenyegetés képpel. Azonnal nyomott egy puszit az arcomra és elvette a saját reggelijét is. – Egy angyal vagy. – mondta teli szájjal.
- Egy túlsúlyos angyal nemde? – kérdeztem sértődötten.
- Szó sincs ilyesmiről! – tiltakozott. – Egy gyönyörű angyal. – mondta. – Aki szeret sokat enni,és mégcsak meg sem látszik rajta. – mondta. Elnevettem magam.
- Na jó,inkább hagyjuk a beszélgetést a reptérig,és inkább együnk. – mondtam Aronnak. Ő csak megvonta a vállát. Csendben utaztunk a reptérig. Mikor leállítottam a motort,és épp ki akartam szállni megcsörrent a telefonom. Egy gombóc nőtt a torkomban. Dani volt az. Nem tudtam mit mondjak neki ismét. Visszaemlékeztem akkor,mikor épp menekülőben voltam. Most fordult a kocka. Andrásnak kell menekülnie előlem. Vettem egy mély levegőt,majd felvettem.
- Ami,Ami! Megint mit jelentsen ez a levél? Miattad utaztunk haza! Minek mész megint Londonba? – kérdezte Dani.
- Nyugodj meg! Haza térünk időben mindketten Aronnal. Mint mondtam Rebekának megölök egy gyilkost.
- Tessék? Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Dani értetlenül. Már nem volt sok időnk a gép indulásáig,szóval gyorsan elmondtam neki a lényeget.
- Elmegyek,megkeresem Andrást,és megfizet minden tettéért,amit ellenem és a családunk ellen követett el. – mondtam neki. – Csak kérlek, ne aggódj. Minden rendben lesz. Szeretlek. – mondtam és már ki is nyomtam,hogy ne faggasson tovább,ne mondhasson bármit. Nem tudtam fellélegezni. Ideges lettem.
Aron megszorította biztatólag a kezemet. Felszálltunk a gépre,és végre jöhetett az én kis pihenésem. Bezzeg Aron elemében volt, folyton piszkált,mert ő egész ide úton pihent,én meg vezettem. De végül aztán békén hagyott. Mivel az alvás felejtős dolog volt Aron közelében,aki most inkább hasonlított egy öt éves kisfiúra,mint egy tizenhét éves fiúra,nem hagyott aludni. Inkább elkezdtem olvasgatni.
Szokatlanul rövid volt ez a repülőút. Hozzászoktam az amerikai repülőutakhoz. Régen mindig arra vágytam,hogy utazgathassak majd,de most szinte már utáltam. Ha valahová utaztam,mindig volt mellette valami hátsószándék,mert csak úgy, kiruccanásból nem mentem már sehova. Debrecenbe is okkal mentünk,Seatlebe is, Lakewoodba is. Mindig valami oka van,amiért muszáj odamennünk. A mostani a legfontosabb. Addig nem fogok megnyugodni,amíg meg nem bosszulom a családomat.
Mikor megérkeztünk Londonba,annyira fel voltam dobódva. London volt az egyik kedvenc városom,és most végre itt lehettem teljes életnagyságban. Ez a város volt az egyik kedvenc városom. Lehet,hogy esős,de nem számít. Annyira szép. Bár egyben csalódott is voltam,hogy most nem igen lesz időm arra,hogy a látványosságokat megnézzem. Meg kell találnom egy patkányt,és ki kell nyírnom,de azonnal.
- Annyira szomorú vagyok. – mondtam Aronnak.
- Miért? – kérdezte.
- Mert nem lesz időnk,hogy körbejárjuk a várost. Pedig imádom ezt a várost. – mondtam.
- Mért ne lenne? Egy – két óra azért csak jár nekünk. – mondta Aron. – Egy pár dolgot azért nézzünk meg. Lehet,hogy abból is csak jó dolog sülhet ki. – mondta Aron biztatólag. És mekkora igaza lett.
Mosolyogva bólintottam. – Szóval akkor mi az első úti célunk? – kérdeztem.
- Hát,elsőnek mit szólnál a London Eyehoz?
- Tériszonyom van,de kibírom. Mindig is fel akartam oda ülni.
- Akkor gyerünk,keressünk egy hotelt,és indulás az óriáskerékhez. – mondta Aron,és már meg is indult kérdezősködni,hogy hol találunk egy jó hotelt. Többet is mondtak neki,de persze,hogy neki majdnem a legdrágább hotelt kellett választania. Gyorsan becsekkoltunk,lepakoltunk,és már indultunk is az óriáskerékhez. Kissé félve néztem fel erre a hatalmas kerékre. Fél óra,amíg körbe megy. – Nyugi,ki fogad bírni! Erős vagy. – nyugtatgattam magamat.
- Készen állsz? – mondta Aron,mikor beszálltunk. Bólintottam. A látvány ami elénk tárult leírhatatlanul gyönyörű. Innen a város minden szegletét belátni. Egyszerre éreztem katarzist,és félelmet. Egyszerre éreztem boldogságot,és azt is,hogy mindjárt bepisilik a félelemtől,amit a magasság miatt éreztem.
Nagyon sok jó képet csináltam. Aron rólam is csinált,én pedig róla. Közöset is  csináltunk. Átfogta a derekamat végig,hogy ne féljek annyira. Hát félig – meddig megnyugtató volt. Tőle mindig megnyugszom.
Igaz,hogy szép látvány volt,de valahogy megnyugodtam,mikor épségben lejutottunk,és szinte kirohantam a fülkéből.
- Mintha kissé nyugtalan lennél… - mondta kisebb nevetéssel egybekötve Aron.  Csúnyán néztem rá.
- Áh nem dehogy! Most mondtam,hogy tériszonyom van,szóval most büszke vagyok magamra. – mondtam büszkén.
- Lehetsz is. – mondta majd nyomott egy puszit a fejemre. – Mi lesz a második úti cél? – kérdezte.
- Ú, tudom! Times Squer. – mondtam. – Ja nem,az New Yorkba van. – röhögtem el magam. Aron is elnevette magát.
- Te nem a Trafalgar Squerre gondolsz? – kérdezte könnyes szemmel Aron.
- De! Arra! – mondtam hangosan a felismerés pillanatában. Aron csak fogta a fejét a nevetéstől. – Mindig itt akartam megetetni a galambokat. – mondtam.
- Ja,azt majd jól telibe szarnak téged a levegőből. – mondta nevetve Aron.
- De ugye majd New Yorkba is elmegyünk arra térre is,ugye? – kérdeztem sétálás közben.
- Of Course. – mondta Aron mosolyogva. Még szerencse,hogy ennyit tudok angolul. Idáig terjed kb. az angol tudásom. A téren jó sok ember volt a borús idő ellenére. Bár gondolom itt az év 365 napjából 300 nap az szinte mindig ilyen. Én személy szerint szívesen élnék itt. Olyan megnyugtató ez a sok zöld mindenűt. Vettünk valami galamb kaját,amit tudtunk nekik dobálni. Most ezek a galambok vagy sokkal másabbak,mint nálunk,de otthon engem azok maximum mindig csak letojtak. Ezek valahogy intelligensebbek mint otthon. Nevetgélve etettem a galambokat,meg fotózgattam őket,mígnem megláttam azt az ember a téren,aki minden gondom okozója volt. Még csak keresgélnem sem kellett. Amikor megpillantottam kiesett a kis zacskó a kezemből,és elengedtem Aron kezét. Gyorsaságomat ismét kihasználtam. Nem ugrottam elé,csak megkocogtattam a vállát. Épp telefonált valakivel. Látni kellett volna azt a meglepődött, rémült arcot amit vágott,mikor megpillantott engem. A telefonja a földre zuhant.
- Te mi a francot keresel itt? – köpte a szavakat felém.
- Kissé több tiszteletet kérek,addig amíg én is megadom neked. Még ha meg sem érdemled. – mondtam neki szép nyugodt hangon.
- Halljam,miért vagy itt? – kérdezte rémülten.
- Kettőt találhatsz zsenikém! Miattad. Tudod,a bosszú nagyon édes. – mondtam szomorú mosollyal.
- Milyen bosszú? Ja,azt hiszem sejtem. Mit szólnál,ha ezt megbeszélnék ma este nálam. Itt egy cím. Este tízkor itt várlak. – mondta. Elvettem tőle a kis papírkát. Westminster Road 28.
- Rendben. – mondta,majd hagytam,hogy öles léptekkel elhaladjon a térről. Aron már csak akkora ért oda,mikor András már elment.
- Ki volt az? András? – kérdezte. Némán bólintottam  Látta,hogy feszült vagyok. Átadtam neki a cetlit,amin a cím volt,hogy hová kell mennem.
- Ez tudom hol van. – mondta Aron. Végig gondoltam,még is mi az istenért van nála egy ilyen cetli? Ez csak egyet jelenthetett. Hogy számított már rám. Tudta,hogy fel fogom keresni. Csakhogy most hiába próbál majd megölni,nem fog neki sikerülni! Megfizet mindenért. Az életét megpecsételte,ezen a helyen,pontban este tíz órakkor. Ez a találkozó,teljesen elvette a kedvemet mindentől. Megkértem Aront,hogy jöjjön el velem futni,mert le kellett valamivel vezetnem az idegességet. Este tíz óráig el kellett valamivel foglalnom magamat. Aron próbálta velem tartani a tempót,és én is megpróbáltam nem teljes gyorsasággal sprintelni. El kicsit letompította az értelmetlen gondolataimat. Hat óra. Tikk – takk, tikk – takk. Az ide sehogy sem akar múlni,mikor igazán szeretnénk. Fél hétkor szinte már a hotel szobájának falát kapartam az idegességtől. Azt kívántam most azonnal legyen tíz óra,és had tépjem le saját kezűleg a fejét. Hét óra. Már nem bírtam magammal. Aron el volt foglalva valami sulis feladattal,amit muszáj volt megcsinálnia. Mikor befejezte mindent megtett,hogy lefoglaljon,amit elég jól csinált.
- Hé nyugodj már le! Inkább gyere ide. – mondta és megütögette az lábait,hogy üljek az ölébe.
Nem ellenkeztem,mi értelme lett volna,és nem is akartam.
- Gondolkoztál már azon, mi lesz,ha most tíz óra után,mi már nem leszünk? Mert mondjuk András ránk küld húsz embert? – kérdezte Aron. – Lehet,hogy ez az utolsó esténk együtt. – mondta.
- Nem ezen még nem gondolkoztam. De ugyan kérlek,húsz ember,az nekem semmi. Ötven az már neccesebb. – mondtam neki.
- De most komolyan mondom. Idegeskedéssel akarjuk tölteni ezt az estét ténylegesen? – kérdezte.
- Nem,de nehéz nyugodtnak lennem. – mondtam felsóhajtva.
- Segítselek megint lefoglalni? Tudod,abban jó vagyok. – mondta irtó édes mosollyal.
- Hát, egy ilyen ajánlatnak azt hiszem nem mondhatok nemet. – mondtam,és a pólójánál fogva az ágyra húztam. Nem részletezném,a szokásos dolgok történtek nálunk. Sosem lépünk túl egy bizonyos határvonalat. Ezt mindketten így gondoltuk Aronnal,bármennyire is szerettük volna átlépni.
Mire észbe kaptunk végre már kilenc óra volt. Már csak egy hosszadalmas órát kell kibírnom,és minden megváltozik. Aron hátravetette magát az ágyon.
- Már is kilenc óra van. Elég jó vagyok abban,hogy eltereljem a gondolataidat. – mondta büszkén vigyorogva.
- A legjobb. – mondta,és adtam neki egy csókot.
- Na szóval,mit csináljuk abban a maradék egy órában? – kérdezte.
- Szerintem készülődjünk. Már mint,egy kis közelharc a bosszúm előtt? – kérdeztem.
- Benne vagyok. – mondta,és a falnak döntött. Én jól hárítottam,aztán utána már ő volt a falnál.
Előtte sosem mert hozzám érni keményebben. Ez is csak azóta van, mióta erős lettem.
A meccs végét azt hiszem én nyertem meg. Mire végeztünk háromnegyed tíz volt. Indulnunk kellett.
Felvettem a fekete feszes felsőm és nadrágom,meg a fekete Vans cipőmet. Adjuk meg a módját,még ha bosszúról is van szó vagy épp gyilkolásról.
- Még szexin is nézel ki. Nem semmi. – mondta Aron bóknak. Most már ez sem érdekelt,csak egy valami.
Hogy a markomban legyen ez a féreg. Beültünk a kocsiba,és Aron elvitt minket arra a címre. Westminster road 28. Tíz óra előtt értünk oda öt perccel. Egy félig készen lévő ház volt az. Már láttam őket kintről is.
András és még öt ember. Öt? Legszívesebben elnevettem volna magamat. Öt ember semmiség lesz.
Nyeltem egyet,vettem egy mély levegőt,és elindultam befele. Aron szorosan jött mögöttem. Nem voltam benne biztos,hogy jó ötlet,ha ő is velem jön,de ő mindenképp jönni akart. Beléptünk az ajtón.
- Lám,lám Amadea,hát itt vagy. – mondta mézes – mázas hangon András. Ettől hánynom kell.
- Beszélgetni jöttem, hát akkor beszélgessünk! – mondtam neki olyan nyugodtan ahogy csak tudtam.
- Gondolom vannak feltételezéseid. És azt feltételezed,hogy én öltem meg a szüleidet. Nos,ez így igaz. – mondta  kicsattanó örömmel a hangjában. Remegés futott végig a testemen. A dühtől teljes mértékben elborult az agyam. Szinte ettől nem is emlékszem miket tettem. Nem hallottam miket mondott. Csak fogtam magam és behúztam neki egyet. Az őrök rám vetették magukat,de mindet leütöttem a francba.
Mikor látta,hogy mind az öt melákkal elbánok,a tekintetében ott bujkált a félelem,amit nem tudott leplezni.
Elfutott. Én pedig utána akartam iramodni. Aron elkapta a kezemet és mondott nekem valamit,de nem figyeltem. Annyira dühös voltam,hogy nem voltam képes figyelni rá. Kirántottam magam a szorításából és utána eredtem. Pechemre nagy volt ez a ház. Volt benne vagy öt üres szoba. Vad tekintettel végigpásztáztam négy szobát ami üres volt. Az ötödikben találtam rá. Egy íróasztal alatt bujkált  Egy pisztolyt szegezett rám. Rám lőtt. Az újdonsült ösztöneimre hallgatva elugrottam. Még egyszer lőtt.
Megfogtam a golyót. Ezzel magamat is megleptem. Az ujjam csak vérzett tőle,de semmi több.
Ekkor hangosan felnevettem. – Azt hiszed győzhetsz? – kérdeztem tőle.Aztán kirángattam az íróasztal alól. Mindenre pontosan nem emlékeztem,mert ködösek voltak a gondolataim és az emlékeim is. Olyan erős volt,mint én. Tátva maradt a szám.
- Hát te is? Te nem haltál bele…? – kérdeztem.
- Acéllogika mondhatom drága Amadea,acéllogika. – mondta tapsolva, majd elkapta a torkom.
Elkaptam a kezét, és a háta mögé szorítottam. Lehet,hogy olyan volt,mint én,de nálam nem volt fürgébb.
Aztán megfogtam a nyakát. Egy két hatásosabb rántás után,csak egy reccsenést hallottam. Élettelen teste a földre zuhant.
Fel sem fogtam,hogy most öltem meg egy embert. De jogosan tettem mindezt. A bosszú mámorító volt. Kisétáltam,és Aron karjaiba vetettem magam. Csak sírni tudtam. Muszáj volt megtennem,bármennyire is fájt. Aron kihívta a rendőrséget. Volt elég bizonyítékunk ellene. Aron hangfelvételt is készített a vallomásáról,ami nem volt szándékos. Így a rendőrség engem nem vitt be,nem tartóztatott le. Ez itt az Egyesült Királyság, itt minden sokkal másabb, a törvények, az emberek. Nem kivételeznek senkivel sem,attól még,hogy sok pénze van,úgy mint nálunk. Még a rendőrségre sem számíthattam otthon,mert még ők is András pártját fogták. Nem baj,most már András remélem a pokol legmélyebb bugyraiban van,mert  ezt érdemli. Aront megkértem,hogy azonnal menjünk haza. Itt akartam hagyni ezt a várost,ezt a helyet,de azonnal. Sajnos rossz emlékek fognak ide kötni,de most már minden egyenlő. A rend helyreállt,és így végre talán az életem is.

VÉGE

Epilógus

Október közepe van. Átvészeltünk két halálesetet is. Elmentem még András temetésére is. Csak,hogy lássa, én győztem. Az életem kezdett a helyére jönni. Most már csak a tanulásra akartam koncentrálni semmi másra. Egy hónap után is még mindig olyan,mintha anya csak tegnap halt volna meg.
Bár ez apuval is ugyan így van,lassan már a harmadik éve. Vannak dolgok amiken túl akarunk lépni,de igazából soha nem fogunk. A halál az pont ilyen dolog. A hatóságok végül nem tették nyilvánossá a halála okát. Emlékszem, Ivett furcsán méregetett a temetésen,én pedig felvettem a mártír arcomat.
Hát a karma most őt is elkapta. Ő kinevetett azért,mert elvesztettem mindenem. Most egy kicsit ő is belekóstolhatott ebbe. Hiába,de megérdemli. A suli egész jól ment. Bár egyre nehezebb volt.
Minden tanár egyre többet vár el tőlünk az érettségire hivatkozva. Szinte egy percnyi szabadidőm nem volt. Ha volt is azt biztosan vagy Aronnal töltöttem vagy Annáékkal. Daniék pedig végleg visszaköltöztek hozzánk. Bár láttam,hogy ennek Rebeka nem annyira örült,de muszáj volt maradnia,ha igazán szerette Danit. Sőt még munkát is keresett Rebeka több kevesebb sikerrel. Ez egy jel,hogy az én legnagyobb örömömre, szereti Danit. Ez van,el kell fogadnom. Nekem már csak ők maradtak. Aronnal a jövő hónapban leszünk valahogy egy évesek. Hihetetlen,hogy mennyire repül az idő. Mikor az ember nem akarja,hogy repüljön,akkor bezzeg száguld. Bele se mertem gondolni Aron mit tervez az egy éves évfordulónknak,ha már a hónapfordulót nem preferáltuk.
Anna és Bálint kapcsolata rejtélyes okokból most nem túl zökkenő mentes. Próbálom Annát faggatni,de ő mélyen hallgat róla. Nem erőltetem,majd elmondja,de azért nagyon kíváncsi vagyok. Október vége felé kiderült,az életem még sem lett a régi. Megint felbolydult minden. Pedig már kezdtem reménykedni,hogy semmi baj nem lesz,de hiába. Október utolsó hetében Ivett különösen bunkó volt velem. A puszta nézésével meg tudott volna ölni. Jó,igen,amúgy is utált, de ez most még jobban. Ahogy tudott alám tett.
Végül mikor már betelt nálam a pohár,megkérdeztem mi a fészkes fene baja van.
Egyik nap becsengetés után odamentem hozzá.
- Ivett. – szólítottam meg kedvesen. – Elárulnád mi bajod van velem? – érdeklődtem tőle.
Ekkor elkapta a torkom,és az egyik szekrényre felnyomott.
- Még kérdezed? – mondta szinte vicsorogva. – Te, te ölted meg apámat! – mondta szép lassan kiejtve a szavakat. Én pedig alig kaptam levegőt a szekrényre felpréselve.
- Ezt meg honnan veszed? – mondtam alig halhatóan.
- Mindent tudok,szóval ne ad nekem az ártatlant, felesleg! – mondta újra feltolva engem.
- Te tiszta hülye vagy.
- Nem Ami. Bosszúból megölted apámat,hmm? Ha harc,hát legyen harc. Nem tudod te kivel húztál ujjat drágaság. – mondta nekem. Az volt az igazán meglepő,hogy olyan erős volt,mint az apj volt,és mint én.
És nem voltam képes kirángatni magamat a szorításából. – Fogsz te még az én kegyelmemért könyörögni. Akár itt is megölhetnélek,de ez itt rossz helyszín és időpont. Számold csak a napokat,te ribanc! Ez nem az én stílusom,hogy ilyen közönyösen megöljelek. Viszlát! – mondta félrelökve engem.
Még mindig alig kaptam levegőt. Öklendeztem párat,mert túlságosan megszorította a torkomat.
Megrémültem. Erősebb nálam,és még az apjánál is. Többet kell erről tudnom. Ki kell derítenem, Ivett honnan tudhatta meg azt a szert,vagy honnan szerezhette. Aronnak küldtem egy S.O.S smst,hogy azonnal beszélnünk kell. Ma nem volt suliban,de azonnal a suli előtt termett a motorral,mert tudta,hogy ilyen smst,csak nagy bajban írok. Hát most volt baj,de rendesen.

És itt a vége fuss el véle! :D Ebből még lehet folytatás,de nem most! :D Remélem tetszett. Folytatást   ?? Kitudja,majd még kitalálom,hogy lesz - e vagy sem! Köszönöm,hogy elolvastad :)
~ Rixuus. xx.