Revolution - part 3

Folytatás! :) Na most értem el ahhoz,hogy idáig írtam a történetet. Persze itt még nincs vége! :D
Csak idáig jutottam most. :S Nem tudom,hogy mennyire tudom majd folytatni, ÉN IDIÓTA kiszedtem a laptopom billentyűzetéből az 'L' betűt,mert koszt akartam kiszedni belőle. XD Looseer vagyok,no mind1..:D
Szóóval most elég nehéz írnom,mivel senkinek sem sikerült visszaraknia x'D.  Nembaj,majd próbálkozom! :D Addig is olvassátok a folytatást! :)

3. Fejezet – Amikor egy őrangyal mindent elfelejtett…

       Elkísértem Rebekát bevásárolni,és gondoltam felhozom neki a témát,hogy holnap haza szeretnék utazni.
- Rebeka… - kezdtem. – Holnap hazautazom. – mondtam ki,mikor ő épp a konzervek közt válogatott. Megakadt a keze a mondatom hallatán.
- Miért? – kérdezte.
- Mert semmi értelme annak,hogy én itt vagyok. Csak szenvedek. Nem fog emlékezni. – mondtam.
- Figyelj,megértelek,de Ami hidd el,én látok rá esélyt,hogy emlékezzen! – lelkesedett Rebeka.
Vettem egy mély levegőt. – Én nem. Nem hiszem,hogy fog. Szeretne emlékezni,de nem fog. Szóval szeretnék hazamenni. – erősködtem.
- De Ami… - kezdte Rebeka,de én félbeszakítottam.
- Rendes vagy Rebeka,de nem. Holnap visszautazom. – zártam le a témát.
Mikor hazaértünk,azonnal beültem a laptopom elé,hogy átrakassam jegyemet holnapra. Csak nem volt sehol elérhető wifi,és csak Aronnak volt mobilnetje. És épp használta a saját laptopján.
- Hé,kölcsönkérhetem majd a netet? – kérdeztem zavartan.
- Persze,de nyugodtan használhatod az én laptopomat is. – mondta. Vonakodva,de odamentem.
Odafordította felém a gépet,én pedig elkezdtem bepötyögni a weboldalt. Láttam,hogy nézi,hogy mit csinálok. Nos,szerintem mindenki utálja,ha nézik miközben csinál valamit a gépen. Ezzel én is így voltam,de nem akartam megsérteni,meg már haza akartam menni. Láttam,hogy felvonja a szemöldökét.
- Mért rakatod át a jegyed? – kérdezte.
- Haza akarok menni. – válaszoltam az adataimat pötyögve.
- Miattam? – kérdezte. Na most én vontam fel a szemöldököm. Ez meglepett.
- Mért pont miattad? – kérdeztem vissza.
- Nem feleltél a kérdésemre. – vágott vissza.
Nem feleltem. Nem volt publikus az ő számára,hogy mért nem maradok. Persze,mondhattam volna,hogy „Mert mindennél jobban szeretlek,de te semmire sem emlékszel,ja és a barátnőd vagyok amúgy totál mellékesen”.
- Szóval miattam… - mondtam.
- Nem! – vágtam rá kicsit túl gyorsan.
- Ne menj! – mondta. Mért akarja,hogy maradjak?
- Nem tudok segíteni,hogy emlékezz,sajnálom. – mondtam.
- De tudom,hogy tudsz! Még ha te erről nem is tudsz. – mondta. – És mert bírlak. – mondta.
- Ezért maradjak? – mosolyodtam el.
- Kérlek. – mondta egy szinte már majdnem hasonló régi Aronos mosollyal,ami meggyőzött engem két másodperc alatt.
- Jól van. – adtam be a derekam,majd bezártam az ablakot. – Akkor köszi,csak ennyit akartam.
- Nyugodttan netezz csak. – mondta.
Hát jó. Gondoltam akkor felnézek gyorsan közösségire,csekkolom az leveleimet,meg ilyenek.
Aron szeme megakadt a profilképemen. Még az anno Horvátba készült közös képünk nyárról.
Kicsit elfordítottam a laptopot,és leszedtem. Gyanítom,hogy nem nézegette a közösségi profilját,szerencsére az enyémet sem. Bár az  enyémen most már nincs semmi.
Viszont az övé volt egy kép rólam,a számomra ismeretlen amerikai barátai számára amit még úgy tett fel,hogy „my life ©”. Remélem nem találja meg ezt a képet. – Köszi,tényleg. – mondtam,aztán már tényleg visszaadtam neki a gépet. Kimentem és szóltam Rebekának,hogy akkor mégis maradok.
Ő persze ennek nagyon örült,és sejtette,hogy Aronnak ehhez van némi köze. Viszont attól még halálra untam magam. Két könyvből az egyiket már kivégeztem,a másik is hamar meglesz,szóval nem tudom,mihez fogok utána kezdeni. Kiültem az udvarra,és átnéztem a régi képeket a laptopomon.
Kíváncsi lennék,vajon Aron ettől emlékezne –e. De nem szabad neki ezt meglátnia. Közben a gép jelzett egy nyílt hálózatot,amire azonnal csatlakoztam. Felmentem skypera,Anna azonnal videóhívást indított.
- Mi újság csajszi? – kérdezte. – Eléggé meggyötört arcod van.
- Semmi jó. Haza akartam utazni tegnap,de Aron meggyőzött. Szeretne emlékezni. – mondtam.
- Hát akkor segíts neki! – mondta.
- Nem! Ilyenkor hagyni kell az amnéziásokat,nem szabad bolygatni őket. – mondtam.
- Ne csináld már! – mondta.
- Kérlek beszéljünk másról! – kérleltem.
- Jól van. – mondta majd témát váltott.
Egy bő másfél órát beszéltünk,aztán letettük,mert Annánál bőven estefelé járt az idő,itt meg még csak délután volt. Gondoltam amíg még itt egész jó idő van,decemberhez képes,na jó annyira mégsem,de kabátban,sállal,egy gőzölgő forró csokival ki lehet bírni. Félreraktam a laptopom,aztán kezembe vettem a Vaskirályt. Mikor már elfogyott az innivalóm,és kezdtek elfagyni az ujjaim,összefagyva bevánszorogtam a lakásba. Rebeka házi pizzát készített vacsorára. Nyami. Apró örömök.
Felkaptam a tálcámra két szeletet,majd bementem a szobámba. Aron még most is ott volt.
Kicsit meglepődtem,de örültem. Leültem az ágyamra,majd a laptopomon elindítottam egy Így jártam anyátokkal részt. Amikor Aron meghallotta,hogy mit nézek,megkérdezte,hogy nem gond,ha beül mellém,és ő is nézi – e ,mert imádja. Mintha nem tudnám,hogy imádja.
- Persze. – csúsztam az ágy belső szélére.
Röhögve néztünk végig vagy három részt. Deja vu érzésem volt egy kicsit. De csak egy pillanatig.
Régen ez úgy volt,hogy a mellkasra hajtottam a fejemet,és úgy néztük. Most meg,mint két távoli barát.
Persze ez is csodás volt,csak nagyon furcsa és idegen volt az elmúlt másfél év után.
Rebeka hozott még be nekünk pizzát,meg üdítőt, és mosolyogva nézett ránk. Rám nézett,majd rám kacsintott. Vettem a célzást.
Később elmentem tusolni, aztán Aron is,végül csöndesen laptopoztunk a szobában,majd mindketten elaludtunk. Előre láthatólag két hétig leszünk itt. Életem leghosszabb két hete lesz ez.
A következő nap unalmasabban telt,mint az előző kettő. Kiolvastam a könyvem,vásárolgattam egy pár ruhát Rebekával,majd kölcsönadta az ő rongyosra olvasott Twilight könyvét,csak angol kiadásban.
Na,ez jó ahhoz,hogy fejlesszem az angol tudásom. Mindig is el akartam olvasni. Szóval leültem egy szótár társaságában,és nekikezdtem. Eredeti nyelven azért csak az igazi. Senki nem is zargatott olvasás közben,nagyon belemerültem. Következő nap az időjárás átváltott totális forksi  időjárássá.
Egész nap szakadt az eső,borongós volt,a napot egy pillanatig nem lehetett látni,ettől a kedvem is egyenlő lett az időjárással. Még mindig olvastam,és fordítottam a dolgokat. Közben kiírtam a kedvenc részeimet eredetileg egy füzetbe. Aron folyamatosan vígjátékokat nézett,és azon röhögött,de mivel tekintettel volt rám,így nem hallottam mit mondtak benne,mert fülhallgatón hallgatta.
Ötödik nap,szokásos tevékenységek. Olvastam,olvastam,olvastam. Hah! Hatodik napra kiolvastam a könyvet, a szótár segítségével. És baromira tetszett! Eredetin minden dolog sokkal jobb. Remélem javult az angol tudásom. A hetedik napon végre jó idő volt. Sütött a nap,nagy örömömre,amit ki is használtam,és egyedül sétálgattam a városban. Aron gépével elmentem,és egy csomó jó fotót csináltam. Mikor hazaértem,felraktam a laptopra a képeket,hogy egy kis szerkesztéssel feldobjam őket. Már este fele volt,mikor Aron bejött. Épp szerkesztettem. Meglátta a gépét az ágyamon.
Mikor felismertem a helyzetet,majd kiesett a szívem a helyéről. Most meg mit fogok neki mondani?
Mit fog Ő mondani? Te jó ég. Megfagyott a vér az ereimben.
- Az az én fényképezőm ? – kérdezte. Megkellett köszörülnöm a torkomat,hogy hang is kijöjjön a tokomon.
- Aha,nem baj,hogy kölcsönvettem? – kérdeztem vissza.
- Dehogy. – mondta,majd felkapta az ágyról. Te jó ég! Benne vannak a képek! A közös képeink,a nyaralás,minden! Mégsem kaphattam ki a kezéből. Aha,csakhogy rólam van szó,a két lábon járó szerencsétlenségről. Felpattantam kissé gyorsabban,mint szerettem volna,és kikapta a gépet a kezéből.
- Bocsi,de még kell. – mondtam,majd mikor megkaparintottam,azonnal töröltem a képeket. – Tessék. – nyújtottam neki vissza. Csak furán méregetve nézett rám,majd vállat vont,és ledőlt az ágyára.
Ez rohadt meleg helyzet volt. Mégis csak előbb haza kellett volna mennem. Ez túl veszélyes.
Alig vártam már a pénteket! Szombaton visszautaztunk! Erre vártam már mióta. Az az plusz egy hét hamar eltelt,kocsmáztunk az amcsi barátokkal,én csak a szokásos dolgokat tettem,és körülbelül ennyi. Péntek este minden cuccomat összepakoltam,és totál izgatottan feküdtem le. Honvágyam volt.
Vagy csak menekülni akartam az emlékeim elől. Szombaton kora reggel indultunk a reptérre.
Totál feldobódva ültem fel a gépre. Igen,itt még nem tudtam,hogy mi fog történni. Felültünk. Én Aron és Rebeka ültünk egy sorban,természetesen én az ablaknál. Mindhárman a saját laptopunkat nyomkodtuk,én olvastam,Rebeka zenét hallgatott,Aron non-stop gépezett. Néha – néha felé pillantottam. Talán már Londonhoz közel lehettünk,mikor Aron felébresztett. Elbóbiskoltam egy kissé.
Hatalmas szemekkel nézett rám,nekem meg gőzöm nem volt,hogy mi van. Totál kómásan meredtem a képernyőre. Ahol szembenéztem saját magammal,és a jól ismert „my life ©” szöveggel.
Torkomon akadtak a szavak,megteltek könnyekkel a szemeim,és hirtelen a gép után nyúltam,hogy törölhessem,de elrántotta a gépet. Próbáltam valamit leolvasni az arcáról,de semmi. Nem tudtam eldönteni,hogy meglepett,csalódott,vagy boldog –e. Totális pókerarc. Szuper.
- Te… ? – kezdte,de hatalmas szerencsémre landolt a gép,én pedig felpattantam,hogy leszálljunk.
Elkapta a könyökömet.
- Ami kérlek,válaszolj! – kérlelt. – Te…vagy az én…barátnőm ? – kérdezte.
Könnyes szemmel húztam ki magam a szorításából,majd előre tolakodtam. Szerintem ezzel mindent elmondtam neki. Szerencsémre a hazatartó járaton totál máshol ültünk mindhárman.
Rövid út volt,viszont más írtóra kellett pisilnem,szóval felálltam,hogy kimenjek. Aron pont a mosdó előtt ült pár sorral,mikor meglátott felpattant elém.
- Kérlek eressz el. – mondtam neki,mikor beállt elém az útba és elkapta mindkét csuklómat.
- Ami! Emlékezni akarok rád! – mondta.
- Hajrá! – mondtam,majd kitértem az útjából.
Visszafele már hagyott visszamenni a helyemre. Mikor végre leszálltunk Pesten,Dani várt ránk a kocsimmal. Néma csendben autóztunk el hozzánk. Nem vitte haza még Aront. Aron bejött hozzánk.
Bementem a szobámba,majd bevágtam magam mögött az ajtót. Aron kopogott,majd bejött.
- Ami,kérlek. Segíts nekem!  - mondta már szinte könyörgően. Idáig bírtam.
- Tényleg ezt akarod? – fújtattam idegesen. – Akkor tessék. - húztam magunk mellé a laptopom és elindítottam neki a videót,amit még ő készített a nyár végén. Ami alatt egy One direction
szám megy,és a végén még van egy vallomás,amit ő mond a kamerában. Nem figyeltem a reakcióját,csak bámultam magam elé. Mikor vége lett a videónak,lehajtottam a laptopom.
Felálltam és az ablakomhoz sétáltam. Követett.
- Ami… - mondta,de én nem fordultam meg. Ekkor elkapott a derekamnál fogva,magához fordított és hozzám lépett. Azzal a lendülettel olyan szenvedélyesen csókolt,hogy ha nem tartott volna,elestem volna. A térdeim megrogytam,akárcsak az első csókunknál. A könnyeim patakokban folytak le az arcomról,és már – már hisztérikusan nevettem fel.
- Emlékszel ? – kérdeztem mosolyogva. Megrázta a fejét,én pedig hátraléptem.
- Halványan talán,ami jó,mert lehet visszajönnek lassan az emlékeim. Viszont az egy jel neked,hogy talán nem emlékszem rád teljesen,viszont képes voltam még egyszer beléd szeretni Angyalom. – mondta én pedig újra megcsókoltam. Angyalom. Erre vágytam. Lehet,hogy nem emlékszik az elmúlt hetekre,de ismét szeret. Semmi más nem számított,csakis ez az egyetlen dolog. Szeret. Én is megint beleszerettem egy kicsit jobban. Nem tudom,hogy lehetséges –e ,de nekem mindenképpen lehetséges. Egész estig nálam maradt,amiből  szerintem Rebekáék levonták a következtetést,hogy valami történt. Mikor hazament,mondta,hogy majd még felhív,és beszélünk.
- Jó éjszakát Angyalom. – mondta,majd megcsókolt,és nyomott egy puszi a homlokomra.
Kiengedtem az ajtón,és mosolyogva fordultam vissza Rebekához.
- Nem emlékszik,viszont szeret. Újra. – mondtam,és majd szétvetett a boldogság.
Rebeka szorosan megölelt. Ő is örült velem együtt.
- Látod,tudtam én! Csak várnunk kellett. Elhiszem,hogy ez lehetett életed legrosszabb egy hónapja,de túlélted! Erős vagy! – mondta,majd még egyszer megölelt.
Annának dobtam egy gyors smst,hogy minden oké. Azonnal felhívott.
- Mi a helyzet? – kérdezte. – Emlékszik?
- Nem,de újra belém szeretett. – mondtam. Anna belevisított a telefonba.
- Tudtam én,hogy okos gyerek ez az Aron. – mondta Anna büszkén,mintha tényleg az lenne ránk.
- De megyek,beszélek vele Skypeon. Puszi. – tettem le.
Gyorsan magam elé húztam a laptopot,de még nem volt fent. Addig felnéztem közösségire,Honfoglalóra is elnéztem,ami totál új külsőt kapott,ettől teljesen elment a kedvem,szóval nem is játszottam. Fél óra múlva jelzett a Skype.
- Na,és most hogyan tovább? Hogy lesz? – kérdeztem.
- El kell mesélned mindent. – mondta. – Aztán majd eldöntök mindent.
- Hát jó,de ez egy nagyon hosszú történet. Mit meséljek? – kérdeztem.
- A legelejétől. Mikor találkoztunk. – mondta a kamerába. Mosolyogva néztem félre.
Vettem egy nagy levegőt,és elkezdtem: - Hát,az igazság az,hogy három éve osztálytársak vagyunk. Őszinte leszek,az első pillanattól kezdve beléd voltam esve. – mondtam és éreztem ahogy felforrósodik az arcom. – De neked akkor Ivett volt a barátnőd. Engem még csak észre sem vettél.
- Komolyan? – kérdezte.
- Tízedikben megkérdezte,hogy új lány vagyok – e az osztályban. – nevettem el magam kínosan,mire ő is felnevetett. – Tízedikben a sors fintora,hogy két tanórán is egymás mellé ültettek. Végül kaptunk egy közös project munkát,a tó körül. Mint kiderült,a tónál volt Ivett apjának egy titkos raktárhelysége ahol mindenféle kísérleteket folytatott. Eközben rájöttél,hogy te is szeretsz engem,valamilyen csoda folytán,és mikor én totál kiborultam,hazakísértél,bejöttél,és megcsókoltál,velem pedig megfordult a világ. – vallottam színt. – Végül kiderítettük,hogy András emberkísérleteket folytat,és hogy apámat ő ölte meg,vagyis igazából nem ölte meg,csak később. Én persze bosszút akartam,de közben kiderült,hogy anyámmal randizgat ez a féreg. Aztán rájött,hogy mindent tudunk,elmenekültünk Amerikába,én akkor ismertem meg Rebekát,aztán vissza kellett jönnünk, mert megfenyegetett.
Végül kötöttem vele egy alkut,miszerint én odaadtam magam alanyként,ha nem bántja a szeretteimet.
Rebeka állítása szerint te teljesen kiborultál mikor én így döntöttem. – mondtam és vártam a reakcióját.
- Ez most is így lenne. Az emlékeim szerint nem emlékszem rád,te érzem legbelül,hogy senki nem ismer nálam jobban. És senki nem szeret nálam jobban. – mondta,én meg elmosolyodtam,majd folytattam.
- Három szert kaptam,az utolsónak olyan hatása volt,hogy emberfeletti erőt kaptam. Erősebb vagyok,mint egy átlag ember. – mondtam. – Aztán Andrásnak ez nem tetszett,megölte az anyámat,én pedig bosszúból megöltem őt. – hadartam,és reméltem,hogy nem ijedt meg most tőlem.
- És ami mostanság történt,hogy Ivett bosszút akar,és erősebb lett,mint én,te is ilyen erőt akartál,mint ami nekem van,hogy szembeszálljunk vele,ezért színészkedtünk egy kicsit,és te „Ivettel jártál” – mondtam idézőjeles macskakörmöt mutatva. – Ezzel nem is lett volna gond,csak mikor úgy jöttél oda hozzám,hogy nem is emlékeztél rám,na akkor jutottunk el oda ahol most tartunk. Bedrogozott téged,hogy ne emlékezhess semmire. – mondtam,és észre sem vettem,hogy folyik a könnyem.
- Egy pillanat. – mondta,majd letette. Kérdőn meredtem magam elé. Mi rosszat mondtam? Megrémisztette a tény,hogy embert öltem? Ki kellett volna hagynom ezt a részt? Nem! Akkor nem lennék vele őszinte. Öt perc múlva Rebeka nyitott be a szobámba. Aron engedte be.
Szó nélkül odalépett hozzám,és szorosan magához ölelt.
- Csak hogy tudd, most,ahogy mindent elmeséltél,emlékszem. Nem mindenre,de a többségre igen. És a döntésemhez tartom magam. Beszélek majd Bálinttal. – mondta. – Iszonyatosan sajnálom. Nem akartam,hogy ezt átkelljen élned. – mondtam. – Soha többé nem kell ezt és hidd el,Ivett meg fog még ezért fizetni! – mondta,majd letörölte a könnyeimet az arcomról,aztán ráérősen,hosszasan megcsókolt.
- Aludj itt. – suttogtam.
- Maradok,nyugodj meg. – mondta. – Vigyázok rád Angyalom. – mondta,majd megpuszilta a kezem.
Szóval így szombat este újra együtt aludtunk. Emlékezett! Nos lehet,hogy nem mindenre,de mégis emlékezett a lényegre,hogy szeret! Összebújva aludtunk ezen a zord decemberi estén.
Vasárnap reggel végre vele együtt ébredtem fel. Na jó,ő ébredt fel előbb,én még aludtam egy jó darabig. Nem kérdés kettőnk közül ki a hétalvó. Kíváncsian vártam a mai terveket.
- Beszélek Bálinttal. – jelentette be. – És még a héten meglesz a,a hogy is mondjam, „átváltozásom” – mondta,mert ő magam sem tudta,mi a jó szó erre az egész folyamatra. Ahogy senki sem tudta. Totál ismeretlen ez az egész dolog.
- Egész biztos,hogy ezt akarod? Ezer százalék? – kérdeztem.
- Ha rólad van szó,végtelen százalék. – mondta,én erre elmosolyodtam. Még ma elment Bálinthoz,és megbeszélték,hogy elvileg szerda körül már jól lesz,ha holnap,azaz hétfőn megcsinálják. Kissé ideges lettem a tudattól,hogy Aron is ilyen lesz,mint én. Nem akarom,hogy ilyen legyen,de most nem tudom megakadályozni sajnos. Ezt az egész színészkedést a védelmünk érdekében csinálja. Nagy ár ez,most még Bálint és ő sem fogták fel. Elvesztik az emberi ismertetőjeleiket,mert mindannyian ugyanannyira erősek leszünk. Anna próbált egész vasárnap nyugtatni,hogy minden rendben lesz,a mai estét még együtt töltjük,utána ismét együtt leszünk. Nagyon reméltem,hogy együtt leszünk.
Közben elkezdtem azon töprengeni,hogy vajon minket tényleg egymásnak szánt a sors? Idáig amióta összehozott minket a sors,ezek után foggal körömmel harcolt,hogy mi ne legyünk együtt. Hiba,de meginogott kicsit a magabiztosságom arról,hogy mi tökéletesek vagyunk így együtt. Hát ha a sors el akar szakítani minket,hát akkor mi is foggal körömmel harcolunk ellene. Nos igen,a sors egyik cinkosának neve Pintér Ivett. Anna és Aron váltották egymást. Hat óra körül lehetett,de már korom sötét volt. Tél,de imádlak ilyenkor. Éppen akkor készülődtem rántottát csinálni kettőnknek.
- Anna gondolom mondta,hogy akkor hogy lesz. – mondta.
- Igen,tudok róla. – mondtam. – Szóval akkor ez ismét egy fogalmam sincs hányadik utolsó közös este. – sóhajtottam.
- Sajnálom,tudod jól! – felelte kicsit idegesen. Félt. Akkor szokott ilyen lenni. Félt,hogy mi lesz,ha balul sül el a mutatvány.
- Aron,ha kétségeid vannak,nem kell ezt az egészet megtenned. – mondtam.
- Nincsenek! – mondta,mintha meg lett volna lepődve.
Inkább nem firtattam neki a dolgot,mert nem akartam még most is ezen veszekedni vele. A veszekedés is olyan felesleges dolog. Az ember vagy azért teszi,mert jobban szereti a másikat,vagy büszkeségből,vagy egoizmusból. Ez a világ legfeleslegesebb dolga. Ebből a rövidke életünkből is ilyenekre pazaroljuk az időt,minthogy inkább kihasználnák minden értékes percet amit együtt tölthetünk. Arra próbáltam koncentrálni,hogy szerdán visszatér hozzám! Ha nem így állok hozzá,nem is így fog történni. – Nem lesz semmi gond! – mondogattam egész éjjel magamnak,miközben a karjaiba zárva aludtam,és már – már annyira ideges voltam,hogy éreztem ahogy könnyek futnak le az arcomon. Szerencsémre Aron nem ébredt fel erre. Pihennie kell. Kemény napok állnak előtte. Legszívesebben megállítottam volna az időt,vagy legalább lelassítottam volna. Hajnali háromig fent voltam, ő pedig fél hétkor kelt. Fáradt voltam,de ahogy ő felébredt, mágnesszerűen én is ébredtem vele. Komótosan készülődött, én pedig figyeltem. Próbáltam legalább előtte nem pánikba esni.
Megköszörülte a torkát,majd felém fordult.
- Indulnom kell. – mondta. Én pedig kiugrottam az ágyból,majd a nyakába ugrottam. Abba a pillanatban olyan mélyről feltörő zokogást produkáltam,hogy Aron ijedten nézett rám.
- Ne sírj. Visszajövök! Megígérem! – mondta nyomatékosan,én pedig próbáltam neki hinni.
- Szeretlek. – suttogtam a szemébe nézve,de alig láttam őt,mert a szemem tele volt könnyel.
- Én is. – mondta,majd lassan,hosszasan megcsókolt,aztán elindult beteljesíteni a végzetét.
Én pedig magamba roskadva,zokogva,már majdnem fuldokolva vergődtem az ágyamban.
Bálint azonnal mozgósította Annát,hogy Aron odaért hozzá. Annával egy picit jobb volt. Legalább nem egyedül ültem a csendben,hanem vele. Ehhez is kell társaság,nemde? Egy igaz barát ilyen.
Egész éjjel velem maradt. Azt mondta,az elkövetkezendő napokban nem fog elmozdulni mellőlem,nehogy valami őrültséget tegyek. Jól tette,mert ha egyedül lettem volna,ki tudja mik jutottak volna eszembe. Inkább üvöltettem a diszkó zenét a fülemben,minthogy bármi más eszembe jusson.
A következő napjaim így teltek: felkeltem Annával,ettünk,zenét hallgattam,Anna gépezett,vacsora,fürdés, és körül belül ez itt ki is fújt. Egészen szerdáig így ment. Szerdán izgatottan ébredtem. Bár kissé féltem is a végeredménytől. Mi van,ha balul sült el az egész? Én akkor komolyan nem tudom mit teszek. De az nem történt semmi. Annával izgatottan vártuk a telefonhívást egész estig. Semmi. Tizenegy körül már teljes pánikba estem,és kifakadtam Annának.
- Mért nem hívnak már?! – kérdeztem üvöltve,és bömbölve,mint egy óvodás.
- Ami,nyugodj meg! Nincs semmi baj. Holnap felhívom Bálintot. Azt írta,ma még ne zavarjuk. – mondta. Én pedig nem bírtam. Félre löktem magam elől Annát,és beleütöttem a falba. Egy szép méretes lyukat ütöttem oda. Az idegességtől még csak meg sem éreztem a fájdalmat.
- Jézusom Ami! – hüledezett. – Nem tört el a karod? – kérdezte,én pedig csak megráztam a fejem.
Elindultam az ágyam felé,majd lerogytam rá. Végül Anna babusgatásával álomba szenderültem.
Reggel fogalmam sincs hánykor Anna ébresztett.
- Ébredj. Mehetünk! – mondta boldogan,én pedig amint felfogtam az információt,amit az imént kaptam,gyorsan átöltöztem kb. két perc alatt,megmosakodtam,és már indultam is.
- Én futok,majd gyere kocsival. – mondtam Annának aki csak legyintett.
Én pedig amint kiléptem az ajtón,ahogy a csípős téli levegő az arcomhoz ért,emberfeletti erő futott végig minden végtagomon,és futásnak eredtem. Talán két perc lehetett az út. Vagy annyi se,de ez most nem lényeg.  Lihegve rontottam be a kapun,majd be a bejárati ajtón. Onnan pedig ki a hátsóudvarról vezető garázs féle helységbe. Berontottam,és két ismerős kéz ölelésében találtam magam. Aronéban. Annyira megkönnyebbültem,hogy szinte úgy omlottam a karjaiban össze,mint egy leeresztett gumilabda nyáron a strandokon. A könnyeim azt hittem soha nem akarnak elállni.
- Shh,Angyalom,már itt vagyok! Megmondtam,hogy visszatérek. – nézett le rám. Éreztem már az ölelésén,hogy erősebb lett. Ránéztem,és olyan hosszasan csókoltam meg,mint még soha.
Végül mikor már megnyugodtam,Bálinthoz fordultam.
- Minden rendben volt? – kérdeztem.
- Teljesen. – mondta. – Csak azért ma hívtunk,mert kimerítette a kín,ugye a méreg…Ezért jó sokáig durmolt,de az biztos,hogy erősebb,mint valaha. -  mondta.
Aron pedig felém fordult és így szolt:  - Szóval van kedved egy kis erőfitogtatáshoz ? – kérdezte olyan csibészes mosollyal,amitől felgyorsult a szívverésem.
- Egyértelmű. – mosolyodtam el. – De várjuk meg Annát. Mindjárt ide ér. Meg kell köszönnöm neki amit értem tett. – mondtam.
- Ráér,menjetek csak. – intett nekünk Bálint,mi pedig kilépve a kapunk nekiiramodtunk az erdőnek. Még csak mos kezdett kivilágosodni. Észre sem vettem,hogy még csak most lesz hat óra.
Aronnal szinte ahogy futottunk,a lábunk alig érintette a talajt. Suhantunk. Olyan csodás érzés volt,végre nem egyedül tenni. Lehet önzőség,de így éreztem magam teljesnek,ha bár most nem vagyunk normálisak,de legalább együtt vagyunk normáltalanok. A jól megszokott edzőhelyünkre szinte tizedmásodpercre pontosan egyszerre érkeztünk meg.
- Gyorsabb azért még nem vagy tőlem. – mondtam neki mosolyogva.
- Az lehet,de majd megnézzük mi a helyzet az erővel. – mondta,majd egy nagy kődarabhoz vezetett.
Kérdőn néztem rá,majd megkérdeztem: - Szkander? Most komolyan? – kínosan elröhögtem magam.
- Mért ne? Itt legyen nagy a szád! – mondta.
- Hát oké,de tudod a filmbe is Bella lenyomja Emettet. – kuncogtam. Leereszkedtem a kőhöz,majd megfogtam a kezét.
- Akkor háromra. – mondtam. – Egy,kettő,három! – mondtam. Az erejét nem éreztem annyira meg. Egy nagyon kevés ideig küzdött,majd lenyomtam.
- Ugye tudod,hogy most a kedvedért és a bugyuta filmed miatt hagytam magam? – kérdezte nevetve,mire én sértődötten néztem rá.
- Akkor visszavágó! – mondtam,majd megragadtam a kezét ismét. Most ő számolt vissza.
Most már éreztem az erejét. Küzdenem kellett,de hiába. Erősebb  volt. Hát kissé csalódott voltam,de örültem is egyben,hogy már nem kell lenyomnom. Odajött hozzám,hogy megcsókoljon,mire én elhúzódtam.
- Egy kicsit dolgozz meg ezért. – mondtam neki,majd elfutottam előle. Most tényleg mindent beleadtam. Elég jól le is hagytam,majd lelassítottam,végül megálltam. Körbe néztem,de nem volt sehol. Elkezdtem megint futni,még utoljára hátra néztem,majd mikor előrefordultam,két erős kéz állított meg a derekamnál fogva. Ajkait az ajkaimra tapasztotta,elég mohón. Lihegve néztem rá.
- Ezért megérte megdolgoznom. – mondta,majd újra megcsókolt.
- Cseles vagy! – mondtam.
- Tőled tanultam Angyalom! – mondta majd homlokon csókolt.
Utána még bokszolgattunk egy kicsit a fák törzsébe,Aron minden erősségi feladatot kitalált,csakhogy legyőzhessen. Később Bálinték is csatlakoztak. Bálint is beállt közénk,ő is iszonyat erős. Köreinkben menő lett ez a természetfeletti erő. Szegény Anna kicsit kirekesztve érezte magát,de egyikőnk sem díjazta,hogy ő is ilyen legyen. Maximum ha nagyon muszáj. Egyébként semmi esetre sem!
Este fele már lassan,kézen fogva sétáltunk. Aron egyszer csak felkapott,és a hátán vitt.
- Látom,élvezed az erőd. – mondtam mosolyogva,majd belepusziltam a fülébe. – Te tényleg nem bánod? – kérdeztem ő meg csak kérdőn nézett rám. – Miattam lettél ilyen. Már te is …szörnyeteg lettél. – mondtam halkan.
- Nem, egyáltalán nem bánom és mi nem szörnyetegek vagyunk,hanem szerencsések. – mondta.
– És most jól kapaszkodj te kis pókmajom! – mondta,majd rohanni kezdett velem a hátán.
Kb. két perc alatt náluk is voltunk. Rég voltam már nála. Hét óra volt,Aron anyukája Kriszti épp vacsorát főzött. Olyan rég láttam már. Amikor meglátott,felkiáltott.
- Ami! Gyere ide! Úgy hiányoztál! – mondta majd szorosan megölelgetett. Ő az aki anyám helyett anyám.
- Te is hiányoztál Kriszti! Jó újra itt. – mondtam körbenézve.
- Örülök,hogy vagy a fiamnak. – súgta a fülembe,úgy,hogy csak én halljam,de Aron is hallotta,mivel az érzékei kiújultak. Erre halványan elmosolyodott.
Aron felvezetett a szobájába,majd felhozta utána a vacsoránkat. Az anyja isteni spagettit tud csinálni. Kicsit emlékeztet anyáéra. Iszonyatosan hiányzott. Hirtelen elkomorodtam,amit Aron egyből észlelt.
- Mi a baj? – kérdezte,közben a hajammal babrált.
- Semmi…csak hiányzik anya,apa,az egész családom. – mondtam. – Ők voltak akikre tudtam támaszkodni. Minden tizenéves a szüleire támaszkodik. És én? – kérdeztem.
- Én itt leszek neked,mint egy biztos tám pont! – mondta,majd homlokon csókolt,és magához húzott.
Végül így aludtunk el. Én olyan szorosan hozzábújtam,ahogy csak tudtam,és beszívtam magamba minden egyes részletét,illatát Aronnak. Igaza volt,ő az egyetlen biztos támaszpontom az egész életemben. Ő jelent nekem mindent,bármennyire is nyálasan hangzik most ez,de így van.
