Aron megkér,hogy most már tényleg
aludjak vele. Hát megtettem,és lám reggel ismét egyedül ébredtem. Jó, próbáltam
rá nem dühös lenni,de kicsit frusztrált már ez a helyzet. Szóval estig vártam
megint,majd bealudtam. Remélem,hogy legalább reggel vele ébredek. De semmi. Még
csak nem is volt itt. Smst írt,hogy nem jön haza,de hogy holnap már elviszik a
nagyiját egy öregek otthonába,mert már jobban van. Hát ez szuper. Nyugtatgattam
magam,hogy próbáljak megértő barátnő lenni,de ez már akkor is kikészített.
Megpróbálok nem duzzogni. Feltűnően.
Írtam neki egy smst,hogy már nem alszok náluk. Anyu már itthon van,és nem akarok végig egyedül lenni.
Nem tudom mit szól hozzá,de már nem is érdekel. Már olyan elméletek is születtek a fejemben,hogy lehet,hogy nem is a kórházba járkál. Lehet mégsem olyan tökéletes,mint ahogy azt én látom. De ez is csak azért van,mert túl sok ilyen sorozatot nézegetek. Majd utána járok,hogy mennyire tökéletes minta pasi ő. Gondoltam mi baj lenne abból,ha ma este utána autóznék? Csak megnézem,hogy ténylegesen a kórházba megy –e . Kilopóztam este,mikor anya már aludt. Elautóztam hozzájuk. Tisztes távolból figyeltem,hogy beül az autójába és elhajt. Szép lassan követni kezdtem úgy,hogy ne lásson meg.
Láttam,hogy letér a kórházhoz vezető útról. Vettem,egy mély levegőt. – Ez még semmit nem jelent. – mondogattam magamban. Követem,és látom,hogy megáll egy háznál és bemegy. Fél óra után jön csak ki,és indul tovább. Én ekkora már tövig rágtam az összes körmöm. Fogalmam sincs,hogy ki ez akinél most lehetett. Követtem. Most már ténylegesen a kórházhoz ment. Könnyek szúrták a szemem.
Túl közel mentem hozzá,ezért észre vett,hogy követem. Mikor megláttam,hogy észre vett,megpróbáltam menekülőre fogni,de ekkor csörgött a telefonom.
- Megpróbálnál nem elmenni? És megmagyarázni,hogy mit keresel itt? – mondta a telefonba.
Leállítottam a motort és kiszálltam.
- Csak, látni akartam a nagymamádat. – hazudtam könnyes szemmel.
- És ezért sírsz? Ne hazudj kérlek Ami. – mondta. Ekkor kibukott belőlem.
- Te ne hazudj! – kiabáltam rá. Értetlenül nézett rám. – Még is hol voltál? Kinél? Aron,ha legalább valakivel találkozgatsz,akkor mond meg a szemembe,és ne így keljen megtudnom! – mondtam neki.
Még mindig értetlenül állt előttem egy jó pár méterre. Vártam a válaszát,de semmi. Fogtam magam,és visszafordultam az autómhoz,hogy otthagyjam. Utánam lépett,és megához fordított a két csuklómnál fogva.
- Mi a francokat képzelsz? Hogy megcsallak? – kérdezte nevetve. – Ha neked anyám barátnője aki mellékesen már túl van a negyvenen, vele csallak meg,akkor nagyokat tévedsz. – mondta.
- Mi? - suttogtam neki.
- Mindig be kellet mennem hozzá,mert küldött valamit anyámnak. Fél óráig tart,mire szabadulni tudok tőle,mert annyit beszél. – mondta. – Te tényleg azt hitted…?
- Aron, lány vagyok! Szerinted még is mire gondoltam volna?! – kérdeztem.
- Azt hiszed,ha már nem szeretnélek, vagyis ha már nem téged szeretnélek,akkor nem lenne bennem annyi tartás,hogy megmondjam ezt nyíltan neked? – kérdezte,és a tekintetét az enyémbe fúrta. Képtelen voltam ránézni,mert kissé szégyelltem magam.
- Ha így lenne,elmondanám. De mivel nincs így,és nem is részemről,így nem fogom ezt tenni soha.
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Ami, hogy bizonyítsam már be,hogy csak téged szeretlek?! Esküszöm az őrületbe kergetsz ezzel! – mondta. – Esküszöm, mostantól nyáron egy percre sem hagylak magadra! A nagyit holnap már tényleg levisszük az öregek otthonába,és minden a régi lesz…vagyis valami hasonló. – mondta.
- Sajnálom… - mondtam lefele nézve. – ,hogy ilyen szörnyű barátnő vagyok. A csókjával hallgatatott el.
- Nálad jobbat nem is kívánhatnék. Igen, néha kelekótya vagy,de csak az enyém vagy. Más nem számít. – mondta. – De most menj haza,nehogy valami bajod legyen,ha anyukád megtudja. – mondta. Elbúcsúztunk,majd hazamentem. Anya még mindig mélyen szundított,szóval észre sem vette,hogy elmentem otthonról.
Hogy lehettem ekkora marha,hogy ilyet gondoltam Aronról? Legszívesebben tarkón rúgnám magam.
Igaza van. Van benne annyi,hogyha már nem szeretne,elmondaná. Miután elvitték a mamáját, szüksége volt egy pár napra,amit az anyukájával töltött. Megértem,hogy mindketten kikészültek. Aztán végre megint csak az enyém volt! Most már nálunk töltöttük az időnk nagy részét. Anyu már tök természetesnek vette,hogy Aron is ott van. Tudja: ahol én vagyok,ott Aron is. Aztán anya,valamelyik este feldobta az ötletet,hogy hívjam át Aron anyukáját vacsorázni. Szeretné megbeszélni a nyaralást,és szeretné megismerni az anyukáját. Ennek nagyon örültem. Végre anyunak saját véleménye van Aronról,és nem mások kitalált történetei alapján ítéli meg. Szóval pénteken áthívta Aron anyukáját. Azt hiszem pénteken. Mióta nyár van,nem tudom követni milyen nap van épp.
Jól elbeszélgettek, és azt hiszem ízlett is mindenkinek a jó magyar vacsora. Megbeszélték,hogy Július végén, azaz a jövő héten elmegyünk egy közös nyaralásra. Azt hiszem Horvátországba. Bár nem vagyok benne biztos,mert nem mondták el nekünk mert,hogy „legyen nekünk meglepetés”, de azt hiszem sikerült kihallgatnom őket,mikor kilopóztam a mosdóba.
- Horvátország! – mondtam suttogva mikor visszamentem a szobába Aronnak.
- Horvátország? – kérdez vissza.
- Aha! Ha jól hallottam,amit nem garantálhatok. – mondtam. Felnevetett.
- Király. Akkor mához egy hét múlva,már a tengerparton fogunk csücsülni?
- Ahogy mondod. – helyeseltem. – Együtt.
- Nem is kell ennél jobb nyár. – mondta majd megcsókolt. Aron ma kivételesen nem alud nálunk,és én sem náluk. Ma családi estét tartottunk mindketten. Bár igaz,hogy egyikőnk családja sem volt teljes, semmilyen értelemben sem,de azt hiszem ezért is értjük mi meg egymást ennyire Aronnal.
Anyával csajos estét tartottunk és könnyes szemekkel néztük meg a Fogadom című filmet.
Hát Aron és az anyukája tudtommal ő inkább fiús estét tartottak,mert valami focimeccset néztek. Aron állítása szerint az anyukája nagyon szereti a focit,sőt régen még focizott is. Azt mondja,hogy néha jobban kiabál meccsnézés közben,mint saját maga. Nagyon jó fej, laza anyukája van. Volt kitől örökölnie ezeket a tulajdonságokat Aronnak. A lényeg,hogy mindkettőnknek jól telt a hétvégéje, még egymás nélkül is. Milyen jó,hogy kitalálták ezt a Vibert,így ingyen telefonáltunk és smstünk,szóval sms csatába kezdtünk a hétvége folyamán. Aztán hétfőn Aron írt egy smst,hogy K.O, kiütötte a betegség. Megfázott. Igen,már vasárnap is írta,hogy nem érzi jól magát,de azt mondta kialussza a betegséget. Hát nem így lett.
Szóval hétfőn átmentem,és kezelésbe vettem,hogy a pénteki indulásra jobban legyen. Az anyukája beengedett, miközben ő még aludt. Benyitottam és a kedvenc látványom fogadott,az ártatlan alvó Aron. Leszámítva,hogy most beteg volt. Leültem az ágy szélére,és lassan felébresztettem.
- Jó reggelt álomszuszék! – mosolyogtam rá.
- Meghaltam és a mennybe kerültem? – kérdi kábán. – Nem, ennyire még nem voltam beteg. – mondta. Felnevettem.
- Hoztam neked narancsot,almát,banánt és a nagyim specialitását, karamellás teát. – mondta.
- Karamellás tea? – néz rám furán. Igen ez mindenkinek fura,de a nagyim mindig ezt csinálta régen nekünk,mikor betegek voltunk. Csak megolvasztom a cukrot,és nem hagyom,hogy megkeményedjen, majd rakok bele citromot,és belekeverem a teába. Isteni finom. Bár annyira jól nem tudom csinálni,mint a nagyim.
- Ez majd segít meggyógyulni. Jó a köhögésre,meg mindenre. – mondtam. Húzta a száját, akárcsak egy kisgyerek. – Na jó, vagy megeszed és megiszod ezeket,vagy felhozom a gyógyszereket! – fenyegettem meg. Felröhögött,és már el is kezdte enni a gyümölcsöket. Miközben már kezdett felülni az ágyban,leszaladtam a gyógyszerekért amiket mondott nekem az anyukája.
- Csak én lehetek ilyen szerencsétlen,hogy nyáron megfázom … hé! azt mondta,hogy csak akkor kapok gyógyszert…! – kezdte.
- Anyukád mondta! Vele szerintem ne ellenkezz! És velem sem. – mondtam nevetve.
Mint egy öt éves kisfiú, úgy ellenkezett velem,de persze esélye sem volt. Rá kellet,hogy üljek az ágyon,és úgy beadni neki a köptetőt.
- Máskor is téged hívlak,ha gyógyszert kell bevennem. – mondta. Később még megmértem a lázát,ami kezdett egyre lejjebb menni hála az égnek. Aztán láttam rajta,hogy erőlteti magát,hogy fent maradjon,mert itt vagyok.
- Aludj csak! – mondtam.
- Nem mert akkor elmész! – mondta fáradtan.
- Dehogy megyek. – hazudtam. Hát igen,mi mást csinálhattam volna ha elalszik.
- Hazudsz. – mondta. Hát hiába,már jól ismer.
- Oké,hogy bizonyítsam be,hogy nem megyek el? Aludjak veled? – kérdeztem viccből.
- Pontosan. – mondta komolyan.
- Most komolyan?
- Aha. Mért baj? Bár igaz nehogy te is meg beteged… - mondta szomorúan.
- Oké akkor maradok. Én már erre immunis vagyok úgyis. – mondtam,majd becsusszantam mellé az ágyba. Jó volt mellette feküdni. Igaz,hogy kb. öt perc alatt el is aludt,de nem baj. Ki kell,hogy pihenje magát péntekre. Végül én is elbóbiskoltam egy kicsit. Amiből végül az lett,hogy fél hét körül ébredtem fel. Aron még mindig aludt. Nagyon ki lehet merülve. Próbáltam ismét kicsusszanni a kezei közül,ami csak úgy sikerült,hogy felébresztettem.
- Mennem kell. – mondtam neki.
- Ne! Maradj! – suttogta.
- Aludj! Holnap visszajövök! – mondtam neki,majd gyorsan kimentem,még mielőtt két szóval rávenne,hogy maradjak. Hazaautóztam, aztán belefutottam otthon anyába,aki már nagyban tervezi a nyaralás.
- Még mindig nem mondod el hová megyünk? – adtam az ártatlant.
- Nem! Meglepetés lesz,ahogy már mondtam! – jelentette ki.
Szomorúan bekullogtam a szobámba,mintha tényleg nem tudnám hova megyünk.
Beültem egy kicsit a gép elé, közben valaki videó hívást indított. Aron volt az, és az asztalánál ült a gép laptopja előtt.
- Most komolyan itt hagytál? – kérdezi.
- Mint látod,nem vagyok ott. – röhögtem. – És te mért nem vagy az ágyban?! – kérdeztem tőle.
- És te mért nem vagy itt? – vágott vissza. Erre nem tudtam mit felelni.
- Kérlek legalább feküdj vissza az ágyba és onnan gépezz! – kérleltem, aztán fogta magát,és már az ágyból laptopozott. Durván talán egy órát beszélhettünk,mikor láttam,hogy már megint csukódnak le a szemei. Végül elaludt a gép előtt. A laptopot még jó,hogy félre tette. Aztán az volt az esti programom,hogy azt néztem mosolyogva,hogyan alszik. Ezzel sosem fogok betelni. Végül mikor már kezdtem álmos lenni én is attól ahogy néztem,ahogy alszik,letettem és hagytam neki egy kisebb üzenetet: Köszönöm,hogy nézhettelek,ahogy alszol! Ez felbecsülhetetlen! Szeretlek Álomszuszék! ♥.
Aztán végre én is
aludhattam. Azon izgultam,hogy vajon el –e kaptam tőle,de hál’ isten nem. Szerdáig
minden nap átmentem hozzá,és segítettem neki felépülni. Váltig állította minden
délután mikor aludtunk,hogy nem fog elengedni mikor haza akarok menni. Hát ez
nem jött neki össze egyszer sem,mert mire oda jutott volna mindig,hogy
kérlel,leléceltem gyorsan. Csütörtökre már jobban volt. Nem teljesen jól,de
jobban. Csütörtökön már segítettem neki bepakolni a cuccait,hogy nehogy itthon
hagyjon valamit. Bezzeg engem senki sem
emlékeztet,hogy mit fogok itthon hagyni. És úgy is itt fogok valamit felejteni.
Tudom,mert ismerem már magam. Hazamentem tőle,aztán én is nekiálltam bepakolni.
Végül anya kibökte,hogy hova megyünk,de csak azért,hogy tudjuk,hogy mit vigyünk
magunkkal. Próbáltam meglepődött fejet vágni,ami szerintem kudarcba fulladt,de
az öröm az őszinte volt. Bepakoltam mindent. Azt hiszem. Ruhák,bikini,melegebb
ruha ha az idő nem lenne túl kedvező,napszemüveg,fogkefe,tisztálkodó szerek,a
kis hód plüssöm amit mindenhova magammal viszek,fényképezőgép,maradék
zsebpénz,egy – két könyv az útra, laptopom, és azt hiszem ennyi. Aron írt nekem
üzenetet,hogy mindent be – e pakoltam. Válaszoltam,hogy azt hiszem igen. Ekkor
elkezdett egy pár dolgot felsorolni,és beugrott,hogy a strandpapucsomat nem
raktam be. Örök hála ezért Aronnak.Írtam neki egy smst,hogy már nem alszok náluk. Anyu már itthon van,és nem akarok végig egyedül lenni.
Nem tudom mit szól hozzá,de már nem is érdekel. Már olyan elméletek is születtek a fejemben,hogy lehet,hogy nem is a kórházba járkál. Lehet mégsem olyan tökéletes,mint ahogy azt én látom. De ez is csak azért van,mert túl sok ilyen sorozatot nézegetek. Majd utána járok,hogy mennyire tökéletes minta pasi ő. Gondoltam mi baj lenne abból,ha ma este utána autóznék? Csak megnézem,hogy ténylegesen a kórházba megy –e . Kilopóztam este,mikor anya már aludt. Elautóztam hozzájuk. Tisztes távolból figyeltem,hogy beül az autójába és elhajt. Szép lassan követni kezdtem úgy,hogy ne lásson meg.
Láttam,hogy letér a kórházhoz vezető útról. Vettem,egy mély levegőt. – Ez még semmit nem jelent. – mondogattam magamban. Követem,és látom,hogy megáll egy háznál és bemegy. Fél óra után jön csak ki,és indul tovább. Én ekkora már tövig rágtam az összes körmöm. Fogalmam sincs,hogy ki ez akinél most lehetett. Követtem. Most már ténylegesen a kórházhoz ment. Könnyek szúrták a szemem.
Túl közel mentem hozzá,ezért észre vett,hogy követem. Mikor megláttam,hogy észre vett,megpróbáltam menekülőre fogni,de ekkor csörgött a telefonom.
- Megpróbálnál nem elmenni? És megmagyarázni,hogy mit keresel itt? – mondta a telefonba.
Leállítottam a motort és kiszálltam.
- Csak, látni akartam a nagymamádat. – hazudtam könnyes szemmel.
- És ezért sírsz? Ne hazudj kérlek Ami. – mondta. Ekkor kibukott belőlem.
- Te ne hazudj! – kiabáltam rá. Értetlenül nézett rám. – Még is hol voltál? Kinél? Aron,ha legalább valakivel találkozgatsz,akkor mond meg a szemembe,és ne így keljen megtudnom! – mondtam neki.
Még mindig értetlenül állt előttem egy jó pár méterre. Vártam a válaszát,de semmi. Fogtam magam,és visszafordultam az autómhoz,hogy otthagyjam. Utánam lépett,és megához fordított a két csuklómnál fogva.
- Mi a francokat képzelsz? Hogy megcsallak? – kérdezte nevetve. – Ha neked anyám barátnője aki mellékesen már túl van a negyvenen, vele csallak meg,akkor nagyokat tévedsz. – mondta.
- Mi? - suttogtam neki.
- Mindig be kellet mennem hozzá,mert küldött valamit anyámnak. Fél óráig tart,mire szabadulni tudok tőle,mert annyit beszél. – mondta. – Te tényleg azt hitted…?
- Aron, lány vagyok! Szerinted még is mire gondoltam volna?! – kérdeztem.
- Azt hiszed,ha már nem szeretnélek, vagyis ha már nem téged szeretnélek,akkor nem lenne bennem annyi tartás,hogy megmondjam ezt nyíltan neked? – kérdezte,és a tekintetét az enyémbe fúrta. Képtelen voltam ránézni,mert kissé szégyelltem magam.
- Ha így lenne,elmondanám. De mivel nincs így,és nem is részemről,így nem fogom ezt tenni soha.
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Ami, hogy bizonyítsam már be,hogy csak téged szeretlek?! Esküszöm az őrületbe kergetsz ezzel! – mondta. – Esküszöm, mostantól nyáron egy percre sem hagylak magadra! A nagyit holnap már tényleg levisszük az öregek otthonába,és minden a régi lesz…vagyis valami hasonló. – mondta.
- Sajnálom… - mondtam lefele nézve. – ,hogy ilyen szörnyű barátnő vagyok. A csókjával hallgatatott el.
- Nálad jobbat nem is kívánhatnék. Igen, néha kelekótya vagy,de csak az enyém vagy. Más nem számít. – mondta. – De most menj haza,nehogy valami bajod legyen,ha anyukád megtudja. – mondta. Elbúcsúztunk,majd hazamentem. Anya még mindig mélyen szundított,szóval észre sem vette,hogy elmentem otthonról.
Hogy lehettem ekkora marha,hogy ilyet gondoltam Aronról? Legszívesebben tarkón rúgnám magam.
Igaza van. Van benne annyi,hogyha már nem szeretne,elmondaná. Miután elvitték a mamáját, szüksége volt egy pár napra,amit az anyukájával töltött. Megértem,hogy mindketten kikészültek. Aztán végre megint csak az enyém volt! Most már nálunk töltöttük az időnk nagy részét. Anyu már tök természetesnek vette,hogy Aron is ott van. Tudja: ahol én vagyok,ott Aron is. Aztán anya,valamelyik este feldobta az ötletet,hogy hívjam át Aron anyukáját vacsorázni. Szeretné megbeszélni a nyaralást,és szeretné megismerni az anyukáját. Ennek nagyon örültem. Végre anyunak saját véleménye van Aronról,és nem mások kitalált történetei alapján ítéli meg. Szóval pénteken áthívta Aron anyukáját. Azt hiszem pénteken. Mióta nyár van,nem tudom követni milyen nap van épp.
Jól elbeszélgettek, és azt hiszem ízlett is mindenkinek a jó magyar vacsora. Megbeszélték,hogy Július végén, azaz a jövő héten elmegyünk egy közös nyaralásra. Azt hiszem Horvátországba. Bár nem vagyok benne biztos,mert nem mondták el nekünk mert,hogy „legyen nekünk meglepetés”, de azt hiszem sikerült kihallgatnom őket,mikor kilopóztam a mosdóba.
- Horvátország! – mondtam suttogva mikor visszamentem a szobába Aronnak.
- Horvátország? – kérdez vissza.
- Aha! Ha jól hallottam,amit nem garantálhatok. – mondtam. Felnevetett.
- Király. Akkor mához egy hét múlva,már a tengerparton fogunk csücsülni?
- Ahogy mondod. – helyeseltem. – Együtt.
- Nem is kell ennél jobb nyár. – mondta majd megcsókolt. Aron ma kivételesen nem alud nálunk,és én sem náluk. Ma családi estét tartottunk mindketten. Bár igaz,hogy egyikőnk családja sem volt teljes, semmilyen értelemben sem,de azt hiszem ezért is értjük mi meg egymást ennyire Aronnal.
Anyával csajos estét tartottunk és könnyes szemekkel néztük meg a Fogadom című filmet.
Hát Aron és az anyukája tudtommal ő inkább fiús estét tartottak,mert valami focimeccset néztek. Aron állítása szerint az anyukája nagyon szereti a focit,sőt régen még focizott is. Azt mondja,hogy néha jobban kiabál meccsnézés közben,mint saját maga. Nagyon jó fej, laza anyukája van. Volt kitől örökölnie ezeket a tulajdonságokat Aronnak. A lényeg,hogy mindkettőnknek jól telt a hétvégéje, még egymás nélkül is. Milyen jó,hogy kitalálták ezt a Vibert,így ingyen telefonáltunk és smstünk,szóval sms csatába kezdtünk a hétvége folyamán. Aztán hétfőn Aron írt egy smst,hogy K.O, kiütötte a betegség. Megfázott. Igen,már vasárnap is írta,hogy nem érzi jól magát,de azt mondta kialussza a betegséget. Hát nem így lett.
Szóval hétfőn átmentem,és kezelésbe vettem,hogy a pénteki indulásra jobban legyen. Az anyukája beengedett, miközben ő még aludt. Benyitottam és a kedvenc látványom fogadott,az ártatlan alvó Aron. Leszámítva,hogy most beteg volt. Leültem az ágy szélére,és lassan felébresztettem.
- Jó reggelt álomszuszék! – mosolyogtam rá.
- Meghaltam és a mennybe kerültem? – kérdi kábán. – Nem, ennyire még nem voltam beteg. – mondta. Felnevettem.
- Hoztam neked narancsot,almát,banánt és a nagyim specialitását, karamellás teát. – mondta.
- Karamellás tea? – néz rám furán. Igen ez mindenkinek fura,de a nagyim mindig ezt csinálta régen nekünk,mikor betegek voltunk. Csak megolvasztom a cukrot,és nem hagyom,hogy megkeményedjen, majd rakok bele citromot,és belekeverem a teába. Isteni finom. Bár annyira jól nem tudom csinálni,mint a nagyim.
- Ez majd segít meggyógyulni. Jó a köhögésre,meg mindenre. – mondtam. Húzta a száját, akárcsak egy kisgyerek. – Na jó, vagy megeszed és megiszod ezeket,vagy felhozom a gyógyszereket! – fenyegettem meg. Felröhögött,és már el is kezdte enni a gyümölcsöket. Miközben már kezdett felülni az ágyban,leszaladtam a gyógyszerekért amiket mondott nekem az anyukája.
- Csak én lehetek ilyen szerencsétlen,hogy nyáron megfázom … hé! azt mondta,hogy csak akkor kapok gyógyszert…! – kezdte.
- Anyukád mondta! Vele szerintem ne ellenkezz! És velem sem. – mondtam nevetve.
Mint egy öt éves kisfiú, úgy ellenkezett velem,de persze esélye sem volt. Rá kellet,hogy üljek az ágyon,és úgy beadni neki a köptetőt.
- Máskor is téged hívlak,ha gyógyszert kell bevennem. – mondta. Később még megmértem a lázát,ami kezdett egyre lejjebb menni hála az égnek. Aztán láttam rajta,hogy erőlteti magát,hogy fent maradjon,mert itt vagyok.
- Aludj csak! – mondtam.
- Nem mert akkor elmész! – mondta fáradtan.
- Dehogy megyek. – hazudtam. Hát igen,mi mást csinálhattam volna ha elalszik.
- Hazudsz. – mondta. Hát hiába,már jól ismer.
- Oké,hogy bizonyítsam be,hogy nem megyek el? Aludjak veled? – kérdeztem viccből.
- Pontosan. – mondta komolyan.
- Most komolyan?
- Aha. Mért baj? Bár igaz nehogy te is meg beteged… - mondta szomorúan.
- Oké akkor maradok. Én már erre immunis vagyok úgyis. – mondtam,majd becsusszantam mellé az ágyba. Jó volt mellette feküdni. Igaz,hogy kb. öt perc alatt el is aludt,de nem baj. Ki kell,hogy pihenje magát péntekre. Végül én is elbóbiskoltam egy kicsit. Amiből végül az lett,hogy fél hét körül ébredtem fel. Aron még mindig aludt. Nagyon ki lehet merülve. Próbáltam ismét kicsusszanni a kezei közül,ami csak úgy sikerült,hogy felébresztettem.
- Mennem kell. – mondtam neki.
- Ne! Maradj! – suttogta.
- Aludj! Holnap visszajövök! – mondtam neki,majd gyorsan kimentem,még mielőtt két szóval rávenne,hogy maradjak. Hazaautóztam, aztán belefutottam otthon anyába,aki már nagyban tervezi a nyaralás.
- Még mindig nem mondod el hová megyünk? – adtam az ártatlant.
- Nem! Meglepetés lesz,ahogy már mondtam! – jelentette ki.
Szomorúan bekullogtam a szobámba,mintha tényleg nem tudnám hova megyünk.
Beültem egy kicsit a gép elé, közben valaki videó hívást indított. Aron volt az, és az asztalánál ült a gép laptopja előtt.
- Most komolyan itt hagytál? – kérdezi.
- Mint látod,nem vagyok ott. – röhögtem. – És te mért nem vagy az ágyban?! – kérdeztem tőle.
- És te mért nem vagy itt? – vágott vissza. Erre nem tudtam mit felelni.
- Kérlek legalább feküdj vissza az ágyba és onnan gépezz! – kérleltem, aztán fogta magát,és már az ágyból laptopozott. Durván talán egy órát beszélhettünk,mikor láttam,hogy már megint csukódnak le a szemei. Végül elaludt a gép előtt. A laptopot még jó,hogy félre tette. Aztán az volt az esti programom,hogy azt néztem mosolyogva,hogyan alszik. Ezzel sosem fogok betelni. Végül mikor már kezdtem álmos lenni én is attól ahogy néztem,ahogy alszik,letettem és hagytam neki egy kisebb üzenetet: Köszönöm,hogy nézhettelek,ahogy alszol! Ez felbecsülhetetlen! Szeretlek Álomszuszék! ♥.
Alig bírtam aludni,annyira izgultam a holnap miatt. Alig vártam,hogy a családunk együtt nyaraljon. Mármint mindkettőn családjának egy része. Reggel hatkor már anyával készülődtünk. Kocsival mentünk,és majd felváltva vezetünk,szóval elsőnek Aron anyukája, aztán Aron és én is bepróbálkozom. Addig is aludnom kell majd az autóban,hogy bírjam majd a hajszát. Mikor elkészültünk rá egy fél órára jöttek értünk Aronék. Mi ültünk Aronnal hátra. Nos ezt a kocsijukat még nem láttam. Egy szürke Volvo V6-os családi autó. Hát helyünk az volt bőven hátul Aronnal,szóval egymásra borulva aludtunk,míg az anyáink elől trécseltek rólunk. Imádom mikor akkor beszélnek ki,mikor mi is ott vagyunk. Végül is mi Aronnal jól elszórakoztunk addig míg az anyukája el nem fáradt. Győzködte a fiát,hogy de ő bírja,had vezessen,de Aron nem engedte. Mikor Aron átvette a vezetést mi kerültünk előre,a szülők pedig hátra. Addig én bedugtam a fülesemet és belemerültem az olvasásba a Forgottenel. Hat óra volt durván az út,szóval kettőt – kettőt vezetett mindegyikőnk. Mikor Aron ellenkezni akart velem is,rávettem,hogy most már had vezessek én. Jó volt ennyit vezetni egyhuzamban. Utoljára akkor vezettem ennyit,mikor felkutattam Viktor. Hat óra autóút után végre megérkeztünk Bibijébe. Gyönyörű hely. Egy nagyon szép apartmanba foglaltak a szüleink szállást. Dupla apartman volt. Egy a szülőké,egy csak a miénk. Hát ez kedves volt tőlük. Amíg leparkoltam a többiek bejelentkeztek,elintézték a szállást. Aron kézen fogva vezet be a csodaszép szállásunkba. Gyönyörű hely volt. Egy hatalmas egybenyíló konyhával és nappali résszel, egy emelettel,ahol két hálószoba volt. Lent is egy gyönyörű fürdőszoba. Fent pedig egy erkély ahol ha kimentünk átláttunk a szüleinkhez. Az apartmanok pedig párosan egymás mellet sorakoztak, míg végül hátul egy hatalmas medence volt,egy tenisz pálya és több asztal kitéve a medence mellé. Egy fedett rész ahol a grillezéshez való dolgok voltak, és bent pedig egy étterem rész. Volt egy pince rész is,ahol volt biliárdasztal csocsóasztal. A reggeliről már lecsúsztunk, de az ebédre mér nem kellet sokat várnunk. Addig kicsomagoltunk meg hasonlók. Mikor épp kicsomagoltam a ruháimat Aron mögém lopódzott és megkérdezte a fülembe súgva : - Elsőnek mit szeretnél csinálni? – kérdezi átölelve.
- Hmm, nem is tudom. Ebédelni,mert éhen halok?
- Jó,de az után mit szeretnél?
- Úszni abban a hatalmas medencében! – mondtam neki hátrafordulva csillogó szemekkel.
- Rendben,akkor gyere és menjünk ebédelni! – mondta majd kihúzott a szobából egészen az étteremig. Valami isteni volt az ebéd. Bár fogalmam sincs mit ettem,mert valami helyi specialitás volt,de minden esetre finom volt. Aztán annyira tele ettem magam,hogy másfél órán át csak feküdtem,hogy később tudjak végre úszni. Aron is tele volt,szóval együtt heverésztünk az ágyban. Aztán mindketten elmentünk,hogy átöltözzünk. Felvettem a bikinim a szobába, Aron pedig lement a fürdőszobába. Mikor megláttam, egy fürdőnadrágban és a vállára terített törölközővel majdnem leestem a lépcsőn a látványtól. Mindig meglep,hogy mennyire jól kidolgozott teste van,amire ha rá néz az ember,nem bírja ki,hogy ne érintse meg. Nem is fogtam vissza magam. Csak rátettem a kezem a mellkasára ő pedig a derekamra. Felkapott én pedig felsikítottam.
- Ugye nem így akarsz kivinni? – kérdeztem
- Mért akkor vigyelek a hátamon? – kérdezte.
- Inkább. – válaszoltam,majd hirtelen máris a hátán voltam. Mikor kilépett az ajtón megállt egy percre és visszafordult. – Mosolyogj! – mondta majd felnézett. Nem értettem. Aztán láttam,hogy anya fényképez minket az erkélyről. Aztán továbbmentünk a medencéhez. Vagyis ő még mindig hátán vitt engem. Élveztem az utazást a hátán rajta csimpaszkodva mint valami pókmajom.
Aztán ahogy közeledtünk a medencéhez,azzal a lendülettel bele is ugrott a vízbe velem együtt. Mondjuk úgy,hogy a víz nekem jéghideg volt,szóval begörcsölt a lábam,így nagy szerencsém volt,hogy Aron nem eresztettem el,különben most itt fuldokolnék a vízben. Mikor felbukkantunk a felszínre,szóltam neki,hogy vigyen ki,mert begörcsölt a lábam.
- Bocsánat, az én hibám volt! – mondta mikor letett a partra.
- Nem, semmi gond. – mondtam neki. – Miattam ne rágódj,menj és ússz egyet. Ha jobb a lábam én is megyek. – mondtam.
- Nem hagylak itt. – makacskodott. Semmivel nem tudtam rávenni,hogy nyugodtan magamra hagyhat, nem fognak elrabolni. Szóval reméltem,hogy a lábam hamar rendbe jön. Végül mikor már éreztem,hogy jó a lábam, belevetettem magam a vízbe. Aron követett,és úszkáltunk egy jót. Sőt, még versenyt is úsztunk,amit egyszer én egyszer ő nyert. Na jó, csak hagytam nyerni. Aztán kifeküdtünk a medence partjára. Aztán mikor már megszáradtunk elmentünk teniszezni. Életemben nem teniszeztem még.
- Öltözz át és lent találkozunk tíz perc múlva. – mondta visszafele haladva az apartmanokhoz.
- Oké, van egy cuki sortom meg egy toppom csak neked. – mondtam neki kacéran.
Aztán felsiettem,hogy ledobjam a még félig nedves fürdőruhát magamról,és átvegyem a sötétkék farmer sortom és a fehér toppom. Egy Raybay stílusú szemüveggel hátratoltam a hajamat az arcomból,és indulásra kész voltam. A hajam teljesen göndör volt. Kezdek megbarátkozni a göndörrel,és a tűrhető látványommal. Leszaladtam a lépcsőn,hogy felvegyem még hozzá a Vans cipőmet. Ekkor belebotlottam Aronba aki elkápráztatott a szokásos félistenhez hasonló kinézetével. Egy fehér atléta volt rajta,ráakasztva egy hasonló szemüveggel amilyen az enyém,meg egy sima fekete halásznadrág. Kék szemei rikítottak a frissen barnult bőrétől és a koromfekete hajától,amit még a nap sem tudott kiszívni.
- Ez nem lesz fair játék! – mondta mikor leértem,és tetőtől talpig végignézett.
- Hát ezt én is mondhatnám! – vágtam vissza. Aztán kéz a kézben indultunk el a teniszpálya felé.
Hát,mint kiderült a tenisz elég jól megy nekem. Igaz az elején nagyon sokat bénáztam,de a végére totál belejöttem. Hála az erőmnek azt hiszem. Néha vissza kellet magam fogni,hogy ne üssek akkorát vissza Aronnak. Szoros volt a küzdelem,de végül Aron nyert. Hiába ő mikor Amerikába van, mindig teniszezik egy párszor a haverokkal. Azért büszke vagyok magamra,mert elsőnek elég jó voltam. Aztán miután kértünk egy frissítő italt,elmentünk sétálni,hogy megnézzünk egy – két látványosságot. Gyorsan felszaladtam Aron fényképezőgépjéért,majd indulhattunk is sétálni. Belékaroltam és így mentünk végig,miközben ámuldozva néztem mindenen végig. Gyönyörű hely. Végig fotóztam mindent. Ha megláttam egy aranyos kiskutyát tuti lefotóztam,vagy egy aranyos kisbabát,akkor azt is. Közben persze magunkról is csináltam,és arról a csodáról is akivel karöltve róttuk az utcákat. Imádom ilyenkor mikor kérlel,hogy ne fényképezzem, és édesen vigyorog közben,és ebből annyira jó képek születnek,hogy az eszméletlen. Közben megálltunk egy standnál jégkását venni,mert már iszonyatosan melegünk volt.
Nem lehetett keverten kérni. Miféle ország ez?! Mindegy Aronnal megoldottuk,mert összeöntöttük a kivit meg a málnát. Vagyis én öntöttem,és Aron közbe fényképezte,hogy hogyan bénázom. Kedves tőle. Nem hogy segítene áá dehogy is! A tengerpartra és elsétáltunk. Annyira csodálatos,hogy a lélegzetem is elállt. Bár most nem úszni jöttünk,hanem csak gyönyörködni,de megígérte,hogy a napokban tuti,hogy lejövünk és megmártózunk benne. Helyesbítek,mert azt mondta „Lejövünk,és beledoblak a vízbe.” Hát nem tudom mért szeret a vízbe dobálni,de ha neki ez tetszik felőlem csinálhatja. Mikor visszasétáltunk,már lemenőben volt a nap. A szüleink még jó,hogy tök jól kijönnek egymással. Együtt pasiznak,meg hasonlók. Oké nekem ez kissé bizarr,de Aron azt mondta,hogy ő már hozzá szokott. Mikor visszaértünk nekem sürgősen le kellet fürdenem. Amíg én zuhanyoztam, Aron kint matatott a konyhába, zajból ítélve. Mikor kimentem vizes hajjal,és csak egy törölköző volt rám tekerve,kissé elszégyelltem magam. Gyertyafényes vacsorával várt. Én meg ott álltam szinte csupaszon. Elvörösödtem,és gyorsan felsiettem,hogy felöltözzek. Ő ezen csak jót nevetett,én meg égtem, mint a rongy. Gyorsan felöltöztem és kínosan lementem.
- Lehetséges,hogy az előző dolgot ami pár perce történt, meg sem történtnek nyilvánítjuk? Kezdjük tiszta lappal. – mondtam kissé vörösen. Felröhögött.
- Hát persze. – mondta,majd elsétált a lépcsőig,hogy onnantól elvezessen az asztalig,ahol fenséges vacsora állt előttem. Említettem már,hogy nekem van a világon a legtökéletesebb pasim?
- Anyukád segített idehozni a vacsorát,szóval bevallom nem én főztem. – ismerte be.
- Nyaralunk. Még szép,hogy nem te főztél! – mondtam neki. Udvariasan kihúzta nekem a széket,meg minden. Sült csirkecomb volt krumplipürével. Szuper. A disznó énem ismét előjön,mert egy, farkaséhes vagyok, kettő mért pont csirkecomb?! Csodálkozom,hogy Aron nem ábrándult ki belőlem pikk – pakk, amint meglátott először enni. Még jó,hogy csak ő lát,és senki más.
- A szüleink adnak nekünk egy romantikus fél órácskát,de utána szeretnének átjönni. – mondta. Sóhajtottam egyet. Végül is velük is kell valamennyicske időt töltenünk. Mióta megjöttünk azóta nem láttuk őket.
Szépen megvacsoráztunk,aztán a desszerttel megvártuk a szüleinket is. A szépen része nem rám vonatkozik és a malac énemre. Valami málnás fagyi kehely volt a desszert ami elég ínycsiklandóan nézett ki. Aztán átjöttek, kérdezgettek minket,hogy hogyan telt az első nap, miket csináltunk, mi pedig szépen elmeséltünk mindent töviről – hegyire. Aztán mi is megkérdeztük,hogy mit csináltak,ők pedig elmondták,hogy együtt lapozgattak valami bugyuta magazinokat, flörtölgettek egy – két pincérsráccal meg ehhez hasonlók. Aztán később már csak ketten ők beszélgettek,így hagytak minket,és átmentek magukhoz. Én személy szerint hulla fáradt voltam,úgyhogy átvettem a hosszú kinyúlt Twilightos pólóm meg egy nagyon rövid nadrágot,és én már kész voltam az alvásra. Aron és én is valamiért mindketten külön szobába pakoltunk ki. Gondolom ez különalvást jelentett vagy nem tudom. Szóval én csak bevonultam,és elaludtam. Nem állt szándékomban megkérdezni tőle. Az álomra nem kellet sokat várnom,jött az magától is. Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem,hogy nem egyedül alszom,és nem is a saját szobámban. De aztán tovább aludtam,gondoltam majd reggel megbeszéljük. De nem tudtam sokáig aludni. A rossz álmok megint a karmaik közé kaptak. Megint lejátszódott bennem a nap,mikor apu meghalt. Az álmaimban ugyan olyan volt. Napokig csak zokogtam,mert nem tudtam felfogni. Értettem,hogy mi történt,de az ember akkor sem tudja felfogni,hogy egy szerette aki nagyon közel állt hozzá,egyik percről a másikra már nincs, nem létezik. Ezt elég nehéz feldolgozni. Szóval nem csak álmomba zokogtam,hanem alvás közben is és mikor felébredtem,akkor is. Éreztem,hogy patakként folynak a könnyeim,de nem nyitottam ki a szemem,csak két percig forgolódtam. Aron rántott vissza a valóságba,mikor felébresztett teljesen.
- Ami mi a baj? – kérdezte rémülten.
Csak értetlenül bámultam rá. Csak fogtam a fejemet. Aztán megérettem,hogy csak álom volt. Álom,ami már megtörtént.
- Csak rosszat álmodtam…apu halálát. – suttogtam neki, ő pedig szorosan magához ölel,és így megint el tudtam aludni. Olyan kilencig aludhattunk,mikor Aron anyukája bejött és felébresztett minket. Csak a fényképező hangjára keltünk fel. Azzal védekezett az anyukája,hogy „De hát olyan édesen aludtunk,muszáj volt megörökítenie.” Felültem és kérdőre vontam Aront.
- Egyébként én,hogy kerültem ide? – kérdeztem tőle.
- Hát reméltem,hogy együtt alhatunk és mikor benyitottam a szobámba nem voltál itt. Aztán benyitottam hozzád és te már az igazak álmát aludtad elég mélyen. Szóval úgy döntöttem,hogy mivel nem akarok nélküled aludni, átcipeltelek magamhoz,és te észre sem vetted. – mondta.
- Én nem így döntöttem! Csak gondoltam,mivel máshova pakoltunk ki mindketten…de ez most nem lényeg. Amúgy nem lett volna egyszerűbb,ha te fekszel be mellém? – kérdeztem.
- Nem,mert a saját ágyamban akartalak tudni. – mondta, majd megcsókolt.
Aztán szépen átmentem a szobámba,hogy felöltözzek és együtt elinduljuk reggelizni. Nem tudtam mit vegyek fel,így egy pántos lenge virágmintás ruha mellet döntöttem, meg a Vans cipőm mellet. Nem vagyok a nőiesség mintaképe,de ezt szerintem Aron sem bánja. Svéd asztalos reggeli volt. Ahh imádom. Szóval összeszedtem egy hétre való reggelit,amit egy óra alatt elpusztítottam. Közben jót beszélgettünk négyen,és mindenki engem bámult,hogy eszek. Legszívesebben fogtam volna magam,és felrohantam volna a szobámba,és ott ettem volna. Aron csak mosolyogva segített,ha valamiben bénáztam. Siettem,hogy hamar végezzek,és felhúzhassak a szobámba. Elsétáltam még egy kis doboz vajért ( annyira édi ez a pici doboz! ), és ekkor nemkívánatos személlyel futottam össze. Lia rémülten nézett rám vissza,mikor észre vett. El akart sietni előlem,de gyorsan elé léptem. Szerencsére senkinek sem tűnt fel a gyorsaságom.
- Mi a francokat keresel itt? – kérdeztem tőle szinte vigyorogva.
- S – semmit,csak nyaralok, esküszöm! – mondta félve.
- Ajánlom is! Már megmondtam,hogy hagyj békén engem a családommal együtt! Világos voltam? – kérdeztem az arcába mászva. Ő csak sűrűn bólogatott,hogy érti,és már el is illant előlem.
Kissé feszülten tértem vissza az asztalhoz. Aron egyből észre vette.
- Minden rendben? – szorítja meg a kezem az asztal alatt.
- Persze. – felelem egy elég gyatra műmosollyal az arcomon. Ezek után már semmi nem érdekelt,az sem hogy bámulnak miközben eszek,csak végezni akartam már,és megnézni az apartmant,hogy járt – e ott Lia. Mikor végeztem,csak felálltam és kilőttem magam az apartman felé. Szerencsére semmi jelen nem volt,hogy ott járhatott. Aron is utánam sietett,de nem ért utol,csak az emeleten.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.
- Lia. Itt van. – mondtam ki szép lassan a szavakat.
- Mi? Minek van itt?
- Állítása szerint csak nyaral…- mondtam a semmibe meredve. – De ha megtudom,hogy más miatt, azt megemlegeti. – mondtam idegesen.
Aron csak a hátamra tette a kezét,és simogatta szép lassan. Ettől már is egyenletesebbé vált a ziháló lélegzetem. Ez volt a második napunk itt,de egy ember felbukkanása romba dönt mindent. Elment teljesen a kedvem mindentől. Most azonnal haza akartam menni. De még négy napig idegeskedhettem,hogy mi a fenét keres itt ez a szuka. Aron végig próbálta elterelni a figyelmem.
Egyre jobban ment már a tenisz,igaz még Aron nem tudtam legyőzni,de szerintem ha így haladok,simán menni fog. Este fel rendeztek valami buli féleséget. Igazából nem volt sok kedvem a bulihoz,szóval lementünk a pincébe és kibéreltük estére a biliárdasztalt. Még soha sem biliárdoztam. Ami meg is látszott elég jól. Halvány lila gőzöm nem volt arról ,hogyan kell fogni ezt az ütőt,vagyis akarom mondani dákót. Aron megmutatta,hogyan fogjam,de első lökésre kirepítettem a fehér golyót az asztalról. Aron már szakadt a röhögéstől. Végül mögém állt és segített megtanítani,hogy hogyan ne repítsem ki a fehér golyót az asztalról. Haladtunk,mert már nem repítettem ki, viszont a saját golyóimat sehogy sem tudtam eltenni.
Hát arra jutottam,hogy ez nem az én sportom. A csocsó már annál inkább.
- Na ebben már tényleg leverlek téged! – mondtam Aronnak. Felnevetett.
- Na ne röhögtess. – mondta a csocsóasztal másik végéhez állva. Tízes volt a meccs amiből hét gólt én lőttem,hozzáteszem pörgetés nélkül! Szépen fogalmazva kinevettem.
- Csak szerencséd volt! – mondta,miközben már az újabb meccshez készülődött.
- Na persze… - mondtam nevetve. Megint nyertem,de most csak egy híján. Kezdte magát felhozni. A negyedik meccs után már ő nyert. Virult a feje rendesen,mert most az egyszer hagytam nyerni,de neki ezt nem kell tudnia. Hősiesen játszott,ez tény. Aztán megpróbálkoztunk még a biliárddal,amibe hát, mondjuk úgy,hogy fejlődök már. Miután meguntuk felnéztük erre a bizonyos bulira. Ilyen mexikói hangulata volt az egésznek. Ja,hogy ez direkt olyan buli volt! Így már világos. Finom mexikói kaják voltak kirakva, meg koktélok, amiket vétek lett volna kihagyni.
- Egyszer el kell mennünk Rióba! – mondtam Aronnak túlüvöltve az zenét.
- Minden bizonnyal! El fogunk,ne aggódj. – mondta.
Mikor már kezdett a zene kissé lassulni, Aronnal együtt ringatóztunk, egymásra borulva. Jó érzés volt ilyen közel tudni magamhoz. Mikor már mindketten alig álltunk a lábunkon Aron a kezei közé kapott,és felvitt egészen a szobájáig,hogy most már tudatosan vele aludjak. Nem kellet elringatnia senkinek,mostanában az álom jött magától. Reggel arra ébredtem,hogy rezeg a mobilom. Elmosolyodtam mikor megláttam az üzenetet. „Remélem jól érzitek magatokat csajszi! Mi holnap utazunk Londonba! Hívj,vagy írj,mert nekem ez az egy sms is egy vagyonba került. Puszi, Anna&Bálint.” Visszaírtam neki,hogy igen nagyon csodás itt mindent,és érezzék jól magukat odakint. Aztán mikor visszadugtam a párnám alá a telefon akkor pedig a csengőhangom szólt. Meglepődtem,mert Dani hívott. Felvettem.
- Hugi,merre vagytok? – kérdezte.
- Neked is szia,és nyaralni vagyunk Horvátba. – mondtam neki. Káromkodott egyet.
- És nekem szólni luxus? – kérdezi.
- Nem ti mondtátok,hogy az egész nyarat kint töltitek? – vágtam vissza.
- Mért,szerinted nem jöttünk volna haza látogatóba? – kérdezte. - Itt állunk az üres házba,pedig elvileg hozzátok jöttünk haza! – mondta idegesen.
- Jó majd máskor szóltok előre! Mit hittettek,ha ti nem vagytok itt megáll az élet nálunk?! Hát csak úgy felvilágosítalak bátyuskám,nem! Persze, két hónap után eszedbe jutunk? Ez kedves, mondhatom!
- Jó ennyit erről. De engem többet ne hívjatok,mert többet nem jövök haza! – mondta,majd letette. Letettem és csak magam elé bámultam. Képes inkább egy olyan lányt választani,akit alig ismer pár hónapja,a családja helyett?! Hihetetlen. Pedig már reménykedtem,hogy minden rendbe jön megint,de ekkor még nem tudtam,hogy közel sem. Soha,semmi sem lesz már a régi! Lementem a lépcsőn,és láttam,hogy Aron tévét néz. Látta rajtam,hogy valami nincs rendben,ezért odahívott maga mellé.
- Dani hívott. Hazajöttek látogatóba. – mondtam. – És összevesztem vele. Azt mondja többet nem jön haza. – mondtam ki szép lassan. Nem tudtam elhinni,hogy az elején,még én vigyáztam a bátyámra,majd mikor rendbe tettem az életét,és mikor már megbízom benne,elmondok neki mindent,ő ezt így hálálja meg nekem,mindezt egyetlen kis cafka miatt.
- Úgyis megbékél. Előbb vagy utóbb meg kell neki. – mondta Aron a hajamat simogatva. – Gyere,menjünk reggelizni. – mondta.
Reggelizés után félrehívtam anyát,hogy beszélhessek vele négy szemközt.
- Ami ez az én hibám! Szólnom kellet volna nekik. – hibáztatta magát anya.
- Ugyan dehogy! Nem ők mondták,hogy a nyarat kint töltik? Legalább ide szólhattak volna,hogy jönnek.
- Szóval akkor most nem akar többé hazajönni? – kérdezte anya szomorúan.
- Ha te beszélsz vele biztosan meggondolja magát. Én összevesztem vele. Nem hinném,hogy a közeljövőben beszélni fogunk egymással.
Sajna ezzel anyának eléggé elrontottam a kedvét,de úgyis el kellett volna neki mondanom.
Hát a mai napunkat ezzel eléggé elrontották Daniék. Az idő is kissé borúsabb volt. Aron és az anyukája együtt éreztek mindkettőnkkel. Mai napomat végig olvastam. Mikor egyedül akarok lenni, ez az egyetlen megoldás. Most még Aronnal sem akartam beszélni, ő pedig úgy volt vele,hogy majd megbékélek Danival.
Végül csak Aronnal az ágyban találkoztam. Akkor is talán kissé visszautasító voltam,de az ölelését soha semmiért nem utasítanám el. Nem akartam beszélni,és ő ezt tiszteletben tartotta.
Másnap rájöttem,hogy ez az utolsó előtti nap. Ki kell élvezni még ez a napot,mert holnap már délben indulunk haza. Ma végre elmentünk a tengerpartra megmártózni. Ahogy Aron ígérte, bedob a vízbe.
Hát az ilyen dolgokat észben tartja. De ez most jól esett,és most nem görcsölt be a lábam,mert előtte végigszaladtam a parton. Annyira hiányozni fog ez a hely. Olyan gyönyörű. Daninak és Rebekának is itt lenne a helye. De ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem. Fényképezgettem a tengerpartot, Aronnal ettünk egy hatalmas fagyi kelyhet ami isteni finom volt. Aztán mikor visszamentünk elküldött anyuékkal valami csajos estére, amit annyit takart,hogy szexi pasik táncoltak ott,ahol tegnap a buli volt. Nem értettem Aron mért küld el engem ilyen helyre. Oké,bevallom tényleg dögösek voltak a pasik,de Aronhoz egyik sem ért fel. Aztán a show közepén jött értem Aron,hogy hazavigyen.
- Komolyan nem értem mért küldtél el ide. – mondtam neki mikor beléptem az ajtón.
- Gyere fel az emeletre,és mindent megértesz! – mondta. Tehát követtem fel a szobájáig.
Esküszöm nem hittem a szememnek. Gyertyák mindenűt, csokis eper,meg minden ami kell.
- Gondoltam legyen emlékezetes az utolsó esténk itt. – mondta szégyenlősen. Én pedig csak fogtam és behúztam magammal egészen az ágyra. Fogalmazzunk úgy, kissé felforrósodott a hangulat. Egyre hevesebben csókolt ő is. Nem tudtam,hogy ma meg – e fog történni, itt és most. Ezt nem lehet előre tervezni. Leszaggattam róla a pólóját ő pedig rólam az ingem. Már egészen közel jártunk hozzá,mikor elhúzódott. Én csak kérdőn néztem rá.
- Nem ma fog megtörténni. – válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre. Csak furán néztem rá.
- Ami nem vagy még rá készen.
- De…- már kezdtem volna ellenkezni,de nem hagyta.
- Ami,ehhez több idő kell,és én nem akarlak siettetni. – mondta. Végtére is igaza volt,csak ez kissé kellemetlen helyzet volt. Kínosan felvettem az ingem és megpróbáltam nem kényelmetlenül érezni magam.
- Ami meg kell értened ezt az egészet. Nem akarom,hogy megbánd. – mondta.
- Semmi baj,megértem. – mondtam kissé csalódottan. Ekkor megint letepert. Király. Most ezt játsszuk,hogy eljutunk egy pontig,aztán megállunk. Bár nekem ez is tetszett. Végül mikor már teljesen kifáradtunk hozott valami számomra ismeretlen filmet,amit megnéztünk. Közben csokis epret ettünk,amivel szépen összekentem őt. Persze aztán ő is összekent vele,majd lenyalta az arcomról.
Aztán együtt aludtunk el. Szerintem ez egy csodás utolsó este volt, még ha nem is…tudjátok.
Reggel boldogan ébredtem visszagondolva az előző csodás estére. Aronnal elkezdtünk bepakolni. Együtt mentünk le az utolsó reggelinkre. Találkoztunk a szüleinkkel.
- Nos fiatalok,ez itt az utolsó reggelink. – mondta Aron anyukája. – Jól éreztétek magatokat?
- Nagyon! Remélem visszajövünk még! – feleltem őszintén.
Aztán reggeli után még elmentünk egy utolsót sétálni a tengerpartra.
- Hiányozni fog ez a hely. – mondtam Aronnak, miközben kéz a kézben sétáltunk.
- Visszajövünk,ha szeretnéd,de csak Rió után. – mondta. Elmosolyodtam. Én Riót csak viccnek szántam,de ha Aron egyszer valamit a fejébe vesz,azt tuti megvalósítja. Aztán mikor az óra delet ütött, már indulásra készen voltunk.
A vezetést én kezdtem,amitől Aron kissé idegesnek tűnt,hogy nem vagyok – e fáradt. De soha jobban nem éreztem magam. Esküszöm a könnyeimmel küszködtem miközben egyre távolabb haladtunk.
Aron áthajolt és csak annyit súgott a fülembe,hogy ne félj a következő megállónk Rió. Csak mi ketten.
Elmosolyodtam. Az anyukáink hátul aludtak. Annyira aranyosak voltak. Mintha most mi lettünk volna a felnőttek. Aztán két óra múlva Aron anyukája vette át a vezetést tőlem. Utána Aronnal közösen aludtunk. Mondtam neki,hogy aludjon,miközben vezettem,de nem volt hajlandó. Aggódott. Pedig már egy jó ideje van jogsim. Félt. Pedig nem száguldozom az országutakon,ezt nála jobban senki sem tudja.
Aztán Aron vette át a vezetést, de nem mentem vele előre. Anyu jött hátra,én pedig maradtam. Meg akartam köszönni neki. Épp egy Stephen King könyvet olvasgatott.
- Anyu.
- Hm ? – nézett fel a könyvből.
- Csak meg akarom köszönni neked ezt a csodás nyaralást. Sokat jelent ez nekem. – mondtam neki.
- Oh szívecském, nagyon szívesen! – mondta majd átölelt.
Tényleg sokat jelentett ez a nyaralás. Utoljára apával voltunk nyaralni. Azóta egyszer sem.
Csak értetlenül bámultam rá. Csak fogtam a fejemet. Aztán megérettem,hogy csak álom volt. Álom,ami már megtörtént.
- Csak rosszat álmodtam…apu halálát. – suttogtam neki, ő pedig szorosan magához ölel,és így megint el tudtam aludni. Olyan kilencig aludhattunk,mikor Aron anyukája bejött és felébresztett minket. Csak a fényképező hangjára keltünk fel. Azzal védekezett az anyukája,hogy „De hát olyan édesen aludtunk,muszáj volt megörökítenie.” Felültem és kérdőre vontam Aront.
- Egyébként én,hogy kerültem ide? – kérdeztem tőle.
- Hát reméltem,hogy együtt alhatunk és mikor benyitottam a szobámba nem voltál itt. Aztán benyitottam hozzád és te már az igazak álmát aludtad elég mélyen. Szóval úgy döntöttem,hogy mivel nem akarok nélküled aludni, átcipeltelek magamhoz,és te észre sem vetted. – mondta.
- Én nem így döntöttem! Csak gondoltam,mivel máshova pakoltunk ki mindketten…de ez most nem lényeg. Amúgy nem lett volna egyszerűbb,ha te fekszel be mellém? – kérdeztem.
- Nem,mert a saját ágyamban akartalak tudni. – mondta, majd megcsókolt.
Aztán szépen átmentem a szobámba,hogy felöltözzek és együtt elinduljuk reggelizni. Nem tudtam mit vegyek fel,így egy pántos lenge virágmintás ruha mellet döntöttem, meg a Vans cipőm mellet. Nem vagyok a nőiesség mintaképe,de ezt szerintem Aron sem bánja. Svéd asztalos reggeli volt. Ahh imádom. Szóval összeszedtem egy hétre való reggelit,amit egy óra alatt elpusztítottam. Közben jót beszélgettünk négyen,és mindenki engem bámult,hogy eszek. Legszívesebben fogtam volna magam,és felrohantam volna a szobámba,és ott ettem volna. Aron csak mosolyogva segített,ha valamiben bénáztam. Siettem,hogy hamar végezzek,és felhúzhassak a szobámba. Elsétáltam még egy kis doboz vajért ( annyira édi ez a pici doboz! ), és ekkor nemkívánatos személlyel futottam össze. Lia rémülten nézett rám vissza,mikor észre vett. El akart sietni előlem,de gyorsan elé léptem. Szerencsére senkinek sem tűnt fel a gyorsaságom.
- Mi a francokat keresel itt? – kérdeztem tőle szinte vigyorogva.
- S – semmit,csak nyaralok, esküszöm! – mondta félve.
- Ajánlom is! Már megmondtam,hogy hagyj békén engem a családommal együtt! Világos voltam? – kérdeztem az arcába mászva. Ő csak sűrűn bólogatott,hogy érti,és már el is illant előlem.
Kissé feszülten tértem vissza az asztalhoz. Aron egyből észre vette.
- Minden rendben? – szorítja meg a kezem az asztal alatt.
- Persze. – felelem egy elég gyatra műmosollyal az arcomon. Ezek után már semmi nem érdekelt,az sem hogy bámulnak miközben eszek,csak végezni akartam már,és megnézni az apartmant,hogy járt – e ott Lia. Mikor végeztem,csak felálltam és kilőttem magam az apartman felé. Szerencsére semmi jelen nem volt,hogy ott járhatott. Aron is utánam sietett,de nem ért utol,csak az emeleten.
- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.
- Lia. Itt van. – mondtam ki szép lassan a szavakat.
- Mi? Minek van itt?
- Állítása szerint csak nyaral…- mondtam a semmibe meredve. – De ha megtudom,hogy más miatt, azt megemlegeti. – mondtam idegesen.
Aron csak a hátamra tette a kezét,és simogatta szép lassan. Ettől már is egyenletesebbé vált a ziháló lélegzetem. Ez volt a második napunk itt,de egy ember felbukkanása romba dönt mindent. Elment teljesen a kedvem mindentől. Most azonnal haza akartam menni. De még négy napig idegeskedhettem,hogy mi a fenét keres itt ez a szuka. Aron végig próbálta elterelni a figyelmem.
Egyre jobban ment már a tenisz,igaz még Aron nem tudtam legyőzni,de szerintem ha így haladok,simán menni fog. Este fel rendeztek valami buli féleséget. Igazából nem volt sok kedvem a bulihoz,szóval lementünk a pincébe és kibéreltük estére a biliárdasztalt. Még soha sem biliárdoztam. Ami meg is látszott elég jól. Halvány lila gőzöm nem volt arról ,hogyan kell fogni ezt az ütőt,vagyis akarom mondani dákót. Aron megmutatta,hogyan fogjam,de első lökésre kirepítettem a fehér golyót az asztalról. Aron már szakadt a röhögéstől. Végül mögém állt és segített megtanítani,hogy hogyan ne repítsem ki a fehér golyót az asztalról. Haladtunk,mert már nem repítettem ki, viszont a saját golyóimat sehogy sem tudtam eltenni.
Hát arra jutottam,hogy ez nem az én sportom. A csocsó már annál inkább.
- Na ebben már tényleg leverlek téged! – mondtam Aronnak. Felnevetett.
- Na ne röhögtess. – mondta a csocsóasztal másik végéhez állva. Tízes volt a meccs amiből hét gólt én lőttem,hozzáteszem pörgetés nélkül! Szépen fogalmazva kinevettem.
- Csak szerencséd volt! – mondta,miközben már az újabb meccshez készülődött.
- Na persze… - mondtam nevetve. Megint nyertem,de most csak egy híján. Kezdte magát felhozni. A negyedik meccs után már ő nyert. Virult a feje rendesen,mert most az egyszer hagytam nyerni,de neki ezt nem kell tudnia. Hősiesen játszott,ez tény. Aztán megpróbálkoztunk még a biliárddal,amibe hát, mondjuk úgy,hogy fejlődök már. Miután meguntuk felnéztük erre a bizonyos bulira. Ilyen mexikói hangulata volt az egésznek. Ja,hogy ez direkt olyan buli volt! Így már világos. Finom mexikói kaják voltak kirakva, meg koktélok, amiket vétek lett volna kihagyni.
- Egyszer el kell mennünk Rióba! – mondtam Aronnak túlüvöltve az zenét.
- Minden bizonnyal! El fogunk,ne aggódj. – mondta.
Mikor már kezdett a zene kissé lassulni, Aronnal együtt ringatóztunk, egymásra borulva. Jó érzés volt ilyen közel tudni magamhoz. Mikor már mindketten alig álltunk a lábunkon Aron a kezei közé kapott,és felvitt egészen a szobájáig,hogy most már tudatosan vele aludjak. Nem kellet elringatnia senkinek,mostanában az álom jött magától. Reggel arra ébredtem,hogy rezeg a mobilom. Elmosolyodtam mikor megláttam az üzenetet. „Remélem jól érzitek magatokat csajszi! Mi holnap utazunk Londonba! Hívj,vagy írj,mert nekem ez az egy sms is egy vagyonba került. Puszi, Anna&Bálint.” Visszaírtam neki,hogy igen nagyon csodás itt mindent,és érezzék jól magukat odakint. Aztán mikor visszadugtam a párnám alá a telefon akkor pedig a csengőhangom szólt. Meglepődtem,mert Dani hívott. Felvettem.
- Hugi,merre vagytok? – kérdezte.
- Neked is szia,és nyaralni vagyunk Horvátba. – mondtam neki. Káromkodott egyet.
- És nekem szólni luxus? – kérdezi.
- Nem ti mondtátok,hogy az egész nyarat kint töltitek? – vágtam vissza.
- Mért,szerinted nem jöttünk volna haza látogatóba? – kérdezte. - Itt állunk az üres házba,pedig elvileg hozzátok jöttünk haza! – mondta idegesen.
- Jó majd máskor szóltok előre! Mit hittettek,ha ti nem vagytok itt megáll az élet nálunk?! Hát csak úgy felvilágosítalak bátyuskám,nem! Persze, két hónap után eszedbe jutunk? Ez kedves, mondhatom!
- Jó ennyit erről. De engem többet ne hívjatok,mert többet nem jövök haza! – mondta,majd letette. Letettem és csak magam elé bámultam. Képes inkább egy olyan lányt választani,akit alig ismer pár hónapja,a családja helyett?! Hihetetlen. Pedig már reménykedtem,hogy minden rendbe jön megint,de ekkor még nem tudtam,hogy közel sem. Soha,semmi sem lesz már a régi! Lementem a lépcsőn,és láttam,hogy Aron tévét néz. Látta rajtam,hogy valami nincs rendben,ezért odahívott maga mellé.
- Dani hívott. Hazajöttek látogatóba. – mondtam. – És összevesztem vele. Azt mondja többet nem jön haza. – mondtam ki szép lassan. Nem tudtam elhinni,hogy az elején,még én vigyáztam a bátyámra,majd mikor rendbe tettem az életét,és mikor már megbízom benne,elmondok neki mindent,ő ezt így hálálja meg nekem,mindezt egyetlen kis cafka miatt.
- Úgyis megbékél. Előbb vagy utóbb meg kell neki. – mondta Aron a hajamat simogatva. – Gyere,menjünk reggelizni. – mondta.
Reggelizés után félrehívtam anyát,hogy beszélhessek vele négy szemközt.
- Ami ez az én hibám! Szólnom kellet volna nekik. – hibáztatta magát anya.
- Ugyan dehogy! Nem ők mondták,hogy a nyarat kint töltik? Legalább ide szólhattak volna,hogy jönnek.
- Szóval akkor most nem akar többé hazajönni? – kérdezte anya szomorúan.
- Ha te beszélsz vele biztosan meggondolja magát. Én összevesztem vele. Nem hinném,hogy a közeljövőben beszélni fogunk egymással.
Sajna ezzel anyának eléggé elrontottam a kedvét,de úgyis el kellett volna neki mondanom.
Hát a mai napunkat ezzel eléggé elrontották Daniék. Az idő is kissé borúsabb volt. Aron és az anyukája együtt éreztek mindkettőnkkel. Mai napomat végig olvastam. Mikor egyedül akarok lenni, ez az egyetlen megoldás. Most még Aronnal sem akartam beszélni, ő pedig úgy volt vele,hogy majd megbékélek Danival.
Végül csak Aronnal az ágyban találkoztam. Akkor is talán kissé visszautasító voltam,de az ölelését soha semmiért nem utasítanám el. Nem akartam beszélni,és ő ezt tiszteletben tartotta.
Másnap rájöttem,hogy ez az utolsó előtti nap. Ki kell élvezni még ez a napot,mert holnap már délben indulunk haza. Ma végre elmentünk a tengerpartra megmártózni. Ahogy Aron ígérte, bedob a vízbe.
Hát az ilyen dolgokat észben tartja. De ez most jól esett,és most nem görcsölt be a lábam,mert előtte végigszaladtam a parton. Annyira hiányozni fog ez a hely. Olyan gyönyörű. Daninak és Rebekának is itt lenne a helye. De ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem. Fényképezgettem a tengerpartot, Aronnal ettünk egy hatalmas fagyi kelyhet ami isteni finom volt. Aztán mikor visszamentünk elküldött anyuékkal valami csajos estére, amit annyit takart,hogy szexi pasik táncoltak ott,ahol tegnap a buli volt. Nem értettem Aron mért küld el engem ilyen helyre. Oké,bevallom tényleg dögösek voltak a pasik,de Aronhoz egyik sem ért fel. Aztán a show közepén jött értem Aron,hogy hazavigyen.
- Komolyan nem értem mért küldtél el ide. – mondtam neki mikor beléptem az ajtón.
- Gyere fel az emeletre,és mindent megértesz! – mondta. Tehát követtem fel a szobájáig.
Esküszöm nem hittem a szememnek. Gyertyák mindenűt, csokis eper,meg minden ami kell.
- Gondoltam legyen emlékezetes az utolsó esténk itt. – mondta szégyenlősen. Én pedig csak fogtam és behúztam magammal egészen az ágyra. Fogalmazzunk úgy, kissé felforrósodott a hangulat. Egyre hevesebben csókolt ő is. Nem tudtam,hogy ma meg – e fog történni, itt és most. Ezt nem lehet előre tervezni. Leszaggattam róla a pólóját ő pedig rólam az ingem. Már egészen közel jártunk hozzá,mikor elhúzódott. Én csak kérdőn néztem rá.
- Nem ma fog megtörténni. – válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre. Csak furán néztem rá.
- Ami nem vagy még rá készen.
- De…- már kezdtem volna ellenkezni,de nem hagyta.
- Ami,ehhez több idő kell,és én nem akarlak siettetni. – mondta. Végtére is igaza volt,csak ez kissé kellemetlen helyzet volt. Kínosan felvettem az ingem és megpróbáltam nem kényelmetlenül érezni magam.
- Ami meg kell értened ezt az egészet. Nem akarom,hogy megbánd. – mondta.
- Semmi baj,megértem. – mondtam kissé csalódottan. Ekkor megint letepert. Király. Most ezt játsszuk,hogy eljutunk egy pontig,aztán megállunk. Bár nekem ez is tetszett. Végül mikor már teljesen kifáradtunk hozott valami számomra ismeretlen filmet,amit megnéztünk. Közben csokis epret ettünk,amivel szépen összekentem őt. Persze aztán ő is összekent vele,majd lenyalta az arcomról.
Aztán együtt aludtunk el. Szerintem ez egy csodás utolsó este volt, még ha nem is…tudjátok.
Reggel boldogan ébredtem visszagondolva az előző csodás estére. Aronnal elkezdtünk bepakolni. Együtt mentünk le az utolsó reggelinkre. Találkoztunk a szüleinkkel.
- Nos fiatalok,ez itt az utolsó reggelink. – mondta Aron anyukája. – Jól éreztétek magatokat?
- Nagyon! Remélem visszajövünk még! – feleltem őszintén.
Aztán reggeli után még elmentünk egy utolsót sétálni a tengerpartra.
- Hiányozni fog ez a hely. – mondtam Aronnak, miközben kéz a kézben sétáltunk.
- Visszajövünk,ha szeretnéd,de csak Rió után. – mondta. Elmosolyodtam. Én Riót csak viccnek szántam,de ha Aron egyszer valamit a fejébe vesz,azt tuti megvalósítja. Aztán mikor az óra delet ütött, már indulásra készen voltunk.
A vezetést én kezdtem,amitől Aron kissé idegesnek tűnt,hogy nem vagyok – e fáradt. De soha jobban nem éreztem magam. Esküszöm a könnyeimmel küszködtem miközben egyre távolabb haladtunk.
Aron áthajolt és csak annyit súgott a fülembe,hogy ne félj a következő megállónk Rió. Csak mi ketten.
Elmosolyodtam. Az anyukáink hátul aludtak. Annyira aranyosak voltak. Mintha most mi lettünk volna a felnőttek. Aztán két óra múlva Aron anyukája vette át a vezetést tőlem. Utána Aronnal közösen aludtunk. Mondtam neki,hogy aludjon,miközben vezettem,de nem volt hajlandó. Aggódott. Pedig már egy jó ideje van jogsim. Félt. Pedig nem száguldozom az országutakon,ezt nála jobban senki sem tudja.
Aztán Aron vette át a vezetést, de nem mentem vele előre. Anyu jött hátra,én pedig maradtam. Meg akartam köszönni neki. Épp egy Stephen King könyvet olvasgatott.
- Anyu.
- Hm ? – nézett fel a könyvből.
- Csak meg akarom köszönni neked ezt a csodás nyaralást. Sokat jelent ez nekem. – mondtam neki.
- Oh szívecském, nagyon szívesen! – mondta majd átölelt.
Tényleg sokat jelentett ez a nyaralás. Utoljára apával voltunk nyaralni. Azóta egyszer sem.
Aztán elaludtam,mert nem éreztem magam
túl jól. Végül már csak arra ébredtem fel,hogy az ágyamban fekszem. Ekkor
eltöprengtem,hogy mindezt csak álmodtam? De aztán az üzenet az éjjeli
szekrényemen mindent megmagyarázott. „
Szépen végig aludtad az egész utat. Aludj jól angyalom!” Még azt sem vettem
észre,hogy behozott az autóból. Igazából nagyon rosszul éreztem magam. Fáj a
hasam,szóval inkább aludtam. Reggel hat körül arra ébredtem,hogy már képtelen
vagyok aludni a fájdalomtól.
Felültem,és éreztem,hogy S.O.S – ben el kell mennem a wcre,vagy a szőnyegem bánja. Szerencse,hogy elfutottam,mert pár másodpercen múlt,hogy hol dobom ki a rókát. Fogalmam sincs,hogy mitől hányhattam,de utálok hányni. Gondoltam akkor ennyi volt,szóval visszafekszem aludni. Aha, fél óra múlva megint spuri volt a klotyóra. Ez nem igaz már. Reméltem,hogy ez nem vírus,amit elkaptam. Aronnak dobtam egy smst,hogy beteg vagyok. Annyit küldött vissza,hogy „12:00!” Nem nagyon értettem,de szerintem ez azt jelentette,hogy mikor jön át. Mindketten szerencsétlenek vagyunk. A nyár közepén ő megfázik, én pedig haldoklom a saját hányásomban. Próbáltam visszaaludni. Délben tényleg Aron ott ült az ágyam szélén,egy halom gyógyszerrel, meleg teával,jéggel, és saját maga csodálatos személyével.
Hát hiába,kölcsönösen ápoljuk egymást,ha már mindketten ilyen szerencsétlenek vagyunk.
- Jobban vagy már egy kicsit? – kérdezi.
- Most,hogy már itt vagy, igen! – válaszoltam erőtlenül. Elmosolyodott.
Megint rám jött a hányás,szóval sprinteltem a fürdőszobáig. Előbb vagy utóbb már erőm sem lesz,hogy eljöjjek idáig. Visszakullogtam a szobámba.
- Sajnálom. – mondtam. Leültem mellé és csak simogatta a hátam. Nyugodtság árasztott el. Ha minden nap átjön,így mindnél hamarabb jobban leszek.
- Gondolod,hogy kint kaphattam el valamit ? – kérdeztem.
- Minden bizonnyal ott. Sajnálom. Máskor beadatunk neked minden védőoltást. – mondta,majd homlokon csókolt. A saját érdekében el küldtem volna,nehogy ő is elkapja,de túl önző vagyok.
Képes volt befeküdni mellém a saját egészségét is kockáztatva. Ez édes tőle.
Este már én zavartam haza,hogy nem akarom tovább fertőzni.
Hál isten a halom gyógyszertől amit be szedtem, este már nem hánytam, viszont éltemben nem aludtam ilyen sokat,mint most.
Két nappal később,még mindig semmi javulást nem mutattam. Aron el akart ráncigálni orvoshoz,de ellenkeztem. Semmi értelme nincs. Vagy elkapok még plusz három betegséget,és még ráadásul órákat várhatok mire sorra kerülök. Úgy voltam vele,ha harmadnap is szarul leszek,akkor talán el megyek,de csak talán! Harmadik nap már a víz sem maradt meg bennem,szóval elég közel álltam a kiszáradáshoz.
Aron már elcipelt orvoshoz,bár most már önszántamból is elmentem volna. Az orvos azonnal leküldött a kórházba,mert nem kis híján kiszáradtam. Már kerültem így kórházba,azt hiszem tíz éves lehettem.
Talán e miatt volt Deja vu érzésem. Mikor még a liftben is mentünk fel,akkor is hánytam. Hát ez szuper.
Azonnal bekötöttek nekem egy infúziót. Aron hazaugrott egy pár holmimért no meg anyuért. Anyu aggodalmasan jött be. Hozott be mindent. Húslevest,gyümölcsöket,könyveket. Aron hozta a laptopom meg a mobilnetét,hogy tudjak vele beszélni ma,mert ma este nem tud bent maradni. Anya is hiába hozott be ennyi mindent,ezekből most még nem ehetek. Hajnali egyig egyedül voltam a teremben,majd behoztak egy kismamát a pici babájával. Beszélgetni kezdtem vele. Elmondta,hogy beteg a kisbabája,és csak saját felelőségre maradhat itt bent,ellátások nélkül. Ami annyit tett,hogy a kis kanapé szerűségen aludt a teremben, a gyereke mellett. Megsajnáltam,mert neki tényleg nem hoztak be enni,vagy inni. Oké nekem hoztak,de az a kaja valami förtelem volt. Már ha kaja volt. Az egyik nővér még valamikor este adott teát,én pedig hajnalba kihánytam. Ekkor úgy jött be,hogy lecseszett,hogy ezért adta nekem a teát? Hát köszi,igen. Minden vágyam az volt,hogy kihányhassam a teádat! Hihetetlen milyen emberek léteznek.
Aron kettő körül felhívott Skypeon,mert látta,hogy még fent vagyok.
- Mért nem alszol angyalom?
- Ezt én is kérdezhetném…- mondtam neki.
- Nem tudok nélküled aludni. Meg amúgy is tudnom kellet,hogy jól vagy – e. – mondta.
- Hát…fogjuk rá,megvagyok. De most már menj,és aludj nyugodtan! – mondtam.
- Holnap már bent maradok veled este. Jó éjt,szeretlek. – búcsúzott el.
Fogalmam nem volt,vajon meddig kell bent maradnom,de csak remélni tudtam,hogy nem kell három napnál tovább bent maradnom. Amint azt mondja a doki,hogy mehetek haza,és hozzák a zárójelentésem,már itt sem leszek.
Rossz volt Aron nélkül. Annyira hozzászoktam már,hogy mindig vele alszom.
Lehet,hogy nyálasan hangzik,de már nem tudnám elképzelni,hogy nélküle létezzek. Bocs,ez tényleg nyálas.
Másnap reggel tízkor mér be is jött hozzám, két új könyvvel a kezében. Lenyűgöző teremtmények,Lenyűgöző Sötétség. Még sosem hallottam róluk,de biztosan jó.
- Gondoltam ezekkel elleszel,bármeddig is kell bent maradnod még. – mondta mosolyogva.
- Remélem nem kell túl sokáig bent maradom! Gyűlölöm a kórházi szagot, ezt a légkört! Bah. – mondtam undorodva. Bár senki sem szereti a kórházakat,mert ez mindig rosszat jelent.
A doki vizitkor azt mondta,még legalább három napig bent kell lennem. Elkerekedtek a szemeim. Még három nap?! Nem hiszem el! Ez egy örökkévalóság lesz. Ennek Aron sem örült túlságosan,mivel nem maradhatott éjszaka a kórházba. Legalább maradt az internet. Ilyenkor szeretem,amúgy meg egy nagy szennyláda. Aron vonakodva elbúcsúzott,aztán magamra hagyott. Volt egy tévé a szobában,és természetesen nem volt kábel tévé. Mért is lett volna? Szóval inkább vártam,hogy Aron feljöjjön majd videó chatelni. Annával addig beszélgettem,és kérdezte,hogy be – e jöjjön,de mondtam neki,hogy teljesen felesleges. Inkább nekiálltam olvasni a vadonatúj könyvemet.
Már hívott is.
- Hogy tetszik a könyv? – kérdezte.
- Nagyon tetszik! Honnan tudtad,hogy máris el kezdtem olvasni? – kérdeztem.
- Már jól ismerlek Ami. – jelentette ki. Oké igaza volt,már pár hónap alatt kiismert. Ezek szerint engem könnyen ki lehet ismerni. Még két órán át beszélgettünk,akkor is csak azért tettük le,mert már sajnáltam a kismamát aki nem tudott mellettem aludni. Utána még egy fél órát írogattunk,majd elzavartam Aron aludni,meg saját magamat is. Szép lassan már javultam. Aron mindennap bejött hozzám pár órára,hogy addig is velem legyen. Alig vártam már az utolsó napomat. Szinte már futásra készen álltam az ajtóban,csak had legyek mindnél messzebb ettől a helytől. Mikor a Doki mondta,hogy már hazamehetek, csak várjam meg a zárójelentésem,már fel is öltöztem. Pechemre fél órára rá hozták csak a zárójelentésem. Addig hívtam Aront,hogy jöhet értem. Mikor megkaptam a papírt csak rohantam ki és vissza sem néztem. Aron a kórház előtt várt. A nyakába ugrottam azonnal.
- Annyira hiányoztál! – súgta a fülembe.
- Te is nekem! – válaszoltam az arcomat a nyakába fúrva. – Azonnal húzzunk el innen! Még csak látni sem akarom ezt a helyet. – mondtam neki hidegen.
Anya a kocsiban várt a parkolóban. Kiszállt a kocsiból és kis híján megfojtott az ölelésével.
Végre megint úton voltam hazafelé. Majdnem egy egész hetet rohadtam bent a kórházba,és már csak három hetünk maradt a nyárból ami maximálisan ki kell élveznünk. Fogalmam sincs mit fogunk még csinálni Aronnal,de tök mindegy, a lényeg,hogy újra együtt vagyunk, nem állnak közénk a kórházi falak.
Hazamentem,hogy lepakoljak,aztán Aron elvitt magukhoz. Az anyukája is megszorongatott. Mondta,hogy aggódott miattam,és remélte,hogy semmi bajom nem lesz,mert a kisfia akkor nagyon boldogtalan lenne.
Ott voltam egy órát talán,aztán írtam Annának egy smst,hogy már itthon vagyok aki azonnal találkozni akart velem. Aron még nem engedte,hogy vezessek, állítása szerint még kissé instabil vagyok. Hát ez félig meddig igaz is volt,mert még mindig sok gyógyszer volt a szervezetemben. Szóval elvitt Annához, aki megint csak megfojtott.
- Annyira nagyon aggódtam érted csajszi! Már azt hittem elkaptál kint valami halálos madárkórt és nem leszel jobban. – mondta.
- Persze Anna,ez jellemző rád. Egyből a legrosszabbra gondolsz.
- Jó bocs,ez jutott eszembe. – mondta nevetve. – A lényeg,hogy itthon vagy és most már minden rendben lesz. – mondta.
Bólintottam. Minden rendben lesz. Ekkor még tényleg hittem ebben. Reméltem,hogy minden a régi lesz.
Bálint is üdvözölt,és hálát adott,hogy nem haltam bele az Anna által kitalált madárkórba,mert már őt is az őrületbe kergette. Csak bocsánatkérően néztem rá. Jól esett,hogy aggódtak értem.
Annak örömére,hogy kijöttem végre a kórházból, elmentünk a jó öreg kávéházba dumálgatni,és Annáék elmeséltek nekünk mindent. Milyen volt a londoni utazásuk, mikre próbálták rávenni Aront,hogy ne otthon üljön míg én kórházban vagyok. Sikertelenül jártak ezzel. Azt állítják, nélkülem nem akart semmit sem tenni. Félt,hogy nehogy valami bajom essék a kórházban,nehogy leromoljon az állapotom. Pedig igazán csinálhatott volna bármit nélkülem is. Igaz fordított esetben én is ugyan ezt tettem volna,csak nem biztos,hogy Anna ezt hagyta volna. Aron ma nem aludt velem. Azt mondta,hogy pihenésre van szükségem. Na igen,mert az alvás aztán nagyon ment nélküle. A kórházban sem ment az alvás,mert nem volt ott velem. Bár olyan voltam , mint egy zombi,szóval jött az álom elég hamar. Saját magát is kínozta,hogy most sem aludtunk együtt,de szerinte egy így volt helyes.
Másnap már örültem,hogy minden a régi. Fura volt fitten kikelni az ágyból,na meg nem az undorító kórházban ébredni,az undorító kórházi szagra,hanem a saját szobám édes levendula illatára ébredni. Sokkal kellemesebb volt. Anya amerikai palacsintát csinált,amit Aron anyukájától tanult meg. Adjunk annak a bizonyos fogyókúrának. Reggelre ilyen töménytelen mennyiségű édességet enni nem egészséges,de most rám fért a hízás. Amúgy sem vagyok valami erős testalkatú,de most,hogy kijöttem a kórházból pláne nem. Megettem egy hatalmas palacsintatornyot, megittam a narancslémet, aztán vártam Aront. Mikor megjött már meg is kérdeztem tőle.
- Mi a program mára? – kíváncsiskodtam.
- Nem tudom, mit szeretnél? – kérdezett vissza. Fura,pedig mindig programhalmazokkal szokott elárasztani.
- Fogalmam sincs,bármi jó,amit veled csinálhatok. – válaszoltam.
- Bármi? – nézett rám úgy,hogy már tudtam,hogy kiötlött valami tervet a fejében,ami nem biztos,hogy nemem is tetszik. – Még egy focimeccsre is eljönnél velem? – kérdezte félve.
- Mi az hogy! Szeretem a focit! – mondtam,és ezzel tényleg nem hazudtam.
- Akkor egy Újpest FC és egy Ferencváros TC megfelel? – kérdezte.
- Persze! Kinek kell majd szurkolni ? – kérdeztem. Felröhögött.
- Még hogy szereted a focit! – nevetett.
- Hé! Szeretem is! Csak a magyar fociban nem vagyok képben. Jobban szeretem a külföldi csapatokat. – mondtam sértődötten.
- Legalább azt tudod,hogy mit jelent a les? – kérdezte.
- Igen,ha a csatár a védők előtt van a kiugratás pillanatában…bla bla. – mondtam unottan.
- Oké,hiszek neked! – mondta majd homlokon csókolt és közbe a fél karjával átölelt.
- De ez csak este lesz! Addig mit csinálunk? – kérdeztem.
- Focizunk! – mondta. – Hozd a cuccod,és a kis pályán találkozunk.
Volt egy kisebb füves pálya a város szélén. Két és fél évig fociztam. Állítólagosan jó voltam benne,a lányokhoz mérve. Fiúkkal nagyon sosem játszottam. Még megvolt a stoplis cipőm meg a mezem is, amire rá volt írva,hogy Amadea 7. David Villa miatt,a kedvencem miatt jött a 7-es mezszám. Átöltöztem a mezbe,bekötöztem a lábam. Aron is hazahúzott a cuccáért,szóval elvezettem a pályához. Már ott várt, melegített. Kiszálltam egy sporttáskával a vállamon,magasra felkötött hajjal. Aron csak füttyözött nekem.
Hát komolyan nem tudom mennyire lehettem szexi látvány egy mezben,meg egy stoplisban.
- Nem is tudtam,hogy focizol. – mondta.
- Csak fociztam két és fél évig. Elég is volt annyi. – mondtam. – Én meg nem tudtam,hogy szereted az európai focit. – mondtam.
- Attól még,hogy sokat voltam Amerikában nem kell feltétlenül szeretnem az amerikai focit. – mondta. – Bár a Super Bowlt mindig megnézem. – mondta. Na arról az akármiről annyit tudtam,hogy valami amerikai focis felhajtás amin minden híresség ott van,és méregdrágák a jegyek oda. Hát személyem szerint az amerikai foci egy nagy baromság. Sok pasi egymásra ugrál ilyen kipárnázott cuccokban. Sosem láttam ebben a sportban az értelmet. Jó igaz,akkor már a sima európai foci is hülyeség,mert a sok hülye kerget egy labdát. De még mindig nagyobb értemét látom ennek,mint az amerikai focinak. Mindegy ez csak az én véleményem!
- Oké akkor mivel kezdjük? – kérdeztem.
- Egy vs. egy ? Későbbre lehívhatom Bálintékat,ha gondolod,meg még néhány haveromat. – mondta.
- Tőlem. – mondtam.
Udvarias volt,és hagyta,hogy én kezdjek. Próbáltam kicselezni,de azzal sem sokra mentem,mert elszedte tőlem a labdát. A gyorsaságomnak hála nem engedtem,hogy könnyen gólt lőjön. Aztán mikor megnyerte a párbajt, mondta,hogy lőjek neki kapura. Na itt kicsit vissza kellet vennem az erőmből,mert egyszer mondta,hogy mindent adjak bele,és kis híján kilőttem Aron a kapuból.
- Bocsánat! Jézusom! Ezt nem kellet volna. – mondta odarohanva Aronhoz aki a földön feküdt.
Ő csak nevetett. Kérdőn néztem rá. Ennek meg mi baja? Agyrázkódás vagy mi?
- Csodálatos egy nő vagy. – mondta kábán.
- Aron minden rendben? – kérdeztem tőle gyanakodva.
- Persze,azért ne bízd el magad,nem lősz olyan erősen. – mondta majd már fel is pattant.
Hát ettől a jelenettől kezdve visszafogtam magam,és nem rúgtam ekkorákat. Mikor már meguntunk lehívta Bálintot és Annát,na meg a haverjait,akiket nem ismertem túlságosan,csak Nándit. Remélem nem lesz belőle gond,hogy itt lesz Anna is meg Bálint. Végül elég szép létszám volt. Tíz ember volt velünk együtt. Aron,én,Bálint,Anna,Nándi,Gergő az osztályból,Balázs a suliból, Botond,Máté, és Máté barátnője Gabi. Botondról és Mátéról semmit nem tudtam,hogy kik ők. Gondoltam ez majd ráér megkérdeznem Arontól. Anna kénytelen volt beállni,mert csak így volt teljes a csapat. A csapatok pedig : Én,Anna,Gabi, Gergő, Balázs. Én azonnal lecsaptam a hátvéd posztra,mert régen is ott játszottam. Első körben vezettünk. Gabi nagyon jól focizott. Elől játszott,és néha olyan gólokat vágott,hogy leesett az állam.
Aztán tartottunk egy röpke pihenőt,és a fiúk összeszedték magukat,és szép lassan kezdték magukat felhozni. Aron előre jött játszani,mert előtte ő is hátul volt. Nem hagytam magam,nem engedtem,hogy átvigye egykönnyen a labdát rajtam. Küzdöttünk mindketten rendesen. Egyszer jó nagyot borultunk mindketten egymásra.
- Szabadrúgást követelek! – mondta röhögve, én meg megcsókoltam. – Á mégsem, hagyjuk! – mondta megint nevetve. Hát azt senki sem mondta,hogy milyen szabályok szerint játszunk,de neki ez tetszett.
Egyébként is zárójelesen megjegyzem,ő lökött fel,mint egy tank!
Mikor már kezdett a levegő lejjebb hűlni mi is elkezdtünk pakolni. Egy páran még maradtak,de mi Aronnal indultunk,mert még fel kell érnünk a meccsre. Aron barátai jó fejek, aranyosak. Kiderült,hogy az osztálytársunk Gergő tud normális is lenni, Gabi nagyon aranyos lány aki rohadt jól focizik,Máté kissé furcsa nekem,de csak azért lehet,mert kissé csendes nekem, Botond meg állati jó fej, a hülye beszólásaival. Balázst már láttam a suliban,de olyan a menő arcok közé tartozott,így sosem beszéltem vele. Pedig ő is rendes.
Gyorsan hazaautóztam,és beugrottam a zuhany alá,mert bűzlöttem akár a pumaketrec. Aztán csak magamra kaptam egy rövidnadrágot,meg egy trikót. A napszemüvegemmel hátratoltam a haja,majd kiléptem az ajtón,ahol már Aron várt az autóban ülve.
- Nos akkor kinek kell szurkolnom majd? – kérdeztem.
- Egyértelmű. Ferencvárosnak. – mondtam nevetve,majd megpuszilt.
- Oké,csak biztos akartam benne lenni. – mondtam, aztán felbőgött a motor,és már száguldottunk is a stadion felé.
Hatalmas sor fogadott minket mikor odaértünk. Pedig majdnem egy órával előbb értünk fel.
Fél órás sorban állás után végre bejutottunk. Mikor bejutottunk Aron az arcomra festette a Ferencváros zászlainak színeit. Vettünk egy jó nagy adag kaját. Négy hotdogot,két hatalmas üdítő,plusz három szelet csokit nekem. Hát hiába, azért kétszer 45 perc plusz a hosszabbítás ez nekem hosszú idő. El kell magamat valamivel foglalnom miközben nézem a meccset.
A meccs hamarosan el is kezdődött, Aron pedig a kezembe nyomott valami felismerhetetlen tárgyat. Ő ez valami kürt vagy fogalmam sincs mi volt. Nem vuvuzela,mert az felismertem volna. A lényeg,hogy ez is jó hangos volt. Bár szinte meg sem hallatszott,annyiféle szurkolónál volt még ehhez hasonló dolog,hogy majd meg süketültem az elején. Mikor már elkapott a szurkolási láz,és együttesen káromkodtam a többi szurkolóval,ha a bíró rossz döntést hozott,akkor már nem zavart a zaj. Aron csak meglepődötten nézte,ahogy szurkolok. Az első félidú után nem álltunk túl rózsásan,mert a félidő vége előtt bekaptunk egy gólt,amivel átvették a vezetést tőlünk. Mindenki szomorúan vagy épp idegesen kullogott ki a büfébe még több elemózsiáért.
- Te tényleg szereted a focit. – mondta Aron nevetve.
- Én nem vicceltem! – mondtam én is nevetve. – Elkapott a szurkolási láz.
- Azt látom. Itt szidod a bírókat ezekkel a vén szivarokkal. – mondta nevetve.
- Hát de nem láttad,hogy nem adott szabadrúgást a spori, mikor … - nem tudtam befejezni,mert elhallgattatott a csókjával.
- Édes vagy,mikor ideges vagy. – mondta a homlokát hozzá nyomva az enyémhez.
Hát nem tudom,hogy más is így gondolja – e. Aronnak én mindenhogy szép vagyok,aranyos,édes, amit egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Egy épp elméjű pasi,szerintem már rég páros lábbal rúgott volna ki.
De ő még mindig nem tette. Még mindig szeret,és elfogad engem a sok kiborító hibáimmal együtt.
Végül a meccs végét már minden emberrel egy nagy közös családként ünnepeltük,mikor az hosszabbításban sikerült egyenlíteni sőt még a vezetést is sikerült átvennünk! Sok ember azt hiszem örült ha most tippmixezett,és bejött neki. Aronnal boldogan,és fáradtan autóztunk haza. Kifárasztott ez a szurkolás,de megérte. Jól éreztem magam. Végre megint érzem,hogy élek és kezdek visszatérni az életbe. Aron végre velem aludt. Már is jobban ment az alvás. Vagy a nem alvás. Mindegy nem részletezem. Reggelre a hallásom és a hangom az elveszett valahol a habokban. Hát hiába tegnap sokat kiabáltam ez tény. A hallásomat is elvesztettem némileg mivel iszonyat hangos volt a meccs. Bár ezzel Aron is ugyan így volt ha jól sejtem. Szinte egész nap úgy beszélgettünk egymással,mint egy halláskárosult öreg pár,amitől már annyira nevettem,hogy a könnyem is kicsordult.
Este csak annyit súgott a fülembe: - Szeretlek,te halláskárosult kismacskám! – mondta, engem meg elkapott a röhögőgörcs. – Az angyalom becenév valahogy jobban tetszett,nem maradhatnánk inkább annál? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve. Csak bólintott,aztán átölelt és már aludtunk is.
Felültem,és éreztem,hogy S.O.S – ben el kell mennem a wcre,vagy a szőnyegem bánja. Szerencse,hogy elfutottam,mert pár másodpercen múlt,hogy hol dobom ki a rókát. Fogalmam sincs,hogy mitől hányhattam,de utálok hányni. Gondoltam akkor ennyi volt,szóval visszafekszem aludni. Aha, fél óra múlva megint spuri volt a klotyóra. Ez nem igaz már. Reméltem,hogy ez nem vírus,amit elkaptam. Aronnak dobtam egy smst,hogy beteg vagyok. Annyit küldött vissza,hogy „12:00!” Nem nagyon értettem,de szerintem ez azt jelentette,hogy mikor jön át. Mindketten szerencsétlenek vagyunk. A nyár közepén ő megfázik, én pedig haldoklom a saját hányásomban. Próbáltam visszaaludni. Délben tényleg Aron ott ült az ágyam szélén,egy halom gyógyszerrel, meleg teával,jéggel, és saját maga csodálatos személyével.
Hát hiába,kölcsönösen ápoljuk egymást,ha már mindketten ilyen szerencsétlenek vagyunk.
- Jobban vagy már egy kicsit? – kérdezi.
- Most,hogy már itt vagy, igen! – válaszoltam erőtlenül. Elmosolyodott.
Megint rám jött a hányás,szóval sprinteltem a fürdőszobáig. Előbb vagy utóbb már erőm sem lesz,hogy eljöjjek idáig. Visszakullogtam a szobámba.
- Sajnálom. – mondtam. Leültem mellé és csak simogatta a hátam. Nyugodtság árasztott el. Ha minden nap átjön,így mindnél hamarabb jobban leszek.
- Gondolod,hogy kint kaphattam el valamit ? – kérdeztem.
- Minden bizonnyal ott. Sajnálom. Máskor beadatunk neked minden védőoltást. – mondta,majd homlokon csókolt. A saját érdekében el küldtem volna,nehogy ő is elkapja,de túl önző vagyok.
Képes volt befeküdni mellém a saját egészségét is kockáztatva. Ez édes tőle.
Este már én zavartam haza,hogy nem akarom tovább fertőzni.
Hál isten a halom gyógyszertől amit be szedtem, este már nem hánytam, viszont éltemben nem aludtam ilyen sokat,mint most.
Két nappal később,még mindig semmi javulást nem mutattam. Aron el akart ráncigálni orvoshoz,de ellenkeztem. Semmi értelme nincs. Vagy elkapok még plusz három betegséget,és még ráadásul órákat várhatok mire sorra kerülök. Úgy voltam vele,ha harmadnap is szarul leszek,akkor talán el megyek,de csak talán! Harmadik nap már a víz sem maradt meg bennem,szóval elég közel álltam a kiszáradáshoz.
Aron már elcipelt orvoshoz,bár most már önszántamból is elmentem volna. Az orvos azonnal leküldött a kórházba,mert nem kis híján kiszáradtam. Már kerültem így kórházba,azt hiszem tíz éves lehettem.
Talán e miatt volt Deja vu érzésem. Mikor még a liftben is mentünk fel,akkor is hánytam. Hát ez szuper.
Azonnal bekötöttek nekem egy infúziót. Aron hazaugrott egy pár holmimért no meg anyuért. Anyu aggodalmasan jött be. Hozott be mindent. Húslevest,gyümölcsöket,könyveket. Aron hozta a laptopom meg a mobilnetét,hogy tudjak vele beszélni ma,mert ma este nem tud bent maradni. Anya is hiába hozott be ennyi mindent,ezekből most még nem ehetek. Hajnali egyig egyedül voltam a teremben,majd behoztak egy kismamát a pici babájával. Beszélgetni kezdtem vele. Elmondta,hogy beteg a kisbabája,és csak saját felelőségre maradhat itt bent,ellátások nélkül. Ami annyit tett,hogy a kis kanapé szerűségen aludt a teremben, a gyereke mellett. Megsajnáltam,mert neki tényleg nem hoztak be enni,vagy inni. Oké nekem hoztak,de az a kaja valami förtelem volt. Már ha kaja volt. Az egyik nővér még valamikor este adott teát,én pedig hajnalba kihánytam. Ekkor úgy jött be,hogy lecseszett,hogy ezért adta nekem a teát? Hát köszi,igen. Minden vágyam az volt,hogy kihányhassam a teádat! Hihetetlen milyen emberek léteznek.
Aron kettő körül felhívott Skypeon,mert látta,hogy még fent vagyok.
- Mért nem alszol angyalom?
- Ezt én is kérdezhetném…- mondtam neki.
- Nem tudok nélküled aludni. Meg amúgy is tudnom kellet,hogy jól vagy – e. – mondta.
- Hát…fogjuk rá,megvagyok. De most már menj,és aludj nyugodtan! – mondtam.
- Holnap már bent maradok veled este. Jó éjt,szeretlek. – búcsúzott el.
Fogalmam nem volt,vajon meddig kell bent maradnom,de csak remélni tudtam,hogy nem kell három napnál tovább bent maradnom. Amint azt mondja a doki,hogy mehetek haza,és hozzák a zárójelentésem,már itt sem leszek.
Rossz volt Aron nélkül. Annyira hozzászoktam már,hogy mindig vele alszom.
Lehet,hogy nyálasan hangzik,de már nem tudnám elképzelni,hogy nélküle létezzek. Bocs,ez tényleg nyálas.
Másnap reggel tízkor mér be is jött hozzám, két új könyvvel a kezében. Lenyűgöző teremtmények,Lenyűgöző Sötétség. Még sosem hallottam róluk,de biztosan jó.
- Gondoltam ezekkel elleszel,bármeddig is kell bent maradnod még. – mondta mosolyogva.
- Remélem nem kell túl sokáig bent maradom! Gyűlölöm a kórházi szagot, ezt a légkört! Bah. – mondtam undorodva. Bár senki sem szereti a kórházakat,mert ez mindig rosszat jelent.
A doki vizitkor azt mondta,még legalább három napig bent kell lennem. Elkerekedtek a szemeim. Még három nap?! Nem hiszem el! Ez egy örökkévalóság lesz. Ennek Aron sem örült túlságosan,mivel nem maradhatott éjszaka a kórházba. Legalább maradt az internet. Ilyenkor szeretem,amúgy meg egy nagy szennyláda. Aron vonakodva elbúcsúzott,aztán magamra hagyott. Volt egy tévé a szobában,és természetesen nem volt kábel tévé. Mért is lett volna? Szóval inkább vártam,hogy Aron feljöjjön majd videó chatelni. Annával addig beszélgettem,és kérdezte,hogy be – e jöjjön,de mondtam neki,hogy teljesen felesleges. Inkább nekiálltam olvasni a vadonatúj könyvemet.
Már hívott is.
- Hogy tetszik a könyv? – kérdezte.
- Nagyon tetszik! Honnan tudtad,hogy máris el kezdtem olvasni? – kérdeztem.
- Már jól ismerlek Ami. – jelentette ki. Oké igaza volt,már pár hónap alatt kiismert. Ezek szerint engem könnyen ki lehet ismerni. Még két órán át beszélgettünk,akkor is csak azért tettük le,mert már sajnáltam a kismamát aki nem tudott mellettem aludni. Utána még egy fél órát írogattunk,majd elzavartam Aron aludni,meg saját magamat is. Szép lassan már javultam. Aron mindennap bejött hozzám pár órára,hogy addig is velem legyen. Alig vártam már az utolsó napomat. Szinte már futásra készen álltam az ajtóban,csak had legyek mindnél messzebb ettől a helytől. Mikor a Doki mondta,hogy már hazamehetek, csak várjam meg a zárójelentésem,már fel is öltöztem. Pechemre fél órára rá hozták csak a zárójelentésem. Addig hívtam Aront,hogy jöhet értem. Mikor megkaptam a papírt csak rohantam ki és vissza sem néztem. Aron a kórház előtt várt. A nyakába ugrottam azonnal.
- Annyira hiányoztál! – súgta a fülembe.
- Te is nekem! – válaszoltam az arcomat a nyakába fúrva. – Azonnal húzzunk el innen! Még csak látni sem akarom ezt a helyet. – mondtam neki hidegen.
Anya a kocsiban várt a parkolóban. Kiszállt a kocsiból és kis híján megfojtott az ölelésével.
Végre megint úton voltam hazafelé. Majdnem egy egész hetet rohadtam bent a kórházba,és már csak három hetünk maradt a nyárból ami maximálisan ki kell élveznünk. Fogalmam sincs mit fogunk még csinálni Aronnal,de tök mindegy, a lényeg,hogy újra együtt vagyunk, nem állnak közénk a kórházi falak.
Hazamentem,hogy lepakoljak,aztán Aron elvitt magukhoz. Az anyukája is megszorongatott. Mondta,hogy aggódott miattam,és remélte,hogy semmi bajom nem lesz,mert a kisfia akkor nagyon boldogtalan lenne.
Ott voltam egy órát talán,aztán írtam Annának egy smst,hogy már itthon vagyok aki azonnal találkozni akart velem. Aron még nem engedte,hogy vezessek, állítása szerint még kissé instabil vagyok. Hát ez félig meddig igaz is volt,mert még mindig sok gyógyszer volt a szervezetemben. Szóval elvitt Annához, aki megint csak megfojtott.
- Annyira nagyon aggódtam érted csajszi! Már azt hittem elkaptál kint valami halálos madárkórt és nem leszel jobban. – mondta.
- Persze Anna,ez jellemző rád. Egyből a legrosszabbra gondolsz.
- Jó bocs,ez jutott eszembe. – mondta nevetve. – A lényeg,hogy itthon vagy és most már minden rendben lesz. – mondta.
Bólintottam. Minden rendben lesz. Ekkor még tényleg hittem ebben. Reméltem,hogy minden a régi lesz.
Bálint is üdvözölt,és hálát adott,hogy nem haltam bele az Anna által kitalált madárkórba,mert már őt is az őrületbe kergette. Csak bocsánatkérően néztem rá. Jól esett,hogy aggódtak értem.
Annak örömére,hogy kijöttem végre a kórházból, elmentünk a jó öreg kávéházba dumálgatni,és Annáék elmeséltek nekünk mindent. Milyen volt a londoni utazásuk, mikre próbálták rávenni Aront,hogy ne otthon üljön míg én kórházban vagyok. Sikertelenül jártak ezzel. Azt állítják, nélkülem nem akart semmit sem tenni. Félt,hogy nehogy valami bajom essék a kórházban,nehogy leromoljon az állapotom. Pedig igazán csinálhatott volna bármit nélkülem is. Igaz fordított esetben én is ugyan ezt tettem volna,csak nem biztos,hogy Anna ezt hagyta volna. Aron ma nem aludt velem. Azt mondta,hogy pihenésre van szükségem. Na igen,mert az alvás aztán nagyon ment nélküle. A kórházban sem ment az alvás,mert nem volt ott velem. Bár olyan voltam , mint egy zombi,szóval jött az álom elég hamar. Saját magát is kínozta,hogy most sem aludtunk együtt,de szerinte egy így volt helyes.
Másnap már örültem,hogy minden a régi. Fura volt fitten kikelni az ágyból,na meg nem az undorító kórházban ébredni,az undorító kórházi szagra,hanem a saját szobám édes levendula illatára ébredni. Sokkal kellemesebb volt. Anya amerikai palacsintát csinált,amit Aron anyukájától tanult meg. Adjunk annak a bizonyos fogyókúrának. Reggelre ilyen töménytelen mennyiségű édességet enni nem egészséges,de most rám fért a hízás. Amúgy sem vagyok valami erős testalkatú,de most,hogy kijöttem a kórházból pláne nem. Megettem egy hatalmas palacsintatornyot, megittam a narancslémet, aztán vártam Aront. Mikor megjött már meg is kérdeztem tőle.
- Mi a program mára? – kíváncsiskodtam.
- Nem tudom, mit szeretnél? – kérdezett vissza. Fura,pedig mindig programhalmazokkal szokott elárasztani.
- Fogalmam sincs,bármi jó,amit veled csinálhatok. – válaszoltam.
- Bármi? – nézett rám úgy,hogy már tudtam,hogy kiötlött valami tervet a fejében,ami nem biztos,hogy nemem is tetszik. – Még egy focimeccsre is eljönnél velem? – kérdezte félve.
- Mi az hogy! Szeretem a focit! – mondtam,és ezzel tényleg nem hazudtam.
- Akkor egy Újpest FC és egy Ferencváros TC megfelel? – kérdezte.
- Persze! Kinek kell majd szurkolni ? – kérdeztem. Felröhögött.
- Még hogy szereted a focit! – nevetett.
- Hé! Szeretem is! Csak a magyar fociban nem vagyok képben. Jobban szeretem a külföldi csapatokat. – mondtam sértődötten.
- Legalább azt tudod,hogy mit jelent a les? – kérdezte.
- Igen,ha a csatár a védők előtt van a kiugratás pillanatában…bla bla. – mondtam unottan.
- Oké,hiszek neked! – mondta majd homlokon csókolt és közbe a fél karjával átölelt.
- De ez csak este lesz! Addig mit csinálunk? – kérdeztem.
- Focizunk! – mondta. – Hozd a cuccod,és a kis pályán találkozunk.
Volt egy kisebb füves pálya a város szélén. Két és fél évig fociztam. Állítólagosan jó voltam benne,a lányokhoz mérve. Fiúkkal nagyon sosem játszottam. Még megvolt a stoplis cipőm meg a mezem is, amire rá volt írva,hogy Amadea 7. David Villa miatt,a kedvencem miatt jött a 7-es mezszám. Átöltöztem a mezbe,bekötöztem a lábam. Aron is hazahúzott a cuccáért,szóval elvezettem a pályához. Már ott várt, melegített. Kiszálltam egy sporttáskával a vállamon,magasra felkötött hajjal. Aron csak füttyözött nekem.
Hát komolyan nem tudom mennyire lehettem szexi látvány egy mezben,meg egy stoplisban.
- Nem is tudtam,hogy focizol. – mondta.
- Csak fociztam két és fél évig. Elég is volt annyi. – mondtam. – Én meg nem tudtam,hogy szereted az európai focit. – mondtam.
- Attól még,hogy sokat voltam Amerikában nem kell feltétlenül szeretnem az amerikai focit. – mondta. – Bár a Super Bowlt mindig megnézem. – mondta. Na arról az akármiről annyit tudtam,hogy valami amerikai focis felhajtás amin minden híresség ott van,és méregdrágák a jegyek oda. Hát személyem szerint az amerikai foci egy nagy baromság. Sok pasi egymásra ugrál ilyen kipárnázott cuccokban. Sosem láttam ebben a sportban az értelmet. Jó igaz,akkor már a sima európai foci is hülyeség,mert a sok hülye kerget egy labdát. De még mindig nagyobb értemét látom ennek,mint az amerikai focinak. Mindegy ez csak az én véleményem!
- Oké akkor mivel kezdjük? – kérdeztem.
- Egy vs. egy ? Későbbre lehívhatom Bálintékat,ha gondolod,meg még néhány haveromat. – mondta.
- Tőlem. – mondtam.
Udvarias volt,és hagyta,hogy én kezdjek. Próbáltam kicselezni,de azzal sem sokra mentem,mert elszedte tőlem a labdát. A gyorsaságomnak hála nem engedtem,hogy könnyen gólt lőjön. Aztán mikor megnyerte a párbajt, mondta,hogy lőjek neki kapura. Na itt kicsit vissza kellet vennem az erőmből,mert egyszer mondta,hogy mindent adjak bele,és kis híján kilőttem Aron a kapuból.
- Bocsánat! Jézusom! Ezt nem kellet volna. – mondta odarohanva Aronhoz aki a földön feküdt.
Ő csak nevetett. Kérdőn néztem rá. Ennek meg mi baja? Agyrázkódás vagy mi?
- Csodálatos egy nő vagy. – mondta kábán.
- Aron minden rendben? – kérdeztem tőle gyanakodva.
- Persze,azért ne bízd el magad,nem lősz olyan erősen. – mondta majd már fel is pattant.
Hát ettől a jelenettől kezdve visszafogtam magam,és nem rúgtam ekkorákat. Mikor már meguntunk lehívta Bálintot és Annát,na meg a haverjait,akiket nem ismertem túlságosan,csak Nándit. Remélem nem lesz belőle gond,hogy itt lesz Anna is meg Bálint. Végül elég szép létszám volt. Tíz ember volt velünk együtt. Aron,én,Bálint,Anna,Nándi,Gergő az osztályból,Balázs a suliból, Botond,Máté, és Máté barátnője Gabi. Botondról és Mátéról semmit nem tudtam,hogy kik ők. Gondoltam ez majd ráér megkérdeznem Arontól. Anna kénytelen volt beállni,mert csak így volt teljes a csapat. A csapatok pedig : Én,Anna,Gabi, Gergő, Balázs. Én azonnal lecsaptam a hátvéd posztra,mert régen is ott játszottam. Első körben vezettünk. Gabi nagyon jól focizott. Elől játszott,és néha olyan gólokat vágott,hogy leesett az állam.
Aztán tartottunk egy röpke pihenőt,és a fiúk összeszedték magukat,és szép lassan kezdték magukat felhozni. Aron előre jött játszani,mert előtte ő is hátul volt. Nem hagytam magam,nem engedtem,hogy átvigye egykönnyen a labdát rajtam. Küzdöttünk mindketten rendesen. Egyszer jó nagyot borultunk mindketten egymásra.
- Szabadrúgást követelek! – mondta röhögve, én meg megcsókoltam. – Á mégsem, hagyjuk! – mondta megint nevetve. Hát azt senki sem mondta,hogy milyen szabályok szerint játszunk,de neki ez tetszett.
Egyébként is zárójelesen megjegyzem,ő lökött fel,mint egy tank!
Mikor már kezdett a levegő lejjebb hűlni mi is elkezdtünk pakolni. Egy páran még maradtak,de mi Aronnal indultunk,mert még fel kell érnünk a meccsre. Aron barátai jó fejek, aranyosak. Kiderült,hogy az osztálytársunk Gergő tud normális is lenni, Gabi nagyon aranyos lány aki rohadt jól focizik,Máté kissé furcsa nekem,de csak azért lehet,mert kissé csendes nekem, Botond meg állati jó fej, a hülye beszólásaival. Balázst már láttam a suliban,de olyan a menő arcok közé tartozott,így sosem beszéltem vele. Pedig ő is rendes.
Gyorsan hazaautóztam,és beugrottam a zuhany alá,mert bűzlöttem akár a pumaketrec. Aztán csak magamra kaptam egy rövidnadrágot,meg egy trikót. A napszemüvegemmel hátratoltam a haja,majd kiléptem az ajtón,ahol már Aron várt az autóban ülve.
- Nos akkor kinek kell szurkolnom majd? – kérdeztem.
- Egyértelmű. Ferencvárosnak. – mondtam nevetve,majd megpuszilt.
- Oké,csak biztos akartam benne lenni. – mondtam, aztán felbőgött a motor,és már száguldottunk is a stadion felé.
Hatalmas sor fogadott minket mikor odaértünk. Pedig majdnem egy órával előbb értünk fel.
Fél órás sorban állás után végre bejutottunk. Mikor bejutottunk Aron az arcomra festette a Ferencváros zászlainak színeit. Vettünk egy jó nagy adag kaját. Négy hotdogot,két hatalmas üdítő,plusz három szelet csokit nekem. Hát hiába, azért kétszer 45 perc plusz a hosszabbítás ez nekem hosszú idő. El kell magamat valamivel foglalnom miközben nézem a meccset.
A meccs hamarosan el is kezdődött, Aron pedig a kezembe nyomott valami felismerhetetlen tárgyat. Ő ez valami kürt vagy fogalmam sincs mi volt. Nem vuvuzela,mert az felismertem volna. A lényeg,hogy ez is jó hangos volt. Bár szinte meg sem hallatszott,annyiféle szurkolónál volt még ehhez hasonló dolog,hogy majd meg süketültem az elején. Mikor már elkapott a szurkolási láz,és együttesen káromkodtam a többi szurkolóval,ha a bíró rossz döntést hozott,akkor már nem zavart a zaj. Aron csak meglepődötten nézte,ahogy szurkolok. Az első félidú után nem álltunk túl rózsásan,mert a félidő vége előtt bekaptunk egy gólt,amivel átvették a vezetést tőlünk. Mindenki szomorúan vagy épp idegesen kullogott ki a büfébe még több elemózsiáért.
- Te tényleg szereted a focit. – mondta Aron nevetve.
- Én nem vicceltem! – mondtam én is nevetve. – Elkapott a szurkolási láz.
- Azt látom. Itt szidod a bírókat ezekkel a vén szivarokkal. – mondta nevetve.
- Hát de nem láttad,hogy nem adott szabadrúgást a spori, mikor … - nem tudtam befejezni,mert elhallgattatott a csókjával.
- Édes vagy,mikor ideges vagy. – mondta a homlokát hozzá nyomva az enyémhez.
Hát nem tudom,hogy más is így gondolja – e. Aronnak én mindenhogy szép vagyok,aranyos,édes, amit egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Egy épp elméjű pasi,szerintem már rég páros lábbal rúgott volna ki.
De ő még mindig nem tette. Még mindig szeret,és elfogad engem a sok kiborító hibáimmal együtt.
Végül a meccs végét már minden emberrel egy nagy közös családként ünnepeltük,mikor az hosszabbításban sikerült egyenlíteni sőt még a vezetést is sikerült átvennünk! Sok ember azt hiszem örült ha most tippmixezett,és bejött neki. Aronnal boldogan,és fáradtan autóztunk haza. Kifárasztott ez a szurkolás,de megérte. Jól éreztem magam. Végre megint érzem,hogy élek és kezdek visszatérni az életbe. Aron végre velem aludt. Már is jobban ment az alvás. Vagy a nem alvás. Mindegy nem részletezem. Reggelre a hallásom és a hangom az elveszett valahol a habokban. Hát hiába tegnap sokat kiabáltam ez tény. A hallásomat is elvesztettem némileg mivel iszonyat hangos volt a meccs. Bár ezzel Aron is ugyan így volt ha jól sejtem. Szinte egész nap úgy beszélgettünk egymással,mint egy halláskárosult öreg pár,amitől már annyira nevettem,hogy a könnyem is kicsordult.
Este csak annyit súgott a fülembe: - Szeretlek,te halláskárosult kismacskám! – mondta, engem meg elkapott a röhögőgörcs. – Az angyalom becenév valahogy jobban tetszett,nem maradhatnánk inkább annál? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve. Csak bólintott,aztán átölelt és már aludtunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése