Korán reggel el kellett indulnunk,hogy időben
felérjünk,szóval én elég kómás voltam,mert így a nyár miatt 11 előtt tuti,hogy
nem szoktam felkelni. Fogalmam sincs Aron,hogy képes reggel vezetni,és még
vizsgázni is. Én most még magyarul sem tudok kinyögni egy helyes mondatot
nyelvtanilag. Győzködött,hogy ne kísérjem el,mert felesleges,de erősködtem,hogy
nem baj,akkor is elmegyek,hogy lássa,mindenben támogatom. Hát igazat mondott.
Volt bő két órám egyedül. Pénz talán annyi volt nálam,hogy bemenjek egy Starbucksba és vegyek egy ébresztő
kávét. Hát ha már úgyis itt vagyok,akkor benézek a Széchenyi Könyvtárba,mivel időm,mint a tenger. Hatalmas egy
könyvtár,és iszonyat gyönyörű. El tudtam volna még nézelődni egy jó ideig,de
aztán Aron hívott,hogy végzett és,hogy hol vagyok.
- Hol találkozzunk? – kérdeztem.
- Aréna Plázában? – kérdezte.
- Az messze van. – válaszoltam.
- Tőled igen,de tudod,te autóztál el a főkönyvtárig,és nem én. – mondta nevetve.
- Jogos. Oké,akkor ott találkozunk. – mondtam. Az őszintét megmondva,nem figyeltem,hogy mennyire kerültem messze Arontól,csak annyit tudtam,hogy időm az volt bőven. Elhajtottam a plázáig. Még jó,hogy meg sem beszéltük hol találkozunk,ez a hely pedig iszonyat nagy. Küldtem neki egy smst,hogy merre van,merre keressem. Visszaírt,hogy mögötted. Megpördültem,és tényleg mögöttem volt.
- Te rám raktál valami nyomkövetős cuccot? – kérdeztem tőle.
- Nem,de…tudod azt mondják,ha szeretünk valakit,azt mindig tudjuk hol keressük,mindig megtaláljuk. – mondta. Elmosolyodtam. – Egyébként meg gondoltam,hogy egy könyvesbolt előtt kell keresselek. – nevette.
- Hogy ment a vizsga? – érdeklődtem.
- Elment. Nem volt a legkönnyebb,de szerintem meg lesz. – válaszolta.
- Biztosan meg lesz. – mondtam neki. – Akkor most hová megyünk? – kérdeztem.
- Mozi? – kérdezett vissza.
- Oké,mit nézzünk? – kérdeztem. – Mondjuk a Pi élete?
- Az meg mi a szösz?
- Egy film?
- Na ne,tényleg?! – röhögött.
- Azt mondják jó. Van belőle könyv is,de még nem olvastam.
Aron hüledezve nézett rám,hogy mi az,hogy még nem olvastam el. Azt mondta,miután megnéztük,megveszi nekem. A film egy kisebb csalódás volt nekem,bár az előzetesében igazából csak a zenéje tetszett,a Coldplaytől a Paradise volt alatta,és imádtam azt a számot. Gyorsan le is beszéltem Aron arról,hogy megvegye nekem a könyvet. Helyette inkább megvettem a Burok első részét,amiből nemsokára lesz film is. Mondtam Aronnak,ígérje meg,hogy eljön majd velem. Hát vonakodva,de megígérte,mert betartja a szavát,és nem fog egyedül hagyni. Még elsétálgattunk a hatalmas áruházban Aronnal,aztán hazaindultunk. Kimerültünk mindketten. Én személy szerint ha moziba megyek,utána totál elálmosodom. Aront pedig kimerítette a vizsga,amit teljes mértékben megértek. Elmentünk hozzánk,anya házi fagyival várt minket,ami nagyon jól esett mindkettőnknek. Aztán hármasban én,Aron, és a ventilátor élveztük a nyár utolsó hetét. Néztük a tévét,amibe semmi nem ment,de háttérzajnak megtette.
Szépen végigaludtuk mindketten azt az egész délutánt. Este még gyorsan mindketten lefürödtünk,aztán folytattuk a közös alvást. Még szerencse,hogy mindketten imádunk aludni. Aztán mikor másnap reggel felébredtünk,kipattantam az ágyból. Na jó,a reggel az relatív fogalom volt. Reggel fél tizenkettőt jelentett,de hát na, nyári időszámítás van még. Aron kómásan és kérdőn nézett rám,hogy mi az istent akarok én itt hajnalok hajnalán.
- Már csak hat napunk van…legalább élvezzük ki valahogy. – mondtam neki,miközben én hátat fordítva öltöztem neki. Nem válaszolt,csak a párnahegyekbe temette az arcát. Elmentem fogat mosni meg kicsit megmosakodni,hogy felébredjek. Mikor visszamentem még mindig feküdt és aludt. És akkor még én vagyok a mormota! Fogtam és lerántottam róla a takarót. Összerándult,aztán fogta a lepedőt és azt is magára húzta. Azt is lerántottam róla. Felhúztam a redőnyömet,hogy besüssön a nap is. Már csak a párnák maradtak neki. Eltakarta az arcát az egyikkel. Azt is elvettem tőle. Aztán hirtelen elkapott a derekamnál és magára húzott.
- Oké,nyertél. – mondta. – Akkor halljam,mit szeretnél ma csinálni?
- Nem tudom. – mondtam.
- Ez most komoly? Képes voltál lerángatni rólam mindent,és még azt sem tudod,hogy miért?
- Nem mindent,a ruháid még rajtad vannak. – mondtam és ráhajtottam a homlokomat az övére.
- Ami kérlek,csak akkor csináld ezt,ha már döntöttél. Tíz perc alvás ilyenkor sokat számít.
- Oké,bocsánat. – mondtam aztán leszálltam róla. – Akkor megpróbálok kitalálni valamit. – mondtam.
Ő meg máris visszahúzta a takarót,és addig is visszaaludt egy kicsit,amíg én morfondíroztam,hogy mit csináljunk. Töprengtem,de nagyon semmi kiemelkedő tevékenység nem jutott eszembe. Végül egy aquapark mellet döntöttem. Mikorra már eldöntöttem Aron felébredt. Vagyis valami olyasmi.
Egy fél óra alatt összepakoltunk,és már indultunk is. Nem hívtunk most magunkkal senkit. Most ma csak vele akartam lenni,senki mással. Hamar odaértünk,aztán egyből fejest ugrottunk a legnagyobb medencébe,a többi család nagy örömére. Ezek a hatalmas csúszdák nagyon jók voltak. Elsőnek kicsit féltem lecsúszni,de aztán Aronnal csúsztam le elsőnek. Ha vele vagyok,semmitől sem félek.
Aztán már egyedül is lemertem csúszni. Utána szinte már alig tudtam leállni. A végén már Aron fogott le,hogy most már menjünk másik medencébe is. Végül már annyira elfáradtam,hogy szinte végig a meleg vizes medencébe üldögéltem,ahol az öreg nagyik szoktak üldögélni. Aztán mikor már kezdett későre járni elindultunk lassan hazafele Aronnal. Még sétálgattunk egyet az utcákon mielőtt ténylegesen hazaindultunk volna. Belé karoltam és a fejemet a vállára hajtottam. Tisztára mintha az 1800-as években lennénk,már csak a ruháinknak kellenének olyanoknak lenniük. Kissé elkalandoztak a gondolataim ezzel kapcsolatban,mert elképzeltem, milyen lenne ha akkor éltünk volna Aronnal. Mivel tutira vettem,hogy jól áll neki az öltöny,így biztosra vettem,hogy élveztem volna,ha abban a korban élek,és akkor találkozom vele.Aztán szép lassan hazaautóztunk.
- Köszönöm ezt a napot. Csodás volt. – mondtam neki őszintén.
Válaszul csak nyomott egy puszit az arcomra. Ma nem aludtunk együtt. Mondta,hogy az anyukája szeretné,ha egy kicsit elszakadnánk egymástól legalább egy éjszakára. Hát végül is igaza volt,ha azt vesszük. Szinte egész nyáron végig együtt aludtunk,együtt ébredtünk,mindent együtt csináltunk. Egyszer nem kísértek el Bálinttal minket,és abból is kis híján katasztrófa lett. Mikor lefeküdtem aludni,miután olvastam,csak egy dolog járt az eszemben. Már csak öt nap. Holnap tankönyvosztás. Még jó,hogy így eszembe jutott. Ez egyet jelentett. El kellet utána mennem füzeteket venni. Kicsinek imádtam bevásárolni iskolakezdésre. Vehettem sok csilli-villi mintáss füzetet meg mindent. Hát így mostanra valahogy ez már nem érdekel. Csak sima cuccot veszek mindenből és kész. Nem szerettem már ezt sem. Igaz kicsinek is csak addig szerettem az új cuccaimat,amíg nem kellett használnom a suliban.
Szóval reggel korán kellett kelnem,hogy időben odaérjünk. Aron is elfelejtkezett volna róla,csak őt emlékeztette az anyukája. Mire odaértünk már akkor hatalmas volt a sor. Pedig nem jártunk olyan sokan ebbe az iskolába,de nekünk sikerült kifognunk azt az időt,amikor a legtöbben vannak. Remek.
Csak egy bő órát álltunk sorban. Komolyan mondom,kész rablás amit elkérnek a könyvekért.
Mikor Aronnak beszálltunk a kocsiba,mindketten egy jó nagy könyvcsomaggal az oldalunkon,elindultunk,hogy bevásároljunk a füzetekből meg hasonlókból. Szinte undorral néztem végig a tanszereken amik ki voltak pakolva a polcokra. Csak bedobtam a kocsiba úgy nagyjából megsaccolva,hogy mire hány füzet fog kelleni,egy pár toll,ceruza társaságában,és részemről már végeztünk is. Aron is hasonlóan tett,őt sem érdekelte,hogy hogyan néznek ki a cuccai. Bár ahogy elnéztem,neki az összes füzete szépen ki van dekorálva,vagy általa,vagy a haverjai által,amik már kevésbé voltak szépek. Vásárlás végén még vettünk mindketten egy - egy hatalmas sonkás pizza szeletet. Bepakoltunk a csomagtartóba,aztán hazaindultunk.
- Utálom ezt…ez jelzi,hogy már véges az időnk. – mondtam Aronnak az autóban.
- Én sem vagyok oda érte,elhiheted.
- És még bekell köznöm a könyveimet. – panaszkodtam. Aron csak nevetett rajta,mert persze,ő fiú volt,tőle nem várta el ezt az anyja,bezzeg tőlem igen,csak azért,mert én lány vagyok.
- Segítsek? – kérdezte.
- Tudom,hogy nem akarsz,és csak udvarias vagy. – böktem oldalba.
- De most komolyan…szívesen megyek. – mondta.
- Jó lenne. – vallottam be,és ezzel elsőnek az ő házukhoz mentünk,hogy csak bedobja a tanszereit. Aztán gyorsan továbbhajtottunk hozzánk,hogy nekiálljunk,mert volt jó pár könyv az tény.
Elég viccesen telt ez a nap,mert amit mi ott ketten összebénáztunk azt videóra kellett volna venni.
Mindenen volt ilyen átlátszó borító,csak a könyveken nem. Teljesen ragatdunk mindketten a nap végére.
Mint kiderült,sem én,sem Aron nem tud normálisan könyvet kötni. Szóval a könyveim igencsak érdekesen néztek ki,de egész tűrhetőek voltak. Év végére úgysem lesznek már ilyen szépek. Szépek,persze csak idézőjelesen,mert már most furán néztek ki. Ráírtam a nevemet a cimkékre,ő pedig fogta és a nevem mellé írogatta a szivecskéket. Most mindenki aki megnézi azt fogja hinni,hogy egoista vagyok,pedig egyáltalán nem. Minden esetre jót röhögtünk egymás bénázásain.
- Na hazamegyek,és kezdek valamit az én könyveimmel is. Legalább a nevemet beleírom. – mondta búcsúzólag. Felnevettem.
- Ha már kötni nem tudsz…- ugrattam.
- Te sem. – vágott vissza. Sértődött fejet színleltem. – De sebaj. – mondta majd homlokon csókolt és kisétált az autójához.
Este megint nem tudtam aludni. Már csak négy nap. Mintha valami halálos ítélet közelegne,ami egyenlő az iskolával. Így utólag már megbántam ezt a mondatomat. Négy nap múlva megint elkezdődik a hajsza,és immáron 11. osztályos leszek. Egyre közelebb az érettségihez,amitől félek.
Reggel az volt az első,hogy felhívtam Annát,hogy azonnal menjünk el valahova,de azt mondta,hogy nem ér rá erre a pár napra,mert matek tanárhoz kell járkálnia,mert év végén kis híján meghúzták matekból,és az anyukája elővigyázatos akar lenni. Bár segíthettem volna neki. Pedig én értem a matekot,csak ha mi közösen idézőjelesen tanulunk,abból sosem lesz tanulás. Mindig csak közös vihogás lett belőle,ennek következtében pedig Anna egyes dolgozatai,vagy néha a tanár jó szívén múló kettesek.
- Hiányozni fog ez.A nyár. Megint kilenc hónapot kell majd várnunk. – mondta Anna. – Ez olyan mint a terhesség. Ott is alig várod,hogy végre a kezeidben tarsd azt a csodát. Na a mi szemszögünkből a csoda az a három hónap nyár. – mondta Anna. Elnevettem magam a hasonlatán.
- Nekem is hiányozni fog. Első nyarunk,hogy egyikőnk sem volt szingli. – mondta.
- És téényleg! Nyugi a következő nyár is ugyan ilyen szuper lesz! – bíztatott.
- Na arra kíváncsi leszek. Pláne,ha holnap közli velem,hogy kirak. – mondtam.
- Te figyelsz is mikor beszélek,vagy csak nézel ki a fejedből? Megmondtam,hogy nem fog kirakni,mert még mindig halálosan szeret! Csak egy kis időre van szüksége,ennyi az egész,fogd már fel! – mondta kissé hangosabban Anna.
- Oké,remélem igazad lesz. – mondtam neki.
- Mint mindig, nekem igazam lesz. Nem szoktál még hozzá? – kérdezte.
Csak forgattam a szememet. Bár most erősen reméltem,hogy anyámnak és Annának is igaza lesz.
Szóval így töltöttük az utolsó előtti napot Annával. Felejthetetlen volt,szerintem szép befejezése volt ennek a nyárnak. Este Aron küldött egy smst,hogy holnap szeretne velem beszélni. Csak annyit küldtem neki vissza,hogy oké. Semmi megszokott hangulatjel,amit már megszokott tőlem.
Ezzel biztos az őrületbe kergetem. Totál nyugodtan feküdtem le,de szerintem csak a kimerültség miatt.
Anna megnyugtatott,hogy nem kell semmi miatt aggódnom holnap,minden oké és minden rendben lesz.
Szóval nyugodtan aludtam el,azzal a tudattal,hogy Annának igaza lesz,ha meg nem, maximum kitekerem a nyakát. Szóval reggelre mikor már felkeltem,totál ideges voltam. Az összes körmömet tövig rágtam az idegtől. Reggel hívott. Közömbös próbáltam lenni.
- Igen? – szóltam bele a telefonban.
- Találkozzunk Annáéknál,rendben? Onnan elmegyünk az állatkertbe. – mondta.
- Rendben. – mondtam és már ki is nyomtam a telefont.
Felöltöztem,aztán kimentem a konyhába,hogy bekapjak néhány gofrit. Anya nagyon furának tűnt. Pedig már kezdett ismét visszatérni az életbe. Most meg megint hírtelen olyan lett,mint mikor apa meghalt.
Aggódtam,de ezzel most nem érem rá foglalkozni. Nyomtam egy puszit a fejére búcsúzás gyanánt,ő pedig csak erőltettet magára egy műmosolyt.
Gyorsan elautóztam Annákhoz,ahol mér mind a hárman engem vártak. Egy rakás holmi volt náluk,erre a napra. Anna azt mondta,hogy külön autóval megyünk. Remek,így akar majd kitenni? Az én autómat Aron vezette. Az első tíz percben csak mindketten meredten bámultuk az utat. Egyre feljebb tekertem a rádiót,ő pedig már nem bírta, kikapcsolta. Még mindig nem néztem rá.
- Megtennéd,hogy nem haragszol rám ilyen feltűnően? – kérdezte.
Még mindig nem válaszoltam.
- Talán egy kis magyarázatot érdemlek,nem gondolod? – vádoltam.
- De,nagyon is érdemelsz,csak nekem ezt nehéz elmondanom. – mondta. Itt már féltem,hogy mit fog mondani.
- Hát,én várok a magyarázatra. – mondtam.
- Oké,szóval…nem voltam veled teljesen őszinte…- kezdte. A szívem a torkomban dobogott. Pedig igen is,most vallja be,hogy mecsalt! – De csak a te érdekedet néztem. – folytatta. Ekkor kicsit elgondolkodtam,hogy még is nekem abba mi érdkem van,hogy megcsalt és ezt elhallgatta előlem?
- Igazából,csak annyi az egész,hogy év végén megbuktam történelemből,mert túl sokat hiányoztam. – mondta. Én meg szerintem olyan fejet vághattam,mint akit most öntöttek le egy pohár vízzel. Egyszerre aggódtam,hogy mit fog még mondani,és egyszerre könnyebbültem meg. Én hülye,megint meggyanúsítottam,pedig…áh,mekkora egy barom vagyok!
- Nem akartam elrontani azzal a nyaradat,hogy te helyettem is aggódsz a pótvizsga miatt. – mondta.
- Amin mellékesen átmentem. – mondta ki végül azt a mondatot,amitől minden kő leesett a szívemről.
Eleredtek a könnyeim annyira boldog voltam. Ő csak furán nézett rám.
- Mi a baj? – kérdezte rémülten.
- Se – semmi,én csak,sajnálom,hogy mekkora egy barom vagyok. – mondtam szipogva.
- Nem gond,én is így lettem volna fordított esetben. Sajnálom,de ezt a te érdekedbe tettem,hogy megmentsem a nyarad,mert ez volt az első közös nyarunk,amit élvezni akartam,és azt akartam,hogy te is élvezd. Remélem sikerült élvezetessé tenni. – mondta.
- Az elmúlt pár napot leszámítva felejthetetlenül jó volt. – mondtam megragadva a kezét.
- Akkor jó. – ő pedig megsimogatta az arcomat.
Mikor odaértünk, már kézen fogva sétáltunk oda Annáékhoz, akik nagyon örültek ennek.
Most már egy bomba robbanás sem választhat minket szét,ebben teljesen biztos voltam. Kivéve Anna,aki elrángatott tőle.
- Hát nem megmondtam? Felesleges volt aggódnod! – mondta a nyakamba ugorva.
- Tudom,tudom! Akkora hülye vagyok! – mondtam könnyes szemekkel.
- Na de elég volt a szomorkodásból,ez az utolsó napunk,élvezzük! – mondta Anna és visszalökött Aron kezébe.
- Menjünk be és élvezzük az utolsó napot,amíg még a miénk. – mondta Aron. Belé karoltam,és élveztem a napsütést ami az arcomat simogatta.
Visszaemlékeztem, milyen volt,mikor először jöttünk együtt az állatkertbe Visszaidézte az összes csodás emlékemet,amit vele töltöttem. Ez annyit jelentett,hogy ahol jártam már Aronnal,azokra a helyekre mindig emlékezni fogok,és mindig mosolyt csal majd az arcomra,ha ide jövök. Immáron nem tudtam az életemet elképzelni nélküle. Mint kiderült,az állatkerten csak épphogy átrohantunk,aztán már tovább is álltunk. Végül kiderült,hogy egy kisebb pikniket tartottunk a Balaton partján,majd bele vetettük magunkat a vízbe,csak úgy,mint a nyár leges legelején. Az emlékek most még erősebbek voltak,mint valaha. De örülök ennek. Ha megöregszem,még akkor is emlékezni fogok minden egyes percre.
Ha mégsem,akkor hálát adok a naplómnak majd. Aztán nyolc óra körül mikor már kezdett lemenni a nap,együtt ültünk a parton és néztük,ahogy szép lassan a lemenő nap rózsaszínre és narancssárgára festi az eget. A fejemben Shontelletől ment az Imposibble,miközben még mindig nosztalgiáztam. Örömömben kissé megkönnyeztem. Aron beületett mind a négyönket a kocsimba,mikor már kezdett lehülni a levegő,és ajtam meg Annán is két hatalmas férfi pulcsi volt. Elővette a laptopját,egy darabig böngészett rajta,majd elindított egy videót. A videó alatt a mi képein voltak összevágva a One Direction Summer Love című számára. Az összes közös fotón,ami Aron gépén rajta volt. Novembertől elkezdve egészen mostanáig,augusztus 31-ig. Hátra néztem Annára,aki a fejét Bálint fején nyugtatta,és könnyes volt a szeme,akár csak nekem. Aron megfogta a kezemet közben,mert látta a szememet. De ezek csak az örömkönnyeim voltak szerencsére. És végül az utolsó kép az egy mai kép volt,amin mind a négyen rajta voltunk. Szóval ezért tünt el Aron egy tíz percre. Bálinték mikor vége lett a videónak,átszálltak az ő autójukhoz,hogy hazainduljunk. Aron még előtte mondani akart nekem valamit.
- Remélem tudod,hogy te nekem nem csak egy nyári szerelem vagy. Te nekem ennél jóval többet jelentesz. – mondta a szemembe nézve és közben az arcomat simogatta.
- Te is nekem. El sem tudom mondani,hogy mennyire. – mondtam neki, ő pedig megcsókolt.Én pedig a hajába túrtam. Aztán a velünk szemben lévő fényszorókra lettünk figyelmesek,meg Bálinték dudálására.
Aztán el kellet indulnunk haza,mert holnap hajnalok hajnalán kelhetünk fel,mert évnyitó. Utáltam ezt az egészet. Szép lassan hazaértünk,engem Aron kitett,és mondta,hogy reggel értem jön egy hosszú csókkal még megajándékozva a búcsúnkat. Beléptem a bejárati ajtón,és furcsa nagy csend fogadott. Nagy volt a sötétség. Gondoltam talán anya már alszik. Körbenéztem, be a hálószobába,mindenhová,de üres volt a lakás. Végül megláttam egy cetlit a hűtőn. Megremegett a gyomrom. Ez semmi jót nem jelenthet. Ez biztosan anya kézírása volt. A levélben pedig ez állt : „Ami drágám! Gondolom ma feltűnt,hogy kissé zaklatott voltam,de csak azért,mert András ismét felhívott engem. Azt mondta végig gondolt mindent,és hiányzom neki,és menjek el hozzá. Az érzelmeim ismét a felszínre törtek,és én most elmentem vele. Kérlek ne haragudj se rám,se rá! Szeretlek Amadea! Anya.” Hirtelen azt sem tudtam,hogy elájuljak vagy hogy kimenjek a kiskertben álló fához és beleüssek egy akkorát,hogy kidőljön. Le kellet ülnöm egy kicsit. Értelmezni próbáltam a szavakat,amiket papírra vetett. Mostanában ilyenkor nem szomorú leszek,hanem dühös. Mérhetetlenüll dühös. Csak fogtam a fejem,és nem tudtam,hogy mi tévő legyek. Anyám képes volt engem itt hagyni egyedül megint egy senkiért. Ez az ami a legjobban fájt,hogy eldob érte. Lemond az új állásáról is,egy hazug ember miatt. Tényleg nem tudtam mi tévő legyek. Már annyira ideges voltam,hogy már zokogásba törtem ki. Muszáj voltam felhívni Aront,hogy segítsen vagy valami. Felhívtam,de egy értelmes szót nem tudtam kinyögni,csak annyit,hogy jöjjön át azonnal,mert baj van. Ő pedig öt percen belül már nálunk is termett. Be sem kellett engednem,berontott az ajtón. Értelmetlenül nézett körbe,aztán a kezébe nyomtam a levelet,amit gyorsan átolvasott. Végül mindent megértett,és szorosan magához ölelte,a zokogástól rászkodó testemet. Nem mondott semmit,csak szorosan ölelt. Nem is kellet semmit mondania,mert én nem tudtam beszélni. Miután nagyjából abba tudtam hagyni a sírást,nem tudtam beszélni. Aron nem is várta el,hogy beszéljek. Csak egy tíz percre hagyott magamra,hogy hazamenjen a cuccaiért,mert ma itt aludt velem. Tudta,ha most magamra hagy,képes vagyok bármi meggondolatlaságot tenni,amit később megbánok. Ebben nem tévedett sokat,mert most bárkit képes lettem volna cafatokra tépni puszta kézzel,annyira dühös voltam. De még mindig képtelen voltam beszélni. Az agyam ismét kattogot. Régi ismerős érzés volt ez. Világosan meg mondtam ennek az embernek,hogy hagyjon békén engem végleg a családommal együtt. És most elveszi tőlem a tulajdon anyámat. Az fáj a legjobban,hogy anyám gondolkodás nélkül itt tudott engem hagyni. Valami összetört bennem. Tudta ez az ember,hogy mivel tud nekem a legjobban ártani, a halálnál is jobban. Aron védelmező karjaiban aludtam el. Nyugtalan voltam,nem ment az alvás. De Aronnak sem.
- Aludj csak,holnap korán kelünk. – mondtam neki.
- Nem tudok. Ha te nyugtalan vagy,akkor én is. – mondta.
- Sajnálom. – mondtam.
- Ssh,nem kell semmit sem sajnálnod. Aludjunk. – mondta és olyan hosszan megcsókolt,hogy beleszédültem. Még szerencse,hogy az ágyon feküdtünk,és tartott a karjai közt,különben már lezakóztam volna róla az ájulástól. Megpróbáltam aludni,több kevés sikerrel valamennyire ment is. Aron még most is meg tudott nyugtatni.
- Hol találkozzunk? – kérdeztem.
- Aréna Plázában? – kérdezte.
- Az messze van. – válaszoltam.
- Tőled igen,de tudod,te autóztál el a főkönyvtárig,és nem én. – mondta nevetve.
- Jogos. Oké,akkor ott találkozunk. – mondtam. Az őszintét megmondva,nem figyeltem,hogy mennyire kerültem messze Arontól,csak annyit tudtam,hogy időm az volt bőven. Elhajtottam a plázáig. Még jó,hogy meg sem beszéltük hol találkozunk,ez a hely pedig iszonyat nagy. Küldtem neki egy smst,hogy merre van,merre keressem. Visszaírt,hogy mögötted. Megpördültem,és tényleg mögöttem volt.
- Te rám raktál valami nyomkövetős cuccot? – kérdeztem tőle.
- Nem,de…tudod azt mondják,ha szeretünk valakit,azt mindig tudjuk hol keressük,mindig megtaláljuk. – mondta. Elmosolyodtam. – Egyébként meg gondoltam,hogy egy könyvesbolt előtt kell keresselek. – nevette.
- Hogy ment a vizsga? – érdeklődtem.
- Elment. Nem volt a legkönnyebb,de szerintem meg lesz. – válaszolta.
- Biztosan meg lesz. – mondtam neki. – Akkor most hová megyünk? – kérdeztem.
- Mozi? – kérdezett vissza.
- Oké,mit nézzünk? – kérdeztem. – Mondjuk a Pi élete?
- Az meg mi a szösz?
- Egy film?
- Na ne,tényleg?! – röhögött.
- Azt mondják jó. Van belőle könyv is,de még nem olvastam.
Aron hüledezve nézett rám,hogy mi az,hogy még nem olvastam el. Azt mondta,miután megnéztük,megveszi nekem. A film egy kisebb csalódás volt nekem,bár az előzetesében igazából csak a zenéje tetszett,a Coldplaytől a Paradise volt alatta,és imádtam azt a számot. Gyorsan le is beszéltem Aron arról,hogy megvegye nekem a könyvet. Helyette inkább megvettem a Burok első részét,amiből nemsokára lesz film is. Mondtam Aronnak,ígérje meg,hogy eljön majd velem. Hát vonakodva,de megígérte,mert betartja a szavát,és nem fog egyedül hagyni. Még elsétálgattunk a hatalmas áruházban Aronnal,aztán hazaindultunk. Kimerültünk mindketten. Én személy szerint ha moziba megyek,utána totál elálmosodom. Aront pedig kimerítette a vizsga,amit teljes mértékben megértek. Elmentünk hozzánk,anya házi fagyival várt minket,ami nagyon jól esett mindkettőnknek. Aztán hármasban én,Aron, és a ventilátor élveztük a nyár utolsó hetét. Néztük a tévét,amibe semmi nem ment,de háttérzajnak megtette.
Szépen végigaludtuk mindketten azt az egész délutánt. Este még gyorsan mindketten lefürödtünk,aztán folytattuk a közös alvást. Még szerencse,hogy mindketten imádunk aludni. Aztán mikor másnap reggel felébredtünk,kipattantam az ágyból. Na jó,a reggel az relatív fogalom volt. Reggel fél tizenkettőt jelentett,de hát na, nyári időszámítás van még. Aron kómásan és kérdőn nézett rám,hogy mi az istent akarok én itt hajnalok hajnalán.
- Már csak hat napunk van…legalább élvezzük ki valahogy. – mondtam neki,miközben én hátat fordítva öltöztem neki. Nem válaszolt,csak a párnahegyekbe temette az arcát. Elmentem fogat mosni meg kicsit megmosakodni,hogy felébredjek. Mikor visszamentem még mindig feküdt és aludt. És akkor még én vagyok a mormota! Fogtam és lerántottam róla a takarót. Összerándult,aztán fogta a lepedőt és azt is magára húzta. Azt is lerántottam róla. Felhúztam a redőnyömet,hogy besüssön a nap is. Már csak a párnák maradtak neki. Eltakarta az arcát az egyikkel. Azt is elvettem tőle. Aztán hirtelen elkapott a derekamnál és magára húzott.
- Oké,nyertél. – mondta. – Akkor halljam,mit szeretnél ma csinálni?
- Nem tudom. – mondtam.
- Ez most komoly? Képes voltál lerángatni rólam mindent,és még azt sem tudod,hogy miért?
- Nem mindent,a ruháid még rajtad vannak. – mondtam és ráhajtottam a homlokomat az övére.
- Ami kérlek,csak akkor csináld ezt,ha már döntöttél. Tíz perc alvás ilyenkor sokat számít.
- Oké,bocsánat. – mondtam aztán leszálltam róla. – Akkor megpróbálok kitalálni valamit. – mondtam.
Ő meg máris visszahúzta a takarót,és addig is visszaaludt egy kicsit,amíg én morfondíroztam,hogy mit csináljunk. Töprengtem,de nagyon semmi kiemelkedő tevékenység nem jutott eszembe. Végül egy aquapark mellet döntöttem. Mikorra már eldöntöttem Aron felébredt. Vagyis valami olyasmi.
Egy fél óra alatt összepakoltunk,és már indultunk is. Nem hívtunk most magunkkal senkit. Most ma csak vele akartam lenni,senki mással. Hamar odaértünk,aztán egyből fejest ugrottunk a legnagyobb medencébe,a többi család nagy örömére. Ezek a hatalmas csúszdák nagyon jók voltak. Elsőnek kicsit féltem lecsúszni,de aztán Aronnal csúsztam le elsőnek. Ha vele vagyok,semmitől sem félek.
Aztán már egyedül is lemertem csúszni. Utána szinte már alig tudtam leállni. A végén már Aron fogott le,hogy most már menjünk másik medencébe is. Végül már annyira elfáradtam,hogy szinte végig a meleg vizes medencébe üldögéltem,ahol az öreg nagyik szoktak üldögélni. Aztán mikor már kezdett későre járni elindultunk lassan hazafele Aronnal. Még sétálgattunk egyet az utcákon mielőtt ténylegesen hazaindultunk volna. Belé karoltam és a fejemet a vállára hajtottam. Tisztára mintha az 1800-as években lennénk,már csak a ruháinknak kellenének olyanoknak lenniük. Kissé elkalandoztak a gondolataim ezzel kapcsolatban,mert elképzeltem, milyen lenne ha akkor éltünk volna Aronnal. Mivel tutira vettem,hogy jól áll neki az öltöny,így biztosra vettem,hogy élveztem volna,ha abban a korban élek,és akkor találkozom vele.Aztán szép lassan hazaautóztunk.
- Köszönöm ezt a napot. Csodás volt. – mondtam neki őszintén.
Válaszul csak nyomott egy puszit az arcomra. Ma nem aludtunk együtt. Mondta,hogy az anyukája szeretné,ha egy kicsit elszakadnánk egymástól legalább egy éjszakára. Hát végül is igaza volt,ha azt vesszük. Szinte egész nyáron végig együtt aludtunk,együtt ébredtünk,mindent együtt csináltunk. Egyszer nem kísértek el Bálinttal minket,és abból is kis híján katasztrófa lett. Mikor lefeküdtem aludni,miután olvastam,csak egy dolog járt az eszemben. Már csak öt nap. Holnap tankönyvosztás. Még jó,hogy így eszembe jutott. Ez egyet jelentett. El kellet utána mennem füzeteket venni. Kicsinek imádtam bevásárolni iskolakezdésre. Vehettem sok csilli-villi mintáss füzetet meg mindent. Hát így mostanra valahogy ez már nem érdekel. Csak sima cuccot veszek mindenből és kész. Nem szerettem már ezt sem. Igaz kicsinek is csak addig szerettem az új cuccaimat,amíg nem kellett használnom a suliban.
Szóval reggel korán kellett kelnem,hogy időben odaérjünk. Aron is elfelejtkezett volna róla,csak őt emlékeztette az anyukája. Mire odaértünk már akkor hatalmas volt a sor. Pedig nem jártunk olyan sokan ebbe az iskolába,de nekünk sikerült kifognunk azt az időt,amikor a legtöbben vannak. Remek.
Csak egy bő órát álltunk sorban. Komolyan mondom,kész rablás amit elkérnek a könyvekért.
Mikor Aronnak beszálltunk a kocsiba,mindketten egy jó nagy könyvcsomaggal az oldalunkon,elindultunk,hogy bevásároljunk a füzetekből meg hasonlókból. Szinte undorral néztem végig a tanszereken amik ki voltak pakolva a polcokra. Csak bedobtam a kocsiba úgy nagyjából megsaccolva,hogy mire hány füzet fog kelleni,egy pár toll,ceruza társaságában,és részemről már végeztünk is. Aron is hasonlóan tett,őt sem érdekelte,hogy hogyan néznek ki a cuccai. Bár ahogy elnéztem,neki az összes füzete szépen ki van dekorálva,vagy általa,vagy a haverjai által,amik már kevésbé voltak szépek. Vásárlás végén még vettünk mindketten egy - egy hatalmas sonkás pizza szeletet. Bepakoltunk a csomagtartóba,aztán hazaindultunk.
- Utálom ezt…ez jelzi,hogy már véges az időnk. – mondtam Aronnak az autóban.
- Én sem vagyok oda érte,elhiheted.
- És még bekell köznöm a könyveimet. – panaszkodtam. Aron csak nevetett rajta,mert persze,ő fiú volt,tőle nem várta el ezt az anyja,bezzeg tőlem igen,csak azért,mert én lány vagyok.
- Segítsek? – kérdezte.
- Tudom,hogy nem akarsz,és csak udvarias vagy. – böktem oldalba.
- De most komolyan…szívesen megyek. – mondta.
- Jó lenne. – vallottam be,és ezzel elsőnek az ő házukhoz mentünk,hogy csak bedobja a tanszereit. Aztán gyorsan továbbhajtottunk hozzánk,hogy nekiálljunk,mert volt jó pár könyv az tény.
Elég viccesen telt ez a nap,mert amit mi ott ketten összebénáztunk azt videóra kellett volna venni.
Mindenen volt ilyen átlátszó borító,csak a könyveken nem. Teljesen ragatdunk mindketten a nap végére.
Mint kiderült,sem én,sem Aron nem tud normálisan könyvet kötni. Szóval a könyveim igencsak érdekesen néztek ki,de egész tűrhetőek voltak. Év végére úgysem lesznek már ilyen szépek. Szépek,persze csak idézőjelesen,mert már most furán néztek ki. Ráírtam a nevemet a cimkékre,ő pedig fogta és a nevem mellé írogatta a szivecskéket. Most mindenki aki megnézi azt fogja hinni,hogy egoista vagyok,pedig egyáltalán nem. Minden esetre jót röhögtünk egymás bénázásain.
- Na hazamegyek,és kezdek valamit az én könyveimmel is. Legalább a nevemet beleírom. – mondta búcsúzólag. Felnevettem.
- Ha már kötni nem tudsz…- ugrattam.
- Te sem. – vágott vissza. Sértődött fejet színleltem. – De sebaj. – mondta majd homlokon csókolt és kisétált az autójához.
Este megint nem tudtam aludni. Már csak négy nap. Mintha valami halálos ítélet közelegne,ami egyenlő az iskolával. Így utólag már megbántam ezt a mondatomat. Négy nap múlva megint elkezdődik a hajsza,és immáron 11. osztályos leszek. Egyre közelebb az érettségihez,amitől félek.
Reggel az volt az első,hogy felhívtam Annát,hogy azonnal menjünk el valahova,de azt mondta,hogy nem ér rá erre a pár napra,mert matek tanárhoz kell járkálnia,mert év végén kis híján meghúzták matekból,és az anyukája elővigyázatos akar lenni. Bár segíthettem volna neki. Pedig én értem a matekot,csak ha mi közösen idézőjelesen tanulunk,abból sosem lesz tanulás. Mindig csak közös vihogás lett belőle,ennek következtében pedig Anna egyes dolgozatai,vagy néha a tanár jó szívén múló kettesek.
Szóval most még Annáról is le kell mondanom,pedig most lenne rá a legnagyobb
szükségem.
Aronra sem tudtam most nagyon számítani,mert valamiért nem akart velem lenni. Felhívtam,de azt mondta mindig,hogy dolga van. Kezdett ez az egész gyanússá válni nekem.
Igen a féltékeny barátnő szindróma ismét beütött nálam,de hát ez van. Fogalmam nem volt,hogy mi lehet a dologban,de semmi jót nem sejtettem előre. Úgy voltam vele,oké ezt a napot még hagyom,olvasom a könyvemet,heverészek,de holnaptól igenis kérdőre fogom vonni. Vagy ha mégsem,akkor kémkedek utána,nekem édes mindegy. Még este sem hívott. Fura,mert ha nem találkozunk,legalább este felé felhív. De most még ezt sem tette. Megpróbáltam nem a legrosszabbra gondolni,hogy most mikor ezen gondolkozom,ő egy másik lánnyal van,de ezek a gondolatok rohangáltak végig a gondolataimban,amitől sírhatnékom támadt elég hamar. Reggel úgy ébredtem fel,mint akin áthajtott egy bölény csorda a fején.
Már kilenckor fent voltam,ami nyáron olyan mintha hatkor keltem volna. Gondoltam nem hívom fel egyből,előbb rendbe szedem magam. Kimentem a szobámból,mint egy hulla, megreggeliztem, elmentem lezuhanyozni,felöltöztem,az arcomat rekonstruáltam egy kicsit,hogy emberi formája legyen,és ne egy zombié. Vettem két mély levegőt,és felhívtam. Hatodik kicsengés után felvette.
- Szia. – szólt bele.
- Szia, ma mit csinálsz,ráérsz? – kérdeztem.
- Nem,nem érek rá. – válaszolta. Már nem bírtam tartani a könnyeimet,kibukott az összes egyszerre.
- Mért nem? – kérdeztem leplezve a sírós hangomat.
- Az legyen mindegy,majd később elmondom,de ez most nem a megfelelő idő. – mondta. Már nem bírtam tovább.
- Ha szakítani akarsz velem,akkor legalább ne kertelj,hanem mond meg a szemembe az igazat! – üvöltöttem.
- Ami, nem értesz te semmit,ami jogos,de mindent el fogok mondani a maga idejében. Csak egy kis időre van szükségem,a sulikezdésig. – mondta kissé ingerült hangon.
- Szóval akkor most csak szünetelünk? – kérdeztem.
- Nem! Ami nem! Semmi ilyesmiről nincs szó! Nem szakítunk,nem szünetelünk,csak egy kis magányra van szükségem pár napig,ennyi az egész. – mondta.
- Ezt még mindig nem értem. – mondtam neki.
- Még nem is fogod,de mint már mondtam,idővel mindent megmagyarázok. Ne aggódj,szeretlek angyalom. – mondta majd letette.
Ne aggódj na persze, ezt mondani könnyű. Gondoljon ilyenkor csak bele,fordított esetben ő is ugyan ennyire ideges lenne,akárcsak én. Szóval már csak három nap. És még most is egyedül voltam.
Semmi ötletem nem volt azon kívül,hogy Aron megcsal. Mi más oka lehet annak,hogy hanyagol?
Majd megmagyarázza. Hát köszi,addig a három napig totál depresszióba esek. Ennyit arról,hogy soha többé nem hagy magamra. Épp most készül engem elhagyni,örökre.
Másnap elmentem anyuval vásárolni őszre egy pár ruhát sulikezdésre. Normális esetben ezt Annával tettem volna,de ő sem ér rá. Vettem magamnak két barna nadrágot,egy fekete és egy fehér felsőt. Épp nézegettem a lapos talpú cipőket,és közben töprengtem magamban,hogy melyiket vegyem meg,na meg,hogy el mondjam – e anyunak,hogy most jelenleg mi a helyzet. Végül mikor már a bugyikat nézegettem anyu mellet,kibukott belőlem ez az egész. Ledaráltam neki gyorsan ezt az elmúlt pár napot,és kikértem a véleményét.
- Nos kicsim,biztos valami nyomos indoka lehet arra,hogy kerül téged. Aronra az nagyon nem vallana,hogy hátba támadva megcsalna téged. Ez az a dolog amit erősen kétlek Aronnal szemben. Ő nem ilyen. Légy türelmes,és adj neki időt,ahogy kérte. Ő is megtenné ezt érted,még ha őt is az őrületbe kergetnéd. – mondta el anyu a véleményét.
- És szerinted mit kéne akkor tennem,hogy addig se őrüljek meg? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ahogy mondtam,adj neki időt. Foglalkozz addig is mással. Hívd el Annát,vagy a többi kis barátodat akit Aron által ismertél meg valahová. – tanácsolta.
- Anna nem ér rá. Matekot tanul egész végig. – mondtam.
- Majd felhívom az anyukáját. Azért ez nem állapot,hogy a nyár utolsó napjaiban szegény kölyöknek matekot kell tanulnia. Elintézem majd. – mondta felháborodottan anyu.
- Köszi anyu rád mindig számíthatok. – mondta,és megöleltem.
- Ez csak természetes szívecském. – mondta.
Aronra sem tudtam most nagyon számítani,mert valamiért nem akart velem lenni. Felhívtam,de azt mondta mindig,hogy dolga van. Kezdett ez az egész gyanússá válni nekem.
Igen a féltékeny barátnő szindróma ismét beütött nálam,de hát ez van. Fogalmam nem volt,hogy mi lehet a dologban,de semmi jót nem sejtettem előre. Úgy voltam vele,oké ezt a napot még hagyom,olvasom a könyvemet,heverészek,de holnaptól igenis kérdőre fogom vonni. Vagy ha mégsem,akkor kémkedek utána,nekem édes mindegy. Még este sem hívott. Fura,mert ha nem találkozunk,legalább este felé felhív. De most még ezt sem tette. Megpróbáltam nem a legrosszabbra gondolni,hogy most mikor ezen gondolkozom,ő egy másik lánnyal van,de ezek a gondolatok rohangáltak végig a gondolataimban,amitől sírhatnékom támadt elég hamar. Reggel úgy ébredtem fel,mint akin áthajtott egy bölény csorda a fején.
Már kilenckor fent voltam,ami nyáron olyan mintha hatkor keltem volna. Gondoltam nem hívom fel egyből,előbb rendbe szedem magam. Kimentem a szobámból,mint egy hulla, megreggeliztem, elmentem lezuhanyozni,felöltöztem,az arcomat rekonstruáltam egy kicsit,hogy emberi formája legyen,és ne egy zombié. Vettem két mély levegőt,és felhívtam. Hatodik kicsengés után felvette.
- Szia. – szólt bele.
- Szia, ma mit csinálsz,ráérsz? – kérdeztem.
- Nem,nem érek rá. – válaszolta. Már nem bírtam tartani a könnyeimet,kibukott az összes egyszerre.
- Mért nem? – kérdeztem leplezve a sírós hangomat.
- Az legyen mindegy,majd később elmondom,de ez most nem a megfelelő idő. – mondta. Már nem bírtam tovább.
- Ha szakítani akarsz velem,akkor legalább ne kertelj,hanem mond meg a szemembe az igazat! – üvöltöttem.
- Ami, nem értesz te semmit,ami jogos,de mindent el fogok mondani a maga idejében. Csak egy kis időre van szükségem,a sulikezdésig. – mondta kissé ingerült hangon.
- Szóval akkor most csak szünetelünk? – kérdeztem.
- Nem! Ami nem! Semmi ilyesmiről nincs szó! Nem szakítunk,nem szünetelünk,csak egy kis magányra van szükségem pár napig,ennyi az egész. – mondta.
- Ezt még mindig nem értem. – mondtam neki.
- Még nem is fogod,de mint már mondtam,idővel mindent megmagyarázok. Ne aggódj,szeretlek angyalom. – mondta majd letette.
Ne aggódj na persze, ezt mondani könnyű. Gondoljon ilyenkor csak bele,fordított esetben ő is ugyan ennyire ideges lenne,akárcsak én. Szóval már csak három nap. És még most is egyedül voltam.
Semmi ötletem nem volt azon kívül,hogy Aron megcsal. Mi más oka lehet annak,hogy hanyagol?
Majd megmagyarázza. Hát köszi,addig a három napig totál depresszióba esek. Ennyit arról,hogy soha többé nem hagy magamra. Épp most készül engem elhagyni,örökre.
Másnap elmentem anyuval vásárolni őszre egy pár ruhát sulikezdésre. Normális esetben ezt Annával tettem volna,de ő sem ér rá. Vettem magamnak két barna nadrágot,egy fekete és egy fehér felsőt. Épp nézegettem a lapos talpú cipőket,és közben töprengtem magamban,hogy melyiket vegyem meg,na meg,hogy el mondjam – e anyunak,hogy most jelenleg mi a helyzet. Végül mikor már a bugyikat nézegettem anyu mellet,kibukott belőlem ez az egész. Ledaráltam neki gyorsan ezt az elmúlt pár napot,és kikértem a véleményét.
- Nos kicsim,biztos valami nyomos indoka lehet arra,hogy kerül téged. Aronra az nagyon nem vallana,hogy hátba támadva megcsalna téged. Ez az a dolog amit erősen kétlek Aronnal szemben. Ő nem ilyen. Légy türelmes,és adj neki időt,ahogy kérte. Ő is megtenné ezt érted,még ha őt is az őrületbe kergetnéd. – mondta el anyu a véleményét.
- És szerinted mit kéne akkor tennem,hogy addig se őrüljek meg? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ahogy mondtam,adj neki időt. Foglalkozz addig is mással. Hívd el Annát,vagy a többi kis barátodat akit Aron által ismertél meg valahová. – tanácsolta.
- Anna nem ér rá. Matekot tanul egész végig. – mondtam.
- Majd felhívom az anyukáját. Azért ez nem állapot,hogy a nyár utolsó napjaiban szegény kölyöknek matekot kell tanulnia. Elintézem majd. – mondta felháborodottan anyu.
- Köszi anyu rád mindig számíthatok. – mondta,és megöleltem.
- Ez csak természetes szívecském. – mondta.
Aztán még
beültünk egy kínai étterembe,ahol meglepően finom volt a kaja. Még vettem
anyának is egy két cuccot a drogériában,mert mondta,hogy állásinterjúra megy
hétfőn,és szeretne jól kinézni és tőlem kért tanácsot. Nos Annával jobban járt
volna,de arra alapozva amit Annától tanultam, próbáltam neki segíteni. Azzal a
hétfővel nekünk is megkezdődik az iskola. Aztán hazamentünk anyával,segítettek
neki raviolit csinálni,aztán a kertet restauráltuk egy kicsit,mivel mióta apa
nincs,azóta nem is nagyon járkáltunk ki,szinte soha. Elpakoltunk minden lim –
lomot,ültettünk néhány szép virágot a volt szikla kertbe,és azt is rendbe
hoztuk egész szépen. Még a régi madáretetőt is rendbe raktuk,amit még apa
csinált,mikor kicsik voltunk. Szegény madarak ennyi kimaradt idő alatt tuti
éhen haltak. Végül mikor már ment le a nap anyával büszkén néztünk végig az
egész kerten. Nagyon szépen nézett ki. Szinte hasonlított a régi állapotához.
Igen,bár tudtam,hogy az egész család nélkül már nem lesz a régi. Dani nem
jelentkezett azóta mióta történt az az incidens,apu pedig…tudjátok.
Már csak két nap. Anyu tényleg segített,szóval annyit legalább megdumált nekem Anna szüleivel,hogy legalább egy napot adjanak nekünk. Szóval Annának is elregéltem ugyan azt amit anyának.
- Szivi,ha megcsalna,arról első kézből tudnék. Khm,tudod Bálint. Igazából azt is tudom,hogy mi van a dologban,de nem mondhatom el,megígértem Bálintnak.
- Tessék? Neked elmondta? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem,nem nekem! Bálintnak,ő pedig nekem,de megesketett,hogy neked nem mondhatom el,mert ezt Aron szeretné elmondani. De biztosíthatlak arról,hogy nem csal meg. Szóval még csak a közelében sem jársz a találgatásoknak. – mondta.
- És még is mikor fogja elmondani? Mikorra már teljesen az őrületbe kergetett engem?! – kérdeztem.
- Szerintem várhatólag holnap. Addig is légy türelmes,és ne legyél kíváncsi,mert hamar megöregszel,én meg vehetem neked majd a sok ránctalanító kencét! – mondta.
Aztán Anna elterelte a beszélgetésünket más irányba,hogy addig se rá gondoljak. Véletlenül kibökte,hogy holnapra a srácok közös állatkertbe menést terveznek. Na igen,ennyit arról,hogy tudja tartani a száját. Hiába próbáltam kiszedni belőle,mi Aron titka,nem mondta el. Azzal nyugtattam magam,hogy már csak egy nap. Annyit valahogy csak kibírok. Aztán átmentünk Annáékhoz a hatalmas medencéjükhöz,ha már Bálint megtiltotta,hogy elmenjünk a Balatonra. Hát igen,jelen állapotban Aront az sem érdekelte,hogy élek –e vagy halok. Még jó,hogy volt Annáéknak egy hatalmas beépített medencéjük. Elhülyültünk a vízben, ugráltunk,pillanatképeket csináltunk ezekről, a medencében ettünk a matracokon mindent. Fagyit,chipset,csokit és még sorolhatnám. A chipset szépen beleejtettük a vízbe,de szerencsére rajtunk kívül senki sem látta. Gyorsan kikaptam a vízből majd be a számba. Olyan fancsali képet vágtam,amitől Anna a nevetéstől a vízbe borult a matracáról. Hát nem volt valami jó íze a sajtos – klóros chipsnek.
Hozott még ki szőlőt is és az meg egymás szájába dobáltuk. Hát ha ez is a vízbe esett azt is megettük,és mondanom sem kell,ennek sem volt kellemesebb íze. Annyira nevettünk már a semmin,hogy már én is beleborultam a vízbe. Utána Anna ismét ezen visított. Bosszúból fogtam és alá úsztam,és kihúztam alóla a matracot. Nos már fáj a hasam a nevetéstől,és már arra a szintre jutottunk,hogy egy hang se jött ki a torkunkon,és csak csapkodtunk, mint egy retardált fóka. Ennél jobb érzés nincs is. Végül kint feküdtünk a medence mellet,és napoztunk. Nagyon sok képet csináltunk Aron gépével,ami szinte már az enyém volt,mert én többet használtam, mint ő. Anna azonnal eldöntötte melyiket rakja fel új profilképének.
Aztán felöltöztünk,hogy elmenjünk sétálgatni. Elsétáltunk a
kávézóig,ahol rendeltünk egy hatalmas fagyi kelyhet amit tíz perc alatt be is
faltunk. Már csak két nap. Anyu tényleg segített,szóval annyit legalább megdumált nekem Anna szüleivel,hogy legalább egy napot adjanak nekünk. Szóval Annának is elregéltem ugyan azt amit anyának.
- Szivi,ha megcsalna,arról első kézből tudnék. Khm,tudod Bálint. Igazából azt is tudom,hogy mi van a dologban,de nem mondhatom el,megígértem Bálintnak.
- Tessék? Neked elmondta? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem,nem nekem! Bálintnak,ő pedig nekem,de megesketett,hogy neked nem mondhatom el,mert ezt Aron szeretné elmondani. De biztosíthatlak arról,hogy nem csal meg. Szóval még csak a közelében sem jársz a találgatásoknak. – mondta.
- És még is mikor fogja elmondani? Mikorra már teljesen az őrületbe kergetett engem?! – kérdeztem.
- Szerintem várhatólag holnap. Addig is légy türelmes,és ne legyél kíváncsi,mert hamar megöregszel,én meg vehetem neked majd a sok ránctalanító kencét! – mondta.
Aztán Anna elterelte a beszélgetésünket más irányba,hogy addig se rá gondoljak. Véletlenül kibökte,hogy holnapra a srácok közös állatkertbe menést terveznek. Na igen,ennyit arról,hogy tudja tartani a száját. Hiába próbáltam kiszedni belőle,mi Aron titka,nem mondta el. Azzal nyugtattam magam,hogy már csak egy nap. Annyit valahogy csak kibírok. Aztán átmentünk Annáékhoz a hatalmas medencéjükhöz,ha már Bálint megtiltotta,hogy elmenjünk a Balatonra. Hát igen,jelen állapotban Aront az sem érdekelte,hogy élek –e vagy halok. Még jó,hogy volt Annáéknak egy hatalmas beépített medencéjük. Elhülyültünk a vízben, ugráltunk,pillanatképeket csináltunk ezekről, a medencében ettünk a matracokon mindent. Fagyit,chipset,csokit és még sorolhatnám. A chipset szépen beleejtettük a vízbe,de szerencsére rajtunk kívül senki sem látta. Gyorsan kikaptam a vízből majd be a számba. Olyan fancsali képet vágtam,amitől Anna a nevetéstől a vízbe borult a matracáról. Hát nem volt valami jó íze a sajtos – klóros chipsnek.
Hozott még ki szőlőt is és az meg egymás szájába dobáltuk. Hát ha ez is a vízbe esett azt is megettük,és mondanom sem kell,ennek sem volt kellemesebb íze. Annyira nevettünk már a semmin,hogy már én is beleborultam a vízbe. Utána Anna ismét ezen visított. Bosszúból fogtam és alá úsztam,és kihúztam alóla a matracot. Nos már fáj a hasam a nevetéstől,és már arra a szintre jutottunk,hogy egy hang se jött ki a torkunkon,és csak csapkodtunk, mint egy retardált fóka. Ennél jobb érzés nincs is. Végül kint feküdtünk a medence mellet,és napoztunk. Nagyon sok képet csináltunk Aron gépével,ami szinte már az enyém volt,mert én többet használtam, mint ő. Anna azonnal eldöntötte melyiket rakja fel új profilképének.
- Hiányozni fog ez.A nyár. Megint kilenc hónapot kell majd várnunk. – mondta Anna. – Ez olyan mint a terhesség. Ott is alig várod,hogy végre a kezeidben tarsd azt a csodát. Na a mi szemszögünkből a csoda az a három hónap nyár. – mondta Anna. Elnevettem magam a hasonlatán.
- Nekem is hiányozni fog. Első nyarunk,hogy egyikőnk sem volt szingli. – mondta.
- És téényleg! Nyugi a következő nyár is ugyan ilyen szuper lesz! – bíztatott.
- Na arra kíváncsi leszek. Pláne,ha holnap közli velem,hogy kirak. – mondtam.
- Te figyelsz is mikor beszélek,vagy csak nézel ki a fejedből? Megmondtam,hogy nem fog kirakni,mert még mindig halálosan szeret! Csak egy kis időre van szüksége,ennyi az egész,fogd már fel! – mondta kissé hangosabban Anna.
- Oké,remélem igazad lesz. – mondtam neki.
- Mint mindig, nekem igazam lesz. Nem szoktál még hozzá? – kérdezte.
Csak forgattam a szememet. Bár most erősen reméltem,hogy anyámnak és Annának is igaza lesz.
Szóval így töltöttük az utolsó előtti napot Annával. Felejthetetlen volt,szerintem szép befejezése volt ennek a nyárnak. Este Aron küldött egy smst,hogy holnap szeretne velem beszélni. Csak annyit küldtem neki vissza,hogy oké. Semmi megszokott hangulatjel,amit már megszokott tőlem.
Ezzel biztos az őrületbe kergetem. Totál nyugodtan feküdtem le,de szerintem csak a kimerültség miatt.
Anna megnyugtatott,hogy nem kell semmi miatt aggódnom holnap,minden oké és minden rendben lesz.
Szóval nyugodtan aludtam el,azzal a tudattal,hogy Annának igaza lesz,ha meg nem, maximum kitekerem a nyakát. Szóval reggelre mikor már felkeltem,totál ideges voltam. Az összes körmömet tövig rágtam az idegtől. Reggel hívott. Közömbös próbáltam lenni.
- Igen? – szóltam bele a telefonban.
- Találkozzunk Annáéknál,rendben? Onnan elmegyünk az állatkertbe. – mondta.
- Rendben. – mondtam és már ki is nyomtam a telefont.
Felöltöztem,aztán kimentem a konyhába,hogy bekapjak néhány gofrit. Anya nagyon furának tűnt. Pedig már kezdett ismét visszatérni az életbe. Most meg megint hírtelen olyan lett,mint mikor apa meghalt.
Aggódtam,de ezzel most nem érem rá foglalkozni. Nyomtam egy puszit a fejére búcsúzás gyanánt,ő pedig csak erőltettet magára egy műmosolyt.
Gyorsan elautóztam Annákhoz,ahol mér mind a hárman engem vártak. Egy rakás holmi volt náluk,erre a napra. Anna azt mondta,hogy külön autóval megyünk. Remek,így akar majd kitenni? Az én autómat Aron vezette. Az első tíz percben csak mindketten meredten bámultuk az utat. Egyre feljebb tekertem a rádiót,ő pedig már nem bírta, kikapcsolta. Még mindig nem néztem rá.
- Megtennéd,hogy nem haragszol rám ilyen feltűnően? – kérdezte.
Még mindig nem válaszoltam.
- Talán egy kis magyarázatot érdemlek,nem gondolod? – vádoltam.
- De,nagyon is érdemelsz,csak nekem ezt nehéz elmondanom. – mondta. Itt már féltem,hogy mit fog mondani.
- Hát,én várok a magyarázatra. – mondtam.
- Oké,szóval…nem voltam veled teljesen őszinte…- kezdte. A szívem a torkomban dobogott. Pedig igen is,most vallja be,hogy mecsalt! – De csak a te érdekedet néztem. – folytatta. Ekkor kicsit elgondolkodtam,hogy még is nekem abba mi érdkem van,hogy megcsalt és ezt elhallgatta előlem?
- Igazából,csak annyi az egész,hogy év végén megbuktam történelemből,mert túl sokat hiányoztam. – mondta. Én meg szerintem olyan fejet vághattam,mint akit most öntöttek le egy pohár vízzel. Egyszerre aggódtam,hogy mit fog még mondani,és egyszerre könnyebbültem meg. Én hülye,megint meggyanúsítottam,pedig…áh,mekkora egy barom vagyok!
- Nem akartam elrontani azzal a nyaradat,hogy te helyettem is aggódsz a pótvizsga miatt. – mondta.
- Amin mellékesen átmentem. – mondta ki végül azt a mondatot,amitől minden kő leesett a szívemről.
Eleredtek a könnyeim annyira boldog voltam. Ő csak furán nézett rám.
- Mi a baj? – kérdezte rémülten.
- Se – semmi,én csak,sajnálom,hogy mekkora egy barom vagyok. – mondtam szipogva.
- Nem gond,én is így lettem volna fordított esetben. Sajnálom,de ezt a te érdekedbe tettem,hogy megmentsem a nyarad,mert ez volt az első közös nyarunk,amit élvezni akartam,és azt akartam,hogy te is élvezd. Remélem sikerült élvezetessé tenni. – mondta.
- Az elmúlt pár napot leszámítva felejthetetlenül jó volt. – mondtam megragadva a kezét.
- Akkor jó. – ő pedig megsimogatta az arcomat.
Mikor odaértünk, már kézen fogva sétáltunk oda Annáékhoz, akik nagyon örültek ennek.
Most már egy bomba robbanás sem választhat minket szét,ebben teljesen biztos voltam. Kivéve Anna,aki elrángatott tőle.
- Hát nem megmondtam? Felesleges volt aggódnod! – mondta a nyakamba ugorva.
- Tudom,tudom! Akkora hülye vagyok! – mondtam könnyes szemekkel.
- Na de elég volt a szomorkodásból,ez az utolsó napunk,élvezzük! – mondta Anna és visszalökött Aron kezébe.
- Menjünk be és élvezzük az utolsó napot,amíg még a miénk. – mondta Aron. Belé karoltam,és élveztem a napsütést ami az arcomat simogatta.
Visszaemlékeztem, milyen volt,mikor először jöttünk együtt az állatkertbe Visszaidézte az összes csodás emlékemet,amit vele töltöttem. Ez annyit jelentett,hogy ahol jártam már Aronnal,azokra a helyekre mindig emlékezni fogok,és mindig mosolyt csal majd az arcomra,ha ide jövök. Immáron nem tudtam az életemet elképzelni nélküle. Mint kiderült,az állatkerten csak épphogy átrohantunk,aztán már tovább is álltunk. Végül kiderült,hogy egy kisebb pikniket tartottunk a Balaton partján,majd bele vetettük magunkat a vízbe,csak úgy,mint a nyár leges legelején. Az emlékek most még erősebbek voltak,mint valaha. De örülök ennek. Ha megöregszem,még akkor is emlékezni fogok minden egyes percre.
Ha mégsem,akkor hálát adok a naplómnak majd. Aztán nyolc óra körül mikor már kezdett lemenni a nap,együtt ültünk a parton és néztük,ahogy szép lassan a lemenő nap rózsaszínre és narancssárgára festi az eget. A fejemben Shontelletől ment az Imposibble,miközben még mindig nosztalgiáztam. Örömömben kissé megkönnyeztem. Aron beületett mind a négyönket a kocsimba,mikor már kezdett lehülni a levegő,és ajtam meg Annán is két hatalmas férfi pulcsi volt. Elővette a laptopját,egy darabig böngészett rajta,majd elindított egy videót. A videó alatt a mi képein voltak összevágva a One Direction Summer Love című számára. Az összes közös fotón,ami Aron gépén rajta volt. Novembertől elkezdve egészen mostanáig,augusztus 31-ig. Hátra néztem Annára,aki a fejét Bálint fején nyugtatta,és könnyes volt a szeme,akár csak nekem. Aron megfogta a kezemet közben,mert látta a szememet. De ezek csak az örömkönnyeim voltak szerencsére. És végül az utolsó kép az egy mai kép volt,amin mind a négyen rajta voltunk. Szóval ezért tünt el Aron egy tíz percre. Bálinték mikor vége lett a videónak,átszálltak az ő autójukhoz,hogy hazainduljunk. Aron még előtte mondani akart nekem valamit.
- Remélem tudod,hogy te nekem nem csak egy nyári szerelem vagy. Te nekem ennél jóval többet jelentesz. – mondta a szemembe nézve és közben az arcomat simogatta.
- Te is nekem. El sem tudom mondani,hogy mennyire. – mondtam neki, ő pedig megcsókolt.Én pedig a hajába túrtam. Aztán a velünk szemben lévő fényszorókra lettünk figyelmesek,meg Bálinték dudálására.
Aztán el kellet indulnunk haza,mert holnap hajnalok hajnalán kelhetünk fel,mert évnyitó. Utáltam ezt az egészet. Szép lassan hazaértünk,engem Aron kitett,és mondta,hogy reggel értem jön egy hosszú csókkal még megajándékozva a búcsúnkat. Beléptem a bejárati ajtón,és furcsa nagy csend fogadott. Nagy volt a sötétség. Gondoltam talán anya már alszik. Körbenéztem, be a hálószobába,mindenhová,de üres volt a lakás. Végül megláttam egy cetlit a hűtőn. Megremegett a gyomrom. Ez semmi jót nem jelenthet. Ez biztosan anya kézírása volt. A levélben pedig ez állt : „Ami drágám! Gondolom ma feltűnt,hogy kissé zaklatott voltam,de csak azért,mert András ismét felhívott engem. Azt mondta végig gondolt mindent,és hiányzom neki,és menjek el hozzá. Az érzelmeim ismét a felszínre törtek,és én most elmentem vele. Kérlek ne haragudj se rám,se rá! Szeretlek Amadea! Anya.” Hirtelen azt sem tudtam,hogy elájuljak vagy hogy kimenjek a kiskertben álló fához és beleüssek egy akkorát,hogy kidőljön. Le kellet ülnöm egy kicsit. Értelmezni próbáltam a szavakat,amiket papírra vetett. Mostanában ilyenkor nem szomorú leszek,hanem dühös. Mérhetetlenüll dühös. Csak fogtam a fejem,és nem tudtam,hogy mi tévő legyek. Anyám képes volt engem itt hagyni egyedül megint egy senkiért. Ez az ami a legjobban fájt,hogy eldob érte. Lemond az új állásáról is,egy hazug ember miatt. Tényleg nem tudtam mi tévő legyek. Már annyira ideges voltam,hogy már zokogásba törtem ki. Muszáj voltam felhívni Aront,hogy segítsen vagy valami. Felhívtam,de egy értelmes szót nem tudtam kinyögni,csak annyit,hogy jöjjön át azonnal,mert baj van. Ő pedig öt percen belül már nálunk is termett. Be sem kellett engednem,berontott az ajtón. Értelmetlenül nézett körbe,aztán a kezébe nyomtam a levelet,amit gyorsan átolvasott. Végül mindent megértett,és szorosan magához ölelte,a zokogástól rászkodó testemet. Nem mondott semmit,csak szorosan ölelt. Nem is kellet semmit mondania,mert én nem tudtam beszélni. Miután nagyjából abba tudtam hagyni a sírást,nem tudtam beszélni. Aron nem is várta el,hogy beszéljek. Csak egy tíz percre hagyott magamra,hogy hazamenjen a cuccaiért,mert ma itt aludt velem. Tudta,ha most magamra hagy,képes vagyok bármi meggondolatlaságot tenni,amit később megbánok. Ebben nem tévedett sokat,mert most bárkit képes lettem volna cafatokra tépni puszta kézzel,annyira dühös voltam. De még mindig képtelen voltam beszélni. Az agyam ismét kattogot. Régi ismerős érzés volt ez. Világosan meg mondtam ennek az embernek,hogy hagyjon békén engem végleg a családommal együtt. És most elveszi tőlem a tulajdon anyámat. Az fáj a legjobban,hogy anyám gondolkodás nélkül itt tudott engem hagyni. Valami összetört bennem. Tudta ez az ember,hogy mivel tud nekem a legjobban ártani, a halálnál is jobban. Aron védelmező karjaiban aludtam el. Nyugtalan voltam,nem ment az alvás. De Aronnak sem.
- Aludj csak,holnap korán kelünk. – mondtam neki.
- Nem tudok. Ha te nyugtalan vagy,akkor én is. – mondta.
- Sajnálom. – mondtam.
- Ssh,nem kell semmit sem sajnálnod. Aludjunk. – mondta és olyan hosszan megcsókolt,hogy beleszédültem. Még szerencse,hogy az ágyon feküdtünk,és tartott a karjai közt,különben már lezakóztam volna róla az ájulástól. Megpróbáltam aludni,több kevés sikerrel valamennyire ment is. Aron még most is meg tudott nyugtatni.
Reggel annyira idegesen ébredtem,mint még soha. Anyámat egész
este próbáltam elérni a mobilján,de nem vette fel. Ráadásul még jött az iskolai
évnyitó is amit alapjáraton is gyűlöltem,most meg pláne.
Csak magamra kaptam az ünneplő cuccot,aztán próbáltam jó képet vágni Aronnal a suliban sétálgatva.
Minden tanárra próbáltam visszamosolyogni,de nem ment valami jól. Aron végig megszorította a kezemet,ha valaki közeledett,hogy mosolyogjak vagy köszönjek. Mint az embernek kiskorában a szülei,hogy köszönjenek a felnőtteknek az utcán,na ez most kb. erre hasonlított. Olyan voltam, mint egy zombi ismét. Letaglózott ez a tegnap este. Az egész nyaramat két perc alatt romba döntötte az anyám,egy döntéssel,aminek a következményei nekem nagyon fájnak. Aron egész nap mellettem volt,próbált belém lelket önteni kevés sikerrel. Elmondta röviden Annának is,hogy mi a helyzet,és Anna is próbált életet lehelni belém,de még neki sem ment. Az osztályfőnökünk lediktálta az órarendünket,elmondták,hogy holnap mire mit hozzunk,és nagyjából ennyiből állt az egész nap. Aron átjött az összes külön csoportból,hogy több óránk legyen közös,ne úgy,mint az előző évben,amint szinte semmi közös óránk nem volt. Beragasztottam a szekrényem ajtajára az új órarendet,aztán már el is mentünk a suliból. Aron próbált felvidítani mindennel,de egyszerűen nem ment neki. Senkinek nem ment. Azt hiszem annyira lett volna szükségem,hogy anyu felhívjon és elmagyarázzon mindent. De nem tette. Hiába vártam,nem tette. Aron egész nap tegnap este óta el sem mozdult mellőlem. Suli után elvitt mekizni,hátha így egy kicsit jobb kedvem lesz. De én csak végig magam elé meredtem.
- Hé,ma is veled maradjak? – kérdezte.
- Ha nem gond anyukádnak… - mondtam halkan.
Csak bólintott egyet.
- Hé, mit szólnál,ha le mennénk edzeni az erdőbe? Addig is eltereli a gondolataidat. – ajánlott fel Aron.
Már próbáltam magamba életet lehelni,meg a mondataimba is. Ez tényleg jó ötletnek tűnt.
- Ha hozod a zsákot,akkor mindenképpen. – mondtam egy halvány mosollyal az arcomon,amitől Aronnak már is jobb kedve lett. – Amennyit itt most összekajálok,azt le kell dolgoznom. – mondtam.
Aztán Aron gyorsan eldobott haza,hogy átöltözzek, ő pedig bepakolja a zsákot meg egyéb dolgokat.
Mivel még csak szeptember elseje volt,így még teljesen nyári idő volt,azaz döglesztő meleg.
Gondoltam,így az utolsó napsütéses napok miatt,hogy ne legyek hulla fehér, egy sportmelltartót vettem fel a rendesre,meg egy térdnadrágot. Az erdőben úgy sem lát Aronon kívül senki. Felvettem rá addig is egy pulcsit,hogy az a pár szomszéd aki itt van a közelünkbe,nehogy már is pletykálkodni kezdjen.
- Készen állsz ? – kérdezte Aron.
- Hát persze! Már alig várom. – mondtam őszintén. Ez hiányzott most nekem,hogy valamit szét üssek vagy rúgjak. A gumik csikorogva visítottak fel,ahogy Arona gázra lépett.
Csak magamra kaptam az ünneplő cuccot,aztán próbáltam jó képet vágni Aronnal a suliban sétálgatva.
Minden tanárra próbáltam visszamosolyogni,de nem ment valami jól. Aron végig megszorította a kezemet,ha valaki közeledett,hogy mosolyogjak vagy köszönjek. Mint az embernek kiskorában a szülei,hogy köszönjenek a felnőtteknek az utcán,na ez most kb. erre hasonlított. Olyan voltam, mint egy zombi ismét. Letaglózott ez a tegnap este. Az egész nyaramat két perc alatt romba döntötte az anyám,egy döntéssel,aminek a következményei nekem nagyon fájnak. Aron egész nap mellettem volt,próbált belém lelket önteni kevés sikerrel. Elmondta röviden Annának is,hogy mi a helyzet,és Anna is próbált életet lehelni belém,de még neki sem ment. Az osztályfőnökünk lediktálta az órarendünket,elmondták,hogy holnap mire mit hozzunk,és nagyjából ennyiből állt az egész nap. Aron átjött az összes külön csoportból,hogy több óránk legyen közös,ne úgy,mint az előző évben,amint szinte semmi közös óránk nem volt. Beragasztottam a szekrényem ajtajára az új órarendet,aztán már el is mentünk a suliból. Aron próbált felvidítani mindennel,de egyszerűen nem ment neki. Senkinek nem ment. Azt hiszem annyira lett volna szükségem,hogy anyu felhívjon és elmagyarázzon mindent. De nem tette. Hiába vártam,nem tette. Aron egész nap tegnap este óta el sem mozdult mellőlem. Suli után elvitt mekizni,hátha így egy kicsit jobb kedvem lesz. De én csak végig magam elé meredtem.
- Hé,ma is veled maradjak? – kérdezte.
- Ha nem gond anyukádnak… - mondtam halkan.
Csak bólintott egyet.
- Hé, mit szólnál,ha le mennénk edzeni az erdőbe? Addig is eltereli a gondolataidat. – ajánlott fel Aron.
Már próbáltam magamba életet lehelni,meg a mondataimba is. Ez tényleg jó ötletnek tűnt.
- Ha hozod a zsákot,akkor mindenképpen. – mondtam egy halvány mosollyal az arcomon,amitől Aronnak már is jobb kedve lett. – Amennyit itt most összekajálok,azt le kell dolgoznom. – mondtam.
Aztán Aron gyorsan eldobott haza,hogy átöltözzek, ő pedig bepakolja a zsákot meg egyéb dolgokat.
Mivel még csak szeptember elseje volt,így még teljesen nyári idő volt,azaz döglesztő meleg.
Gondoltam,így az utolsó napsütéses napok miatt,hogy ne legyek hulla fehér, egy sportmelltartót vettem fel a rendesre,meg egy térdnadrágot. Az erdőben úgy sem lát Aronon kívül senki. Felvettem rá addig is egy pulcsit,hogy az a pár szomszéd aki itt van a közelünkbe,nehogy már is pletykálkodni kezdjen.
- Készen állsz ? – kérdezte Aron.
- Hát persze! Már alig várom. – mondtam őszintén. Ez hiányzott most nekem,hogy valamit szét üssek vagy rúgjak. A gumik csikorogva visítottak fel,ahogy Arona gázra lépett.
Leértünk és
gyorsan fel is rakta a zsákot a jól megszokott helyére. Levettem a
pulcsimat,amíg felrakta a zsákot. Hátra hökkölt,amikor meglátott. Ennyire
ijesztő látvány lehetek? – gondoltam magamban.
- Mi az? – kérdeztem tőle csodálkozva.
- Csak meglepődtem,hogy csak ez van rajtad. – mondta meglepődötten.
- Baj? – kérdeztem szégyenlősen,és már nyúltam is a pulcsimért.
- Nem,dehogy! Épp ellenkezőleg. Örülök ennek a látványnak. – mondta odalépve hozzám,átfogva a csupasz derekamat,és végig futtatta a tenyerét a félig meddig csupasz hátamon. Szép lassan a nyakamtól kezdve csókolt,míg végül elért a számhoz is. Felnyögtem,és már alig kaptam levegőt.
- Nem edzeni jöttünk,szerintem kezdjük el. – tanácsoltam zihálva.
- A te hibát,hogy nem azonnal kezdtünk,ha nem látlak meg így… - mondta feltéve védekezően mindkét kezét.
- Jól van, jól van, nem hibáztatlak! – mondtam majd belebokszoltam egyet a vállába,és már el is kezdtem melegíteni. – Nem bánod,ha futok egy pár gyors kört erre felé? – kérdeztem. Ő csak vállat vont,én pedig már el is iramodtam Jól esett ismét száguldani. Nem tudom mennyire messze kerülhettem Arontól,de csak azzal törődtem,hogy mindnél messzebb futhassak,mert a futás most felért a megváltással. Aztán mikor már feleszméltem,hogy túlságosan messze jutottam Arontól, azonnal visszafordultam. Percek alatt vissza értem Aronhoz.
- Gyors voltál. – mondta.
- Pedig soknak tűnt,azt sem tudom meddig juthattam,mert nem azt figyeltem. – mondtam.
- Oké,mit szólnál egy kis bunyóhoz? – kérdezte. Elengedtem egy kisebb nevetést.
- Nem félsz,hogy megsérülsz? – kérdeztem tőle.
- Ha-ha. – mondta,és már a kezei a derekamra fonódtak,de most nem védelmezést szolgáltak,hanem leterített egy laza mozdulattal a földre,ahol már kezdtek összegyűlni a színes lehullott falevelek.
- Csak szerencséd volt! – mondtam leporolva magamat. A gyorsaságomat kihasználva mögé suhantam,és elkaptam a kezeit. Magam elé fordítottam,és leterítettem a földre,és rátámaszkodtam a mellkasára. Nem engedtem el egykönnyen. Már majdnem sikerült neki leszednie magáról,de gyorsan visszadöntöttem. Nyomtam egy gyors puszit a szájára,aztán felpattantam.
- Na és ilyenkor hol marad a fair play játék? – kérdezte még mindig a földön feküdve.
- Ja,hogy úgy játszunk? Szólhattál volna előbb is. – mondtam aztán a kezemet nyújtottam neki segítség képpen. Ezt kihasználva lerántott maga mellé a földre.
- Na ennyit a fair playről. – mondtam felkönyökölve. Aztán végül már feladtuk a meccset úgymond, döntetlenre nyertünk mindketten.
- Mit szólnál,ha este fele motoroznánk majd egyet? – kérdeztem Aront, miközben én a zsák felé sétáltam,hogy neki állhassak az edzésünk fénypontjának.
- Ha szeretnél. – válaszolta. Csak mosolyogva bólintottam,és már el is kezdtem teljes erőmből ütni, rúgni a zsákot. Annyira jól esett,mint még soha. Kiadhattam magamból az összes dühömet. Odaképzelhettem András undorító fejét a zsákra. Annyira erősen rúgtam bele a zsákba,hogy nekicsapódott a fának,amire fel volt akasztva,és azzal a lendülettel le is esett a helyéről. Könnyedén visszaraktam. Még mindig finom ütéseket vittem be neki,mikor megcsörrent a mobilom a ruhakupac alatt. Túlságosan belelendültem az ütögetésbe,így Aron nézte meg.
- Ami… - szólt nyugtalanul. – Anyukád az. – mondta, és a kezem megállt az ütés közbe,és emberfeletti gyorsasággal termettem ott mellette és kaptam ki a kezéből a telefont. Nem akartam sokáig tétovázni,mert iszonyatosan féltem,hogy le fogja tenni. Vettem egy mély levegőt,és felvettem.
- Anya? – szóltam bele remegő hanggal.
- Amadea,kincsem! – szólt hozzám anyu. – Minden rendben? – kérdezte.
- Velem minden rendben van –e ?! Inkább veled mi van? Te hagytál faképnél! – mondtam és már megint a sírógörcs kerülgetett.
- Figyelj kicsim, felhívott és nekem végig kellett gondolnom mindent. El sem tudod képzelni mennyire hiányzott nekem,de elfojtottam,elrejtettem ezt az érzést,amennyire csak tudtam. De most újra boldog vagyok,hogy úton vagyok felé! – mondta anyu és közbe repesett az örömtől.
- Úton vagy felé? Mért hol van? – kérdeztem.
- Angliában,és képzeld küldött értem egy magángépet. Igaz ezt neked nem szabadna tudnod,de neked mindent elmondok kicsim. Most fogok felszállni Kincsem szeretném,ha nem neheztelnél rám. Vissza fogok térni hozzád,megígérem! – mondta anyu.
- Itt hagytál engem…egyedül. – suttogtam a telefonba,és éreztem,hogy megrogy a térdem,és ha Aron nem kap el a könyökömnél fogva,akkor tuti térdre esek.
- Kincsem,dehogy! Ott van neked Aron! – mondta.
- Igen,de Aron nem a családom! Nekem már nincs is családom jóformán! – üvöltöttem sírva.
- Kicsim,nem foglak magadra hagyni,csak adj nekem is egy kis időt.
- Még is mennyit? – kérdeztem sírva. Aron közben a könnyeimet törölgette az arcomról.
- Nem tudom,de hívni foglak még kicsim. Szeretlek! – mondta,majd kinyomott. A telefon kiesett a kezemből és térdre rogytam. Az arcomat a kezembe temettem,és nem tudtam megszólalni. Aron csak a hátamat simogatta,de a sírógörcs egyre rosszabb lett. Utána már össze – vissza csapkolódtam a kezemmel,bele a zsákba,a fákba, végül megint futásnak eredtem. Aron csak szomorúan bámult utánam. Egy tíz perc egyedüllét után visszafutottam hozzá. Ő csak ott ült a földön a térdeit átkarolva.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Már semmi sem lesz rendben…-suttogtam.
- Nagyon sajnálom Ami. – mondta átölelve. – Itt vagyok neked én. Tudom,hogy nem vagyok olyan,mint a családod,de itt vagyok és támogatlak mindenben. – mondta. Ekkor lelkiismeret furdalásom lett amiatt amit
- Mi az? – kérdeztem tőle csodálkozva.
- Csak meglepődtem,hogy csak ez van rajtad. – mondta meglepődötten.
- Baj? – kérdeztem szégyenlősen,és már nyúltam is a pulcsimért.
- Nem,dehogy! Épp ellenkezőleg. Örülök ennek a látványnak. – mondta odalépve hozzám,átfogva a csupasz derekamat,és végig futtatta a tenyerét a félig meddig csupasz hátamon. Szép lassan a nyakamtól kezdve csókolt,míg végül elért a számhoz is. Felnyögtem,és már alig kaptam levegőt.
- Nem edzeni jöttünk,szerintem kezdjük el. – tanácsoltam zihálva.
- A te hibát,hogy nem azonnal kezdtünk,ha nem látlak meg így… - mondta feltéve védekezően mindkét kezét.
- Jól van, jól van, nem hibáztatlak! – mondtam majd belebokszoltam egyet a vállába,és már el is kezdtem melegíteni. – Nem bánod,ha futok egy pár gyors kört erre felé? – kérdeztem. Ő csak vállat vont,én pedig már el is iramodtam Jól esett ismét száguldani. Nem tudom mennyire messze kerülhettem Arontól,de csak azzal törődtem,hogy mindnél messzebb futhassak,mert a futás most felért a megváltással. Aztán mikor már feleszméltem,hogy túlságosan messze jutottam Arontól, azonnal visszafordultam. Percek alatt vissza értem Aronhoz.
- Gyors voltál. – mondta.
- Pedig soknak tűnt,azt sem tudom meddig juthattam,mert nem azt figyeltem. – mondtam.
- Oké,mit szólnál egy kis bunyóhoz? – kérdezte. Elengedtem egy kisebb nevetést.
- Nem félsz,hogy megsérülsz? – kérdeztem tőle.
- Ha-ha. – mondta,és már a kezei a derekamra fonódtak,de most nem védelmezést szolgáltak,hanem leterített egy laza mozdulattal a földre,ahol már kezdtek összegyűlni a színes lehullott falevelek.
- Csak szerencséd volt! – mondtam leporolva magamat. A gyorsaságomat kihasználva mögé suhantam,és elkaptam a kezeit. Magam elé fordítottam,és leterítettem a földre,és rátámaszkodtam a mellkasára. Nem engedtem el egykönnyen. Már majdnem sikerült neki leszednie magáról,de gyorsan visszadöntöttem. Nyomtam egy gyors puszit a szájára,aztán felpattantam.
- Na és ilyenkor hol marad a fair play játék? – kérdezte még mindig a földön feküdve.
- Ja,hogy úgy játszunk? Szólhattál volna előbb is. – mondtam aztán a kezemet nyújtottam neki segítség képpen. Ezt kihasználva lerántott maga mellé a földre.
- Na ennyit a fair playről. – mondtam felkönyökölve. Aztán végül már feladtuk a meccset úgymond, döntetlenre nyertünk mindketten.
- Mit szólnál,ha este fele motoroznánk majd egyet? – kérdeztem Aront, miközben én a zsák felé sétáltam,hogy neki állhassak az edzésünk fénypontjának.
- Ha szeretnél. – válaszolta. Csak mosolyogva bólintottam,és már el is kezdtem teljes erőmből ütni, rúgni a zsákot. Annyira jól esett,mint még soha. Kiadhattam magamból az összes dühömet. Odaképzelhettem András undorító fejét a zsákra. Annyira erősen rúgtam bele a zsákba,hogy nekicsapódott a fának,amire fel volt akasztva,és azzal a lendülettel le is esett a helyéről. Könnyedén visszaraktam. Még mindig finom ütéseket vittem be neki,mikor megcsörrent a mobilom a ruhakupac alatt. Túlságosan belelendültem az ütögetésbe,így Aron nézte meg.
- Ami… - szólt nyugtalanul. – Anyukád az. – mondta, és a kezem megállt az ütés közbe,és emberfeletti gyorsasággal termettem ott mellette és kaptam ki a kezéből a telefont. Nem akartam sokáig tétovázni,mert iszonyatosan féltem,hogy le fogja tenni. Vettem egy mély levegőt,és felvettem.
- Anya? – szóltam bele remegő hanggal.
- Amadea,kincsem! – szólt hozzám anyu. – Minden rendben? – kérdezte.
- Velem minden rendben van –e ?! Inkább veled mi van? Te hagytál faképnél! – mondtam és már megint a sírógörcs kerülgetett.
- Figyelj kicsim, felhívott és nekem végig kellett gondolnom mindent. El sem tudod képzelni mennyire hiányzott nekem,de elfojtottam,elrejtettem ezt az érzést,amennyire csak tudtam. De most újra boldog vagyok,hogy úton vagyok felé! – mondta anyu és közbe repesett az örömtől.
- Úton vagy felé? Mért hol van? – kérdeztem.
- Angliában,és képzeld küldött értem egy magángépet. Igaz ezt neked nem szabadna tudnod,de neked mindent elmondok kicsim. Most fogok felszállni Kincsem szeretném,ha nem neheztelnél rám. Vissza fogok térni hozzád,megígérem! – mondta anyu.
- Itt hagytál engem…egyedül. – suttogtam a telefonba,és éreztem,hogy megrogy a térdem,és ha Aron nem kap el a könyökömnél fogva,akkor tuti térdre esek.
- Kincsem,dehogy! Ott van neked Aron! – mondta.
- Igen,de Aron nem a családom! Nekem már nincs is családom jóformán! – üvöltöttem sírva.
- Kicsim,nem foglak magadra hagyni,csak adj nekem is egy kis időt.
- Még is mennyit? – kérdeztem sírva. Aron közben a könnyeimet törölgette az arcomról.
- Nem tudom,de hívni foglak még kicsim. Szeretlek! – mondta,majd kinyomott. A telefon kiesett a kezemből és térdre rogytam. Az arcomat a kezembe temettem,és nem tudtam megszólalni. Aron csak a hátamat simogatta,de a sírógörcs egyre rosszabb lett. Utána már össze – vissza csapkolódtam a kezemmel,bele a zsákba,a fákba, végül megint futásnak eredtem. Aron csak szomorúan bámult utánam. Egy tíz perc egyedüllét után visszafutottam hozzá. Ő csak ott ült a földön a térdeit átkarolva.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Már semmi sem lesz rendben…-suttogtam.
- Nagyon sajnálom Ami. – mondta átölelve. – Itt vagyok neked én. Tudom,hogy nem vagyok olyan,mint a családod,de itt vagyok és támogatlak mindenben. – mondta. Ekkor lelkiismeret furdalásom lett amiatt amit
mondtam anyunak
a telefonba,
és Aron is
hallotta.
- Figyelj,én nem úgy értettem. Mindennél fontosabb vagy nekem,de akkor sem te vagy a családom. Nekem már nincs családom. Mostantól te fogod ezt jelenteni számomra. Te jelentesz mindent. – mondtam bűnbánóan. Aztán fogtuk a zsákot és összepakoltunk,aztán elindultunk haza. Elindultunk hozzánk,az üres házba. Szomorú voltam még mindig,de már egy fokkal több életkedv volt bennem,mint tegnap,mert legalább beszélhettem anyámmal. Tényleg jobb,ha nem gondolok rá többet addig amíg vissza nem jön.
Azt kívántam bárcsak itt lenne Dani is most. Most iszonyat nagy szükségem lenne rá,de ő is mást választott helyettem. Azon gondolkoztam,hogy ennyire rossz húg és lány lehetek? A tulajdon anyám és bátyám itt hagynak egyedül, mindketten egy alig ismert emberért. Előbb vagy utóbb Danival is fel kell vennem a kapcsolatot ismét. Tudnia kell erről,hogy megint mi történt. Most iszonyatosan vágytam az ölelésére. Aront pedig hazaküldtem tőlünk. Mondtam neki,hogy nem akarom,hogy az anyukája aggódjon,és egy kis egyedüllétre van szükségem. Most erre vágytam igazán,hogy egyedül legyek.
Vonakodva,de Aron hazament. Én pedig átnéztem milyen óráim lesznek holnap, főztem magamnak sajtos makarónit vacsorára,megnéztem egy pár sorozatot,lefürödtem,gépeztem,mintha mi sem történt volna.
Próbálom magamnak is bemagyarázni,hogy nincs semmi baj,minden rendben. Amíg meg tudom tartani a látszatot addig minden rendben.
Aron jött értem reggel. Kicsit korábban is ért oda,ezen meg is lepődtem. Egy közepes méretű doboz volt a kezében. Furán néztem rá,mikor kinyitottam az ajtót.
- Hát ez meg mi? – kérdőn néztem a dobozra,majd rá.
- A tiéd. Nézd meg. – mondta odaadva a dobozt. Már épp meg akartam rázni mikor figyelmeztetett. – Meg ne rázd!
És ekkor édes kiscica nyávogást hallottam a dobozból. Belekukkantottam a dobozba és egy apró termetű hamuszürke kismacska volt a dobozban, rikító sárga szemekkel.
- Ó istenem,de édes! – mondtam és azonnal kivettem a dobozból.
- Mostantól én és ő vagyunk a családod. – mondta. Szomorúan elmosolyodtam. – Hozom a cuccait. – mondta,majd visszafordult a kocsihoz,és kivett egy kisebb szatyrot,amibe a cicus dolgai voltak.
- Itt van neki, egy kis időre elegendő táp,macskaalom,játékok és még pár dolog. – mondta sóhajtva.
- Köszönöm,tényleg! Ez nagyon kedves. – lelkesedtem. Csak nyomott egy csókot a homlokomra.
Aztán szinte már majdnem vidáman elindultunk a suliba. Na innentől kezdve, mint mondtam a hajsza megint megkezdődött. Egyből hat órával kezdtünk,ami még egész könnyű volt. De már is kaptunk mindenből három oldalnyi házit,plusz a tételsort szinte minden tantárgyból,amit már jobb ha most neki állunk kidolgozni. Fura érzés volt,de szinte hiányoztak az aberrált osztálytársaim. Jó volt megint hallani Gergő vicceit,és persze a tanárok bosszankodását ezen,sőt még szinte Ivették gyatra próbálkozásaik is,hogy szétszedjenek minket Aronnal. Ahogy már említettem,egy bomba robbanás sem fog minket szétválasztani. Olyan erős kötelék alakult ki köztünk,amit nehéz lenne lerombolni.
Nap végén unottan hajigáltam be a szekrényembe a nem kívánt könyveket.
Aron a szekrényem mellet állva szinte megint ugyan olyan látvány jelentett,mint még anno elsőben,mikor először megláttam. Visszaemlékeztem, milyen volt elsőnek látni őt,mikor ő lépett be hanyagul utolsónak a tanterembe. Annával egyből egymásra néztünk. Egész első évben csak mindig összesúgtunk Annával,ha elhaladt előttünk,pedig ő még csak észre sem vett. A bugyuta Érem álnevet adtuk neki,mert Anna fantáziája határtalan volt. Csodák csodájára,pont egy éve,feltűntem neki. És még ma is hitetlenkedve állok az előtt a tény előtt,hogy vajon mit szerethet bennem? Annyi szép lány van még…mért pont én?
De inkább nem rágódom ezen,csak azon leszek,hogy magam mellett tudjam tartani,és mindössze csak annyit fogok ezért tenni,hogy végig önmagam leszek,mindig önmagamat adom neki.
Mostanában kicsit sokat nosztalgiáztam,fogalmam sincs miért. Valamiért jól esett visszagondolni,hogy mi volt egy – két évvel ez előtt. Még mennyire kicsik és gyerekesek voltunk,mára pedig szinte már majdnem,hogy felnőttünk. Jó persze,ne essünk túlzásba,a felnőtté válás csak idézőjeles. Mondjuk úgy,hogy inkább mindegyikőnk komolyodott valamennyit.
Az iskola legalább elterelte a gondolataimat. Ez által nem estem teljes depresszióba,mint ahogy azt átlagosan tettem volna a csalódottság miatt.
Aron átjött suli után,ahol az új házi kedvencünk várt az ajtóban. Kis híján majdnem kiszökött,de szerencsére nálam nem gyorsabb a kis dög.
- Áh megvagy. – mondtam felkapva. – Kéne neki adni valami nevet. – mondtam. – Fiú vagy lány? – kérdeztem.
- Azt hiszem fiú,legalábbis anyu nekem ezt mondta.
- Szerinted mi legyen a neve? – kérdeztem.
- Nem tudom,nekem nincs ötletem. Válasz neki valamit.
- Veled aztán ki vagyok segítve Aron. – mondtam neki.
- Mért most mondjam azt,hogy legyen mondjuk Habcsók a neve? – kérdezte nevetve.
- Nem! Az túl buzis,ha fiú! Sőt még csak nem is hasonlít egy habcsókra. Meg ilyen cuki nevet adunk most neki,aztán lehet kiderül holnap,hogy a Sátán macskája. – mondtam röhögve.
- Vagy András macskája. – folytatta Aron.
- Nem,az a Seggfej macskája lenni,nem passzol. – mondtam.
- Na látod,ezért nem segítek. Majd kitalálod te egyedül. – mondta röhögve.
A délután első fele azzal telt,hogy milyen nevet adjunk a macskámnak,akiről végül kiderült,hogy olyan valójában,mint egy kutya. Ha elkezdtem a kezemet idegesíteni,ráharapott és sehogy sem akart róla leszállni. Elkezdtem neki alvilági neveket keresni,végül én a Lucifer mellett döntöttem. Valamiért tetszett a hangzása ennek a névnek,ráadásul passzolt is a macska személyiségére. Még szerencse,hogy nem vallásos a családom. Vagyis a volt családom,amikor még volt. Aron csak jót nevetett a névötletemen,és már is elkezdte Lucinak becézni a cicát. Este Aront már nyugodtan hazaküldtem,hogy most már itt van velem Luci a kisfiam,nyugodt szívvel itt hagyhat engem vele. Jól elszórakoztunk a cicussal,eljátszottunk,igaz néha lehet,hogy kicsit erős voltam vele,mikor lehámoztam a karomról,és ledobtam,szóval utána figyelnem kellet,hogy azért annyira ne bántsam. Estére már ő is elfáradt,és összegömbölyödve mellettem aludt az ágyon.
Reggel a cicus egy bizonyos barna csomaggal várt a konyhában. Hát ettől egyből felébredtem reggel.
Mikor Aronnal reggel megint kiléptünk az ajtón,ő megint ki akart rohanni,de megint elkaptam.
- Lucifer! Ha rossz leszel eljön érted apád! – fenyegettem meg a macskát,aki csak pislogott rám,és lehúzta a füleit. Aron hangosan felröhögött.
- Szegény macska ebből egy kukkot sem ért. Bár biztos tudja,hogy nincs annál félelmetesebb,mikor a teljes nevén szólítod. Akkor már biztos tudja,hogy valami baj van. – mondta Aron.
Aron végig felemlegette a reggeli „beszólásom” a macskával kapcsolatban. Szerda volt,és az új órarendem szerint nyolc órám volt. Szerencsémre,most még az első héten,néhány tanár még mindig nyaral,és persze ők hosszabbíthatnak a nyári szünetükön,ami mellékesen nem fair,így csak hat órám volt.
Ó szinte már hiányoltam Győri tanárnő első óráit. Az első órákat vagy valami feladat kiadással kezdjük vagy egy közönséges beszéd téma kiboncolgatásával. A mostani témája a mai fiatalok voltak,és azoknak az ízlése. Róla csak annyit kell tudni,hogy maximum harminc éves,és igen fiatalos. El mondta,hogy nem érti a mai fiatalokat,hogy némelyik hogy néz ki,és hogy egy pár év alatt mennyit változott a világ. A lányokat szinte elmondta,had ne mondjam minek, a fiúkat nyurga gilisztáknak nevezte,és itt most a mi osztályunkba járó fiúkra is gondolt. Tudni illik a tanárnő férfi ideálja mindenképp a kigyúrt pasikra alapozódott. Hát most egy 11. fiú nem nézhet ki úgy,mint Vin Diesel. Persze ezt nem lehetett a tanárnak megmagyarázni. Páran megpróbáltak heves vitába szállni a tanárnővel,de esélyük sem volt. Én az ilyeneket csak mosolyogva hallgatom. Mindenkinek van véleménye,és én tiszteletben tartom. Bezzeg ezzel a tanárnő nem így van. A vicc ebben az egészben,hogy akivel a tanárnő együtt él pasi, még csak a közelében sem jár az ő hőn áhított férfi ideáljához. Úgy néz ki,mint Supermen,csak az átalakulása előtt.
Hát hatalmas no comment. Legalább ne állna le vitázni egy ilyen témán a tizenévesekkel. Bár én addig is örültem,hogy nem tanultunk,nem kaptunk semmilyen feladatot.
Aronnal csak mosolyogva sétáltunk ki óra után.
- Téged nem sértett meg ezzel? Mert például Gergőt eléggé. – kérdeztem tőle.
- Ugyan már. Nem adok a tanárok véleményére soha. Ráadásul ő beszél,amikor az ő pasija úgy néz ki,mint a Jégkorszakból a Sid. – mondta Aron.
- Igaz,már csak a szemüveg hiányzik róla. – helyeseltem.
Ez után Aron elkísért a matek órámra. Ezt az órát sajnos nem tudta kicserélni,így neki maradt a fizika.
Itt sem voltam egyedül,Anna itt volt velem megint. Arra rossz volt visszaemlékeznem,hogy mennyi ideig nem beszéltünk egymással,kerültük egymást,sőt még mit sem tudva az egészről,hogy mit tesz, elárult.
De hát attól vagyunk emberek,hogy képesek vagyunk megbocsájtani a másiknak,ha hibázott. Én ezt tettem,és jól döntöttem. Azért egy több éves barátságot nem fogok olyan könnyen csak úgy eldobni.
- Figyelj,én nem úgy értettem. Mindennél fontosabb vagy nekem,de akkor sem te vagy a családom. Nekem már nincs családom. Mostantól te fogod ezt jelenteni számomra. Te jelentesz mindent. – mondtam bűnbánóan. Aztán fogtuk a zsákot és összepakoltunk,aztán elindultunk haza. Elindultunk hozzánk,az üres házba. Szomorú voltam még mindig,de már egy fokkal több életkedv volt bennem,mint tegnap,mert legalább beszélhettem anyámmal. Tényleg jobb,ha nem gondolok rá többet addig amíg vissza nem jön.
Azt kívántam bárcsak itt lenne Dani is most. Most iszonyat nagy szükségem lenne rá,de ő is mást választott helyettem. Azon gondolkoztam,hogy ennyire rossz húg és lány lehetek? A tulajdon anyám és bátyám itt hagynak egyedül, mindketten egy alig ismert emberért. Előbb vagy utóbb Danival is fel kell vennem a kapcsolatot ismét. Tudnia kell erről,hogy megint mi történt. Most iszonyatosan vágytam az ölelésére. Aront pedig hazaküldtem tőlünk. Mondtam neki,hogy nem akarom,hogy az anyukája aggódjon,és egy kis egyedüllétre van szükségem. Most erre vágytam igazán,hogy egyedül legyek.
Vonakodva,de Aron hazament. Én pedig átnéztem milyen óráim lesznek holnap, főztem magamnak sajtos makarónit vacsorára,megnéztem egy pár sorozatot,lefürödtem,gépeztem,mintha mi sem történt volna.
Próbálom magamnak is bemagyarázni,hogy nincs semmi baj,minden rendben. Amíg meg tudom tartani a látszatot addig minden rendben.
Aron jött értem reggel. Kicsit korábban is ért oda,ezen meg is lepődtem. Egy közepes méretű doboz volt a kezében. Furán néztem rá,mikor kinyitottam az ajtót.
- Hát ez meg mi? – kérdőn néztem a dobozra,majd rá.
- A tiéd. Nézd meg. – mondta odaadva a dobozt. Már épp meg akartam rázni mikor figyelmeztetett. – Meg ne rázd!
És ekkor édes kiscica nyávogást hallottam a dobozból. Belekukkantottam a dobozba és egy apró termetű hamuszürke kismacska volt a dobozban, rikító sárga szemekkel.
- Ó istenem,de édes! – mondtam és azonnal kivettem a dobozból.
- Mostantól én és ő vagyunk a családod. – mondta. Szomorúan elmosolyodtam. – Hozom a cuccait. – mondta,majd visszafordult a kocsihoz,és kivett egy kisebb szatyrot,amibe a cicus dolgai voltak.
- Itt van neki, egy kis időre elegendő táp,macskaalom,játékok és még pár dolog. – mondta sóhajtva.
- Köszönöm,tényleg! Ez nagyon kedves. – lelkesedtem. Csak nyomott egy csókot a homlokomra.
Aztán szinte már majdnem vidáman elindultunk a suliba. Na innentől kezdve, mint mondtam a hajsza megint megkezdődött. Egyből hat órával kezdtünk,ami még egész könnyű volt. De már is kaptunk mindenből három oldalnyi házit,plusz a tételsort szinte minden tantárgyból,amit már jobb ha most neki állunk kidolgozni. Fura érzés volt,de szinte hiányoztak az aberrált osztálytársaim. Jó volt megint hallani Gergő vicceit,és persze a tanárok bosszankodását ezen,sőt még szinte Ivették gyatra próbálkozásaik is,hogy szétszedjenek minket Aronnal. Ahogy már említettem,egy bomba robbanás sem fog minket szétválasztani. Olyan erős kötelék alakult ki köztünk,amit nehéz lenne lerombolni.
Nap végén unottan hajigáltam be a szekrényembe a nem kívánt könyveket.
Aron a szekrényem mellet állva szinte megint ugyan olyan látvány jelentett,mint még anno elsőben,mikor először megláttam. Visszaemlékeztem, milyen volt elsőnek látni őt,mikor ő lépett be hanyagul utolsónak a tanterembe. Annával egyből egymásra néztünk. Egész első évben csak mindig összesúgtunk Annával,ha elhaladt előttünk,pedig ő még csak észre sem vett. A bugyuta Érem álnevet adtuk neki,mert Anna fantáziája határtalan volt. Csodák csodájára,pont egy éve,feltűntem neki. És még ma is hitetlenkedve állok az előtt a tény előtt,hogy vajon mit szerethet bennem? Annyi szép lány van még…mért pont én?
De inkább nem rágódom ezen,csak azon leszek,hogy magam mellett tudjam tartani,és mindössze csak annyit fogok ezért tenni,hogy végig önmagam leszek,mindig önmagamat adom neki.
Mostanában kicsit sokat nosztalgiáztam,fogalmam sincs miért. Valamiért jól esett visszagondolni,hogy mi volt egy – két évvel ez előtt. Még mennyire kicsik és gyerekesek voltunk,mára pedig szinte már majdnem,hogy felnőttünk. Jó persze,ne essünk túlzásba,a felnőtté válás csak idézőjeles. Mondjuk úgy,hogy inkább mindegyikőnk komolyodott valamennyit.
Az iskola legalább elterelte a gondolataimat. Ez által nem estem teljes depresszióba,mint ahogy azt átlagosan tettem volna a csalódottság miatt.
Aron átjött suli után,ahol az új házi kedvencünk várt az ajtóban. Kis híján majdnem kiszökött,de szerencsére nálam nem gyorsabb a kis dög.
- Áh megvagy. – mondtam felkapva. – Kéne neki adni valami nevet. – mondtam. – Fiú vagy lány? – kérdeztem.
- Azt hiszem fiú,legalábbis anyu nekem ezt mondta.
- Szerinted mi legyen a neve? – kérdeztem.
- Nem tudom,nekem nincs ötletem. Válasz neki valamit.
- Veled aztán ki vagyok segítve Aron. – mondtam neki.
- Mért most mondjam azt,hogy legyen mondjuk Habcsók a neve? – kérdezte nevetve.
- Nem! Az túl buzis,ha fiú! Sőt még csak nem is hasonlít egy habcsókra. Meg ilyen cuki nevet adunk most neki,aztán lehet kiderül holnap,hogy a Sátán macskája. – mondtam röhögve.
- Vagy András macskája. – folytatta Aron.
- Nem,az a Seggfej macskája lenni,nem passzol. – mondtam.
- Na látod,ezért nem segítek. Majd kitalálod te egyedül. – mondta röhögve.
A délután első fele azzal telt,hogy milyen nevet adjunk a macskámnak,akiről végül kiderült,hogy olyan valójában,mint egy kutya. Ha elkezdtem a kezemet idegesíteni,ráharapott és sehogy sem akart róla leszállni. Elkezdtem neki alvilági neveket keresni,végül én a Lucifer mellett döntöttem. Valamiért tetszett a hangzása ennek a névnek,ráadásul passzolt is a macska személyiségére. Még szerencse,hogy nem vallásos a családom. Vagyis a volt családom,amikor még volt. Aron csak jót nevetett a névötletemen,és már is elkezdte Lucinak becézni a cicát. Este Aront már nyugodtan hazaküldtem,hogy most már itt van velem Luci a kisfiam,nyugodt szívvel itt hagyhat engem vele. Jól elszórakoztunk a cicussal,eljátszottunk,igaz néha lehet,hogy kicsit erős voltam vele,mikor lehámoztam a karomról,és ledobtam,szóval utána figyelnem kellet,hogy azért annyira ne bántsam. Estére már ő is elfáradt,és összegömbölyödve mellettem aludt az ágyon.
Reggel a cicus egy bizonyos barna csomaggal várt a konyhában. Hát ettől egyből felébredtem reggel.
Mikor Aronnal reggel megint kiléptünk az ajtón,ő megint ki akart rohanni,de megint elkaptam.
- Lucifer! Ha rossz leszel eljön érted apád! – fenyegettem meg a macskát,aki csak pislogott rám,és lehúzta a füleit. Aron hangosan felröhögött.
- Szegény macska ebből egy kukkot sem ért. Bár biztos tudja,hogy nincs annál félelmetesebb,mikor a teljes nevén szólítod. Akkor már biztos tudja,hogy valami baj van. – mondta Aron.
Aron végig felemlegette a reggeli „beszólásom” a macskával kapcsolatban. Szerda volt,és az új órarendem szerint nyolc órám volt. Szerencsémre,most még az első héten,néhány tanár még mindig nyaral,és persze ők hosszabbíthatnak a nyári szünetükön,ami mellékesen nem fair,így csak hat órám volt.
Ó szinte már hiányoltam Győri tanárnő első óráit. Az első órákat vagy valami feladat kiadással kezdjük vagy egy közönséges beszéd téma kiboncolgatásával. A mostani témája a mai fiatalok voltak,és azoknak az ízlése. Róla csak annyit kell tudni,hogy maximum harminc éves,és igen fiatalos. El mondta,hogy nem érti a mai fiatalokat,hogy némelyik hogy néz ki,és hogy egy pár év alatt mennyit változott a világ. A lányokat szinte elmondta,had ne mondjam minek, a fiúkat nyurga gilisztáknak nevezte,és itt most a mi osztályunkba járó fiúkra is gondolt. Tudni illik a tanárnő férfi ideálja mindenképp a kigyúrt pasikra alapozódott. Hát most egy 11. fiú nem nézhet ki úgy,mint Vin Diesel. Persze ezt nem lehetett a tanárnak megmagyarázni. Páran megpróbáltak heves vitába szállni a tanárnővel,de esélyük sem volt. Én az ilyeneket csak mosolyogva hallgatom. Mindenkinek van véleménye,és én tiszteletben tartom. Bezzeg ezzel a tanárnő nem így van. A vicc ebben az egészben,hogy akivel a tanárnő együtt él pasi, még csak a közelében sem jár az ő hőn áhított férfi ideáljához. Úgy néz ki,mint Supermen,csak az átalakulása előtt.
Hát hatalmas no comment. Legalább ne állna le vitázni egy ilyen témán a tizenévesekkel. Bár én addig is örültem,hogy nem tanultunk,nem kaptunk semmilyen feladatot.
Aronnal csak mosolyogva sétáltunk ki óra után.
- Téged nem sértett meg ezzel? Mert például Gergőt eléggé. – kérdeztem tőle.
- Ugyan már. Nem adok a tanárok véleményére soha. Ráadásul ő beszél,amikor az ő pasija úgy néz ki,mint a Jégkorszakból a Sid. – mondta Aron.
- Igaz,már csak a szemüveg hiányzik róla. – helyeseltem.
Ez után Aron elkísért a matek órámra. Ezt az órát sajnos nem tudta kicserélni,így neki maradt a fizika.
Itt sem voltam egyedül,Anna itt volt velem megint. Arra rossz volt visszaemlékeznem,hogy mennyi ideig nem beszéltünk egymással,kerültük egymást,sőt még mit sem tudva az egészről,hogy mit tesz, elárult.
De hát attól vagyunk emberek,hogy képesek vagyunk megbocsájtani a másiknak,ha hibázott. Én ezt tettem,és jól döntöttem. Azért egy több éves barátságot nem fogok olyan könnyen csak úgy eldobni.