Másnap csütörtök,suli. Nos Aron makacson ragaszkodott hozzá,hogy most már megint mutatkozzunk együtt a suliban,mint egy pár. Ivettet dobta,a színjátéknak vége van. Félve,de belementem. Aron remélte,hogy itt véget is ért a nézeteltérésünk vele szemben. Nos igazából,ettől a naptól kezdve kezdődött igazán csak a probléma. Így egy héttel a karácsonyi szünet előtt. A kocsiból kiszállva Aron rákulcsolta az ujjait,az enyémekre,és így sétáltunk be. Mondanom sem kell,hány szempár szegeződött ránk,mennyien összesúgtak mögöttünk. De valahogy nem érdekelt. Mindenki gondoljon amit akar. Az igazat senki sem tudja,és a lényeg,hogy mi tudjuk mi volt az igazság. Nos Ivett arcát konkrétan le kellett volna fotózni,vagy lefesteni portréba,vagy nem tudom. Döbbent fej level 100. Szinte ahogy beléptünk,és elindultunk a szekrényemhez Ivett egy picit talán túl gyorsan is követett minket.
- Ezt meg,hogy képzeled?! – kérdezte halkan,bár eléggé fenyegetően.
Aron higgadtan ránézett,majd szinte finoman kiröhögte.
- Ivett,ezt úgy nevezik,hogy kihasználás. Ki-hasz-nál-ta-lak. – szótagolta neki a szavakat. Köpni,nyelni nem tudott.
- Mégis,hogy képzelted? – kérdezte,és már nyúlt volna Aron nyaka felé,aki hirtelen elkapta a kezét,és megszorította neki.
- Beakadt a lemez? – szorította meg neki egyre erősebben. Ivett lélegzete elállt a meglepettségtől.
- Te,te…hogyan? – kérdezte ijedten.
- Gondolkozz egy picit,ha van eszed. – forgattam a szemeimet.
Aron elengedte,majd megfogta a kezem,és elsétáltunk. Ivett még utánunk kiabált.
- Megfogjátok ti még ezt nagyon bánni! Könyörögtök ti még nekem. – mondta dühösen.
Aronnal továbbsétáltunk,majd rákérdeztem.
- Szerinted félnünk kéne? – kérdeztem.
- Attól tartok,hogy igen. Viszont már nem vagy egyedül,szóval semmi baj sincsen. Csak annyi,hogy…nem fogjuk megúszni szárazon. – mondta feszülten Aron.
Rosszat sejtettem. Nagyon rosszat. Képtelen voltam figyelni ismét,pedig a tanárok zargattak minket azzal a szöveggel,hogy „Itt a félév,húzzatok bele!”. Bla bla. Az ebédlőben robbant a bomba. Szinte szó szerint. Annával Aronnal,és Aron pár haverjával ebédeltünk,mikor Ivett odalépett Aronhoz,mire én automatikusan közelebb húzódtam hozzá. Kihasználva az alkalmat míg nem figyeltem,Ivett valamelyik csatlósa odarakott mellém egy kóla + mentos párost,ami ugye egy kisebb robbanást okoz. Igen,ez a hajamra,meg úgy mindenre. Mindenre ment,a többiek megúszták szerencsére. Aron megfogta a lábam,nehogy most itt mindenki előtt ugorjak neki Ivett nyakának. Ez a ringyó egy gúnyos mosollyal elsétált. A maradék kólára rácsavartam az én ásványvizes kupakom,és Ivett után hajítottam. Telibe,a feje közepébe. Ez tíz pontot ért! Persze mindenki meglepődött,hogy nem ájult el. Visszafordult,és megindult felém. Én is felpattantam a székemről.
- Hé! Okosan! – súgta oda nekem Aron,én meg csak bólintottam.
Ivett megállt előttem. El akarta kapni a torkom,de én előbb kaptam el a karját.
- Ne merj hozzám érni. – mondtam szótagolva lassan,közben szinte vicsorogtam,a fogaimon keresztül szívtam be a levegőt,de egyáltalán nem kiabáltam. Suttogtam. Dühösen.
- Azt akarod Amadea,hogy itt tekerjem ki a nyakad mindenki szeme láttára? – kérdezte,de én nem engedtem a szorításból. A csengő közbeszólt,az emberek csalódottan kullogtak be az órákra,
- Szerencséd van Amadea! Marha nagy szerencséd! – mondta,majd mikor engedtem a szorításból,fújtatva kirántotta a kezét,és elcsörtetett órára. Aron azonnal átfogta a derekam.
- Minden oké? Gyere hazaviszlek átöltözni. – mondtam. Bólintotta,és elindultunk.
Gyorsan átvettem valami göncöt,de már nem mentünk vissza a suliba. Felesleges lett volna.
Már megőrjített Ivett. Szinte vártam már a bosszúját! El akartam intézni. De mi maximum visszatámadhatunk majd.
- Csak én akarom eltángálni Ivettet? – kérdeztem Aront,miközben a chilis babot kavargattam.
- Hidd el,ma legszívesebben képen töröltem volna,ha nem lenne lány. – mondta Aron.
Kimertem a vacsorát,majd csendesen enni kezdtünk. Mindketten töprengve vettük a szánka az egyik falatot a másik után.
- Szerinted elkezdődött az,amitől eddig tartottunk? – kérdeztem.
- Nem. Ez még csak vihar előtti csend volt. Ez a kezdete valaminek. – mondta,majd én bólintottam.
Komótosan elmosogattam,majd elmentem zuhanyozni. Aron is velem tartott,persze ő erről elfelejtet tájékoztatni. Elhúztam a függönyt,és magamra eresztettem a forró vizet. Valaki hirtelen ott termet mellettem,mire én majdnem felsikoltottam.
- Csak én vagyok Angyalom. – mondta mosolyogva. Kissé meglepett,mert még ÍGY sosem láttam.
- Máskor szólj,ha az infarktust akarod rám hozni. – mondtam ijedten.
- Sajnálom. – mondta,majd elkezdte csókolgatni a nyakamat. Én mohón magamhoz húztam,de végül nem történt semmi olyasmi,amit nem szerettem volna. Köntösben átrohantunk a lakáson és folytattuk ott,ahol abbahagytuk. Több,mint egy éve szeretem őt,ő jelent nekem mindent. Most már ténylegesen is. Reggel úgy ébredtem,mint a világ legboldogabb embere,mert vele ébredtem. Plusz,mert péntek volt. Úgy voltam vele,Ivett sem érdekel. Próbálkozhat bármivel,nem rontja el a kedvem. Nos,kitaláljátok,hogy megint tévedtem? Ó,de még mekkorát.
Reggel,mikor elindultunk az autóval suliba,le volt zárva az erdőhöz vezető út rendőrségi szalaggal.
Belém hasított a bajsejtelem. Azonnal odahajtottam,és kipattantam a kocsiból,hogy kérdezősködjek.
Amikor meghallottam mi történt,majdnem elájultam. Aron kapott el még mielőtt kicsúszott volna a talaj alólam. Annát félholtan találták az erdőben. Tegnap suli után nem ment haza,Bálint este a keresésére indult,de nem találta,akkor hívta a rendőröket,akik így találták. Külsőleg semmi baja nem volt,de már alig volt pulzusa,mikor rátaláltak. Ez megint Ivett műve volt. Ezer százalékig biztos voltam benne.Egyszerre voltam összetörve,majd iszonyat dühös.

Egyenlőre ennyi,megpróbálok sietni,ígérem! :) Addig is köszi,h olvasod!:)

Revolution part 2 !

Folytatás! Folytatás! :)

Mivel a tévében az imént ment egy sorozat,aminek a címe REVOLUTION,ezért gondoltam felteszek egy kisebb folytatást! :D Egyébként egész jó sorozat,de semmi köze a történetemhez! :D

2. Fejezet – Az őrület szélén

   Reggel még mielőtt felkelt a nap,elmentem haza a cuccaimért,még mielőtt az emberek elkezdtek járkálni az utcán. Komolyan kezd az agyamra menni ez a színészkedés. Amúgy sem lennék annak jó,de ezt elviselni képtelenség. Ma Aron a nagyközönség előtt szakítani fog velem,amit el kell fogadnom. Könnyek nélkül. Maximum műkönnyekről lehet szó,de ha Aron jól játssza,akkor azt hiszem igaziak fogna folyni. De legalább hiteles lesz. Elkészülődtem,még sminket sem raktam magamra,mert tudtam,hogy ha akarom ha nem,el fog folyni. Hatalmas gombóccal a torkomban indultam iskolába. Tudtam,hogy reggel az aulában féltékenységi jelenetet kell rendeznem,kiabálnom,aztán Aron röhögve szakít majd velem. Bepakoltam a szekrényembe,majd elindultam ki az aulába. Ott megláttam Aront és Ivettet,akik röhögcséltek. És jól láttam,hogy Aron nem gyengén letapizta Ivettet,aki persze ennek csak örült. Nos, a düh az jött magától,még csak meg sem kellett játszanom.
- Ti meg mit műveltek? – üvöltöttem rájuk. Mindketten meglepődötten bámultak rám. Ivett gúnyos mosolyra húzta a száját. – Mégis mit jelentsen ez? – kérdeztem remegő hangon.
- Húzzál innen,már nem vagy a barátnőm,felfogtad? – kiabálta röhögve Aron,és megcsókolta Ivettet.
Láttam mindenki megdöbbent arcát. Köztük az enyém is ugyan ilyen volt. Hiába számítottam rá,ez azért még így is szíven ütött. A könnyek már javában folytak le az arcomon,aztán berohantam a vécébe. A tükörképem tanulmányoztam,és megállapítottam,hogy egy zombi vagyok. Most dobtak nyilvánosan,az egész suli előtt,de el kell viselnem. Nem is igaz,akkor nem értem mért fáj ennyire.
Abba bele sem gondolok,mi lenne,ha igaz lenne. Azt nem biztos,hogy túl tudnám élni.
Kicsit rendbe szedtem az arcom,aztán mentem órára. Kémia. Itt Aron még mindig mellettem ült.
Kíváncsi voltam,itt vajon mit fog alakítani. Bent ült,zenét hallgatott,amikor leültem mellé,a pad szélére húzódott. Elkezdtem kipakolni,de nem találtam a tankönyvem. Pedig meg mertem volna esküdni,hogy reggel beraktam. Kikéredzkedtem a szekrényemhez,hogy hátha ott van. Ott volt. Plusz Aron üzengetős levele. „ Annyira sajnálom! Utálom,ha így látlak. Remélem egyáltalán nem vetted komolyan. Amikor ezeket a szavakat kimondtam akkor igazából erre gondoltam : Mindennél jobban szeretlek,ezt ne feledd!” Elmosolyodtam. Szóval ő csente el a könyvem,hogy ezt elolvassam.
Visszaérve a terembe mikor leültem halványan elmosolyodtam,hogy senki ne vegye észre,csak ő. Viszonozta a mosolyt,hogy csak én lássam. Még mindig szeret. Ez megnyugtatott egy kicsit. Bár égtem reggel,mint a rongy. Igazából, mióta vele vagyok,nem érdekel mások véleménye. Megtanultam elengedni a fülem mellett a kritikákat akkor is, mikor mindenki furán  Aronra,hogy velem jár.
Most már sima ügy lesz elviselne a szánakozó, lekicsinylő pillantásokat. Bár a kedvem így sem lett jobb. Bele kell törődnöm,hogy kitudja mennyi ideig,szerepet kell játszanom. Utálom ezt!
Anna segítségével valahogy túléltem a napot,de nem volt egyszerű. Mindent megtett,hogy elterelje bármivel a figyelmemet. Pláne arról,hogy Ivett Aront mennyire nyalja,miközben én ezt fájdalmasan nézem a szekrényeknél álldogálva. Csak a nagy csattanásra lettem figyelmes. Anna nekiment az egyik szerkénynek.
- Na végre,ezt legalább észrevetted. – mondta Anna a fejét masszírozva.
- Sajnálom,én csak…
- Tudom csajszi,tudom. De az lesz a legjobb,ha egyáltalán nem figyelsz rájuk,bármennyire is nehéz ez. – mondta Anna. Természetesen igaza van. Csak azzal nyugtatgattam maga,hogy ott van a délután,ami a miénk. Suli után ismét Aronhoz mentem. Siettem,hogy senki ne lásson. Sajna ő nem jöhet hozzánk,mert arról már mindenki tudna,mert meglátnák. Anyukájával váltottam pár szót,aki ebbe az egészbe nem volt beavatva,ezért kicsit furcsállta is,hogy minding Aron előtt érkezem,és milyen hamar elmegyek. Csak legyintettem,hogy sok a helyi pletyka amit szeretnénk elkerülni. Ha meg akarjuk védeni Aron családját is,ha nem akarjuk,hogy olyan sorsa legyen,mint az én családomnak,akkor kihagyjuk ebből az egészből. Nem szeretném,hogy Aron átélje azt amit én. Ebbe beleértve azt a kínt is,amit én éltem át,mikor megmérgeztek valamivel Andrásék. Ez nem helyes,hogy kockáztatja az életét kettőnkért. Ötkor mentem Aronékhoz. Iszonyat fáradt voltam,és még félóra után sem jött. Csak forgolódtam az ágyában. Fél hat. Tikk – takk. Hat óra. Még mindig sehol nem volt.
Végül bevágtam a szunyát,bármennyire nem akartam. Fél nyolc lehetett,mikor valaki a hajamat simogatta ki az arcomból. Szépen festhettem miközben aludtam. Az egész hajam az arcomban,szerintem még a nyálam is folyt,még a cipőmet is elfelejtettem levenni.
- Merre jártál? – kérdeztem hunyorogva.
- Megöltem a szüleidet. – mondta egy ismerős hang,amire kipattant a szemem.
Vadul dobogó szívvel,levegő után kapkodva ébredtem fel. Csak álom volt. Csak álom.
Aron fél karral átölelt engem,és a rémült arcomat fürkészte.
- Minden rendben? – kérdezte. Nem válaszoltam. Csak ezen az álmon járt az eszem. Mért álmodtam Andrással?
- Hol voltál? – kérdezetem,és megnéztem az órám. Fél kilenc volt.
- Muszáj volt Ivettel lennem,hogy hihetőbb legyen az egész. Bár már iszonyúan untam,és veled akartam lenni. – mondta és közelebb húzott magához. Felé fordultam,hogy láthassam.
- Aron… - néztem mélyen a szemébe. – Én komolyan nem tudom meddig bírom ezt. – jelentettem ki
- Tudom,és ezzel én is pontosan ugyan így vagyok. Olyannal kell lennem,akit még csak hagyján,hogy nem szeretek,de még kedvelni sem kedvelek,sőt legszívesebben a pokolba kívánnám,de a legrosszabb,hogy téged szenvedni látlak. – mondta. – De ezt akkor is kettőnkért teszem.
Sóhajtva a mellkasára tettem a fejem. Nem tudtam mit mondani. Inkább tovább aludtam.
Igen,persze,hogy megértem az okát,hogy kettőnkért teszi,de akkor is fáj látni mással. Előtte,mikor meg egyáltalán nem volt közöm hozzá,akkor nem fájt így. Akkor nem is ismertem őt. Na jó,persze akkor is zavart,mert hazudnék,ha azt mondanám,hogy nem. De akkor még csak távolról figyeltem,az más volt. De most,hogy ő jelent nekem mindent,és mással látom,ez egyszerűen elviselhetetlen érzés.
Reggel szokásosan hazakocogtam, hogy elkészüljek a suliba. Lassan mindennapos lesz a reggeli kocogás,amit egyáltalán nem önszántamból teszek. Ahogy belenéztem a tükörbe,elég meggyötört fejem van. Pedig én esküszöm próbálok jó képet vágni ehhez az egészhez,de egyszerűen nem megy.
Próbáltam most inkább több sminket magamra rakni,hátha így jobban festek. Nos,ez nem jött be.
Sajnos nem vagyok valami jó színész,így bármennyire is próbáltam a műmosolyt a tükör előtt,nem ment. Lúzer énemmel néztem farkasszemet a tükörben. Hogy ki voltam egy évvel ezelőtt. Mi mindenem volt,mit kaptam és veszítettem. Az a lány már magára sem ismer aki voltam.
Mostanra muszáj volt felnőnöm. Régen sosem értettem mért mondták azt a felnőttek,hogy addig örüljek amíg gyerek vagyok. Mára mindent megértettem. Egyedül minden olyan nehéz.
Még egy utolsó pillantást vetettem magamra,aztán elindultam. Anna megint velem gyalogolt a suliba,mert mostanság nincs kedvem kocsikázni,no meg Aron,hát ugye…tudjátok.
Anna még mindig reménytelenül próbált lelket önteni belém kevés sikerrel. Aztán feladta,és elkezdett magáról csacsogni,ami engem most nem zavart.
- Na akkor mit mondasz? – kérdezte Anna. Én meg zavartan néztem rá.
- Mire? – kérdeztem. Csak forgatta a szemét.
- Hát vásárolni! Egy kicsit kikapcsolódni.
- Ő még nem tudom. – mondtam bizonytalanul. Nem tudtam,hogy ma Aron mit akar. Bár erre a kérdésemre nem sokkal később választ kaptam. Végül mikor Annával a szekrényekhez sétáltunk,ott várt a szokásos levelem Arontól. Most csak az állt benne,hogy ma ne menjek hozzá,mert Ivettnél kell aludnia. Ja,és hogy szeret. Akkora gombócot nyeltem le,hogy abban sem voltam biztos,hogy le tudom nyelni. Szokásosan apró darabokra téptem,és kidobtam. Odafordultam Annához.
- Oké,menjünk suli után vásárolni. – mondtam egy erőltetett mosollyal. – De egy kicsit kezdjük előbb.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Anna.
Öt perccel később,már a suliból kifele sétáltunk. A lógás néha egészséges. Persze csak ha tudják igazolni! Nekünk ez sima ügy volt.
Gyorsan elugrottunk hozzánk a fehér Mondeomért, aztán Annáékhoz is,hogy Bálintot egy kicsit lehúzza pénzileg. Aztán az autóban ülve,egy pár percig beállt a kínos csend,ami igaz az ilyen régi barátok között már nem kínos.
- És most akkor mi a helyzet veled, meg Bálinttal? – kérdeztem.
- Hát,ugye mondtam,hogy mit akar…és hát megtörtént. – mondta ki nagy nehezen,nekem pedig leesett az állam. Most ha ittam volna,most jött volna az a pillanat,mikor kiköpöm a piát. Köpésszünet, vagy mi a franc.
- Anna,mért nem mondtad el? – kérdeztem megdöbbenve. – Tudod,hogy mindent megbeszélünk!
- Tudom,igen, bocsánat! Egyébként is nemrég történt,szóval…- mondta.
- Mond,hogy legalább nőgyógyászhoz elmész. – mondtam.
- Megbolondultál? Ha anyám megtudja,megöl! – mondta rémülten.
- Te el sem mondtad? Istenkém,te egy nagy idióta vagy! Kérek neked időpontot,és elkísérlek.
- De nem akarok! – mondta, mint egy öt éves kisgyerek.
- Ez nem akarás kérdése! Muszáj,és pont. Vita lezárva.
A lényeg,hogy Bálint nem kényszerítette semmire,hanem Anna is szerette volna,szóval nincs semmi baj. Mindent megbeszélünk. Ezt még valamikor tizenévesen fogadtuk meg,hogy el fogjuk mondani egymásnak,ha megtörténik. Hiába,már nem vagyunk tízévesek.
Végül Pestre mentünk plázázni. Mivel egyikünknek sem volt sok pénze,így inkább sétálgattunk Pesten. Csodálatos város,az már biztos. Igaz,hogy már eléggé őszies kissé csípős hideg idő kezdett lenni,de ez a város mindig szép.  Annával mindent megbeszéltünk. Ő is Aron döntésével értett egyet,bár megértette az én szempontomat is,de most Aronnak adott igazat.
- Oké,adok neked egy nyomos indokot,hogy mért értek vele egyet. Adj két percet,és kifejtem.
Várakozóan néztem rá.
- Szóval…ugye mikor te majdnem meghaltál,legalábbis mindenki ebben a tudatban volt,akkor te nem láttad Aront. Ami,tudod,hogy én nem hazudok neked,de én még életemben nem láttam úgy zokogni férfit,vagy akár embert,mint őt. S igazából…öngyilkos akart lenni. Bálint állította meg. – mondta halkan,én pedig teljesen ledöbbentem.
- Mi? – suttogtam.
- Jól hallottad. Meg akarta ölni magát,mert azt hitte, meghaltál. Figyelj,Bálint csak úgy nem fog vele kísérletezni,szóval nem kell félned,hogy bármi baja esik. Nem fog.
- Nem is ettől félek,mert bízom Bálint tudásában. Inkább csak…nem akarom,hogy ilyen mutánst legyen,mint én. – mondtam szomorúan.
- Mutáns? – nevetett fel Anna. – Szeretnék én ilyen „mutáns” lenni,mint te. Mi lehet ebben olyan rossz? Jobban látsz,gyorsabb vagy és erősebb. Ez tök állat! – lelkendezett.
- Én nem akarok ilyen lenni. Normális akarok lenni.
- Szivikém, a normális unalmas. – mondta,majd rám kacsintott. Hát,én nem pont így gondolkodom erről.
Délután egy körül értünk haza. Vettem magamnak egy szuper könyvet. Régi,de ez már nagyon érdekelt,mert minden könyvben amit olvastam,a karakter is olvasta. Büszkeség és Balítélet.
Azt hiszem,mivel ma nincs sok tennivalóm,neki is állok az olvasásnak. Tanulnivaló biztos van,de most hidegen hagy. Hiába volt már lassan október,még mindig tűrhető,sőt őszhöz képes szép idő volt.
A könyv segített elterelni a gondolataimat. Ezért jók a könyvek. Egy újabb világba menekülök ilyenkor.
Rebekát és Danit is meglepte,hogy itthon aludtam. Mivel nem bírtam ki,hogy ne mondjam el ezt nekik,így leültem Rebekával beszélgetni. Elmondtam neki,hogy mi a terve Aronnak,hogy jelenleg Ivettel van együtt idézőjelesen. Meglepetten hallgatta a mondandómat.
- Hát,Aronnal kell egyet értenem. Elhiszem,hogy ezt most nehéz átélned,de érted teszi mindezt.
- Tudom…- suttogtam a padlót kémlelve,mintha olyan érdekes lenne. – Attól még fáj. – fejeztem be.
- Figyelj,ha a bátyáddal,a ti helyetekbe lennék,mi is pontosan ugyan ezt tennénk. Nekem a bátyád jelent mindent. – mosolyodott el. Én is elmosolyodtam.
- Tudod…bármennyire is nehezen indult a kapcsolatunk…örülök,hogy vagy neki. – biccentettem a szoba felé,ahol Dani volt.
- Remélem minden rendben lesz veletek Aronnal,no meg köztünk is. – nézett rám bíztatóan.
Végül úgy döntöttem,addig olvasok este,amíg ki nem esik a könyv a kezemből,ha már holnap szombat,és ha nem lehetek Aronnal. Hát nem sokáig bírtam,olyan fél egy körül be is vágtam a szunyát. De esélytelen volt,hogy aludni tudjak. Rémálmok gyötörtek. Egyre csak az volt benne,hogy Aron átváltozik olyanná,mint én,és belehal,és hogy szenved…leírhatatlanul rossz érzés. Arra ébredtem,hogy csupa könny a szemem,és hogy valaki lefog. Kérdőn néztem fel,aztán farkasszemet Aronnal. Azt hittem még mindig álmodom.
- Ami,minden rendben? – kérdezte rémülten.
- Aha,mért? – kérdeztem vissza.
- Bejöttem,és zokogva meg vergődve aludtál. Rosszat álmodtál? – kérdezte,én pedig csak legyintettem egyet.
- Mesél el. – bíztatott.
- Nem akarod tudni,és én sem akarok rá emlékezni! – mondtam.
- Kérlek. – nézett mélyen  a szemeimbe az ő gyönyörű kék szemeivel,aminek most sem tudok ellenállni.
- Azt álmodtam,hogy olyan lettél,mint én,de nem élted túl. – hadartam el egy szuszra. Ő pedig felkacagott. – Hát,szerintem ez cseppet sem vicces. – néztem rá csúnyán.
- Angyalom,ettől nem kell félned! Ha mégis megtörténne…
- NEM! Ilyesmi nem fog történni. – fogtam az arcát a kéz kezem közé. – Egyébként,hogy – hogy itt vagy?
- Ivettnek azt mondtam futni megyek,szóval nem maradhatok sokáig.
- Rendben. Hiányoztál. – mondtam átkarolva a nyakát.
- Nekem te jobban.
- Azt kétlem. – mosolyodtam el szomorúan.
Egy jó ideig beszélgettünk még,végül megcsörrent Aron mobilja. Hát persze,hogy Ivett.
Aron azt hazudta neki,hogy beugrott Bálinthoz,még ott lesz egy darabig. Fura,Ivett nem is lett dühös rá.
- Meddig maradhatsz még? – kérdeztem.
- Szerintem még egy óra. – mondta,én pedig erre szomorú lettem.
- Egyébként,hogy haladsz azzal,hogy megkapd amit akarsz? – kérdeztem.
- Amit akartam itt van a kezeim közt. – mondta,majd hosszasan megcsókolt.
- Tudod,hogy nem erre gondoltam,hanem a tudnivalókról Ivettől.
- Hát,lassan,de biztosan.
- Ez mennyi időt jelent?
- Sajnos még sokat… - mondta szomorúan,nekem pedig elszorult a torkom. – De ne számít,mindig téged foglak szeretni. – mondta de képtelen voltam ránézni. Erre már csak felsóhajtottam.
Valahogy csak megszokom. Még ha meg is szakad a szívem közben. Egy fél óra múlva ismét csörgött Aron mobilja. Csalódottan néztem,ahogy felveszi. Annyira hangosan rikácsolt ez a ringyó,hogy rendesen hallottam amit mondott Aronnak,pedig ki sem volt hangosítva.
- Most voltam Bálintnál,és azt mondja már elmentél. Hol vagy? – kérdezte rikácsolva.
- Igen,továbbfutottam és most a kávézóhoz sétálok,hogy pihenjek. Menj csak haza Angyalom,és várj meg ott,egy húsz perc és ott vagyok. – mondta neki Aron. Nekem pedig az az egyetlen szó úgy hatott,mintha gyomron rúgta volna. Angyalom. Aron engem hívott,és még hív így. Aronnak egyből leesett,hogy valami nem stimmel nálam megint. Fogalmam sincs milyen képet vághattam,de biztos nem valami szépet.
- Mi a baj Angyalom? – kérdezte hatalmas szemekkel.
- Úgy hívtad,ahogy engem… - mondtam halkan.  Kérdőn nézett rám ,mert nem értette.
- Angyalom. – mondtam.
- Az csak puszta véletlen volt. – mondta.
- Ha őt is így hívod,akkor engem ne hívj így. – mondtam,majd felpattantam és fürkészve néztem ki az ablakon. Utánam jött,és át akart karolni,de én elhúzódtam.
- Figyelj,tudod jól,hogy el csak egy bugyuta szerep,és miért teszem amit teszek.
- Honnét tudja,hogy velem őszinte vagy? Mi van,ha csak velem is egy szerepet játszol ? – kérdeztem.
Kissé ingerülten felröhögött.
- Hogy gondolhatod,hogy nem szeretlek igazából? Ami,kezdesz paranoiás lenni,de komolyan. – mondta,majd meg akart csókolni,de megint elhúzódtam.
- Menned kéne. – mondtam hidegen. Tanácstalanul nézett rám,majd elengedett,és egy szó nélkül elment. Oké lehet igaza van,és kezdem a dolgokat túlreagálni. Bár,így lassan már majdnem egy év alatt, Aron a hisztiimet mindig megvárta,míg megbékélek. Ha ő a hibás,természetesen bocsánatot kér,de ha valami idióta, gyerekes piti dologból elefántot csinálok,megvárja míg megjön a jobbik eszem.
Most is pontosan ezt fogja tenni. Nem tudtam,hogy bőgni van – e kedvem,vagy szétverni valamit. Mivel az utóbbi időben túl sokat sírtam már,az utolsó lehetőséget választottam. Gyorsan tárcsáztam Bálint számát,és megkértem,hogy ha lehet akkor edzünk egyet az erdőben. Természetesen örömmel vállalta. Gondoltam elkocogok a szokott helyünkhöz,ahol Bálint már vár egy csomó cuccal. A jó öreg bokszzsákkal,ugráló kötelek,és egy két súlyzó. Mosolyogva sétáltam oda hozzá.
- Nos,mi a mai terv főnök? – kérdeztem tőle vigyorogva.
- Van egy jó kis edzéstervem,de jobb ha bemelegítesz előtte. – mondta összecsapott tenyerekkel.
Egy kicsit nyújtottam,aztán neki is kezdtünk. Valami számomra ismeretlen diszkó zenét rakott be Bálint,amire jól lehetett edzeni,ütemes volt. Elsőnek ugráló kötelezés. 30 másodperc folytonos ugrálás,10 másodperc pihenés. Nos,ebből nem tudom mennyit csináltam,de iszonyat sokat.
Aztán mondta,hogy kicsit súlyzózzak is,amennyit jónak látok. Tíz kilós súlyzók voltak,bár ezek most már meg sem kottyantak,régen meg sem bírtam volna mozdítani. Csináltam néhány felülést,fekvőtámaszt,aztán ezt is bonyolítottuk. Bálint egy kézzel csinálta,vagy épp tapsol egyet közben. Nem semmi. Én is meg akartam tanulni. Szerencsémre nem kellett annyira sokat gyakorolnom,mert kis idő alatt belejöttem. Futottam egy picit,aztán jött a kedvencem. Elsőnek Bálint kezére vette a két bokszkesztyűt és pedig azt püfölhettem,később pedig a zsákot üthettem, rúghattam kedvem szerint. A végén már kezdtem kifáradni,már elég erőtlenül ütöttem a zsákot,mikor Bálint megszólalt:
- Hé,kell egy kis motiváció? Akkor csak képzeld azt,hogy ez itt Ivett,és azt tehetsz vele,amit csak akarsz. – mondta sunyin. Bálint tudja a dolgát. Hiába voltam iszonyatosan kipurcanva, ettől új erőre kaptam,és olyan erővel rúgtam bele a zsákba,hogy lerepült a helyéről. Bálint csak vigyorogva tapsolt.
- Jó kislány,látod tudsz te,ha akarsz. – mondta nevetve,közben visszarakta a zsákot a helyére.
Még egy darabig püföltem a zsákot,majd mikor már végleg elfáradtam,akkor na meg már lassan ránk is sötétedett. Hazamentem,aztán gyorsan lezuhanyoztam,megvacsoráztam,és már dőltem is befelé az ágyba. Régen amennyire lusta voltam,most annyival hiperaktívabb lettem. Már csak ritkán aludtam délután is,azt is csak inkább azért,mert álomba bőgtem magam. Másnap reggel,már fél nyolckor fent voltam. Tök fitten ébredtem,ami velem ritkán esett meg. Gondoltam egészségesebb életmódra váltok,így elmentem boltba,vettem salátát,hozzá valami öntetet,zsírszegény sajtot,meg hasonlókat.
 vettem narancs dzsúsz, meg még egy rakás gyümölcsöt. Feldobódva ettem a salátámat reggel,Rebekáék pedig csak csodálkozva nézték,vajon mitől lett hírtelen ilyen jó kedvem. Változtatnom kell az életemen,nem mehet az örökké,hogy sajnáltatom magamat,mert semmi értelme nem volt. Senkit nem fog érdekelni a nyomorom. Inkább elfojtom. Felhívtam az egyik fodrászt és bejelentkeztem délutánra. Annának szóltam,örömmel elkísért. Elautóztunk,addig pedig Anna is furcsállta,hogy mi az,hogy nem megyünk Mekibe,és mi ez a hírtelen váltás nálam. A választ én sem tudtam igazán. A fodrásznál rakattam a hajamba szőke melírt,az amúgy is világos barna,majdhogynem szőke hajamba. Szerintem nagyon állat lett,nekem nagyon bejön. Laza hullámokba megcsinálta a fodrász,ami természetes hatású volt. Nekem nagyon tetszett,még Annának is. Délután hazafele Arontól jött egy sms. „Akarod,hogy találkozzunk?”. „Persze.” – küldtem vissza a választ. Pesten a WestEndbe. Indulás előtt egy natúr sminket magamra dobtam ami annyit takar,világos szemhéjpúder, aztán sötét barna,és egy kis fekete,ami alig észrevehető. Aztán már vágódtam is be a kocsimba,és már úton voltam Pest felé. A plázába a jól megszokott KFCnél találkoztunk. Aron kissé meglepődött mikor meglátott. Na jó,igazából nyitva maradt a szája.
A ruháim szokványosak voltak. Sötétbarna magas szárú cipő,farmer,és egy barna bőrdzseki.
- Gyönyörű vagy,Angyalom. – mondtam,majd hosszasan megcsókolt,amit szenvedélyesen viszonoztam.
- Ivett?
- Már nem Angyalom,egyáltalán nem! – mondta Aron,én pedig elmosolyodtam.
- Nem így értettem. Mit csinál ma? – kérdeztem.
-A barátnőivel mentek valami wellness szállodába Sopronba. Csak este jön haza. A miénk ez a délután. – mondta,én pedig elmosolyodtam. Csak a miénk. Moziztunk egyet,mint régen,mikor nem kellett titkolóznunk, sétálgattunk Pesten,és annyira jó volt,annyira hiányzott. Ettől kezdtem megint visszazuhanni az ön sajnáltató énemhez. A csodálatos délután után hazaautóztunk,persze külön,és megint letargiába estem. Legalábbis most csak félig. Kis híján bőgtem,miközben a Love storyt olvastam,és Lykke Litől a Possibilityt,és ettől a zenétől zokogva vergődni volt kedvem. Éljen az önkínzás,Nobel – díjat nekem! Pedig már majdnem sikerült figyelmen kívül hagyni őket! Már majdnem!
Vasárnap pedig S.O.S tanulásba kezdtem. Nos,nem álltam semmiből nagyon rosszul,mindenből megvolt a közepes. Igaz idáig mindig négyes voltam,de az utóbbi időben már marhára nem érdekelt a tanulás. November eleje van,durván még kicsivel több,mint két hónapom van,hogy feljavítsam a félévimet. Idáig észre sem vettem,hogy mennyi mindenre kell tanulnom,mert igen,jövőre érettségiznem kell! Na meg ,hogy igaz,hatalmas haladékot kaptam a fakultáció választással,amik már réges régen elkezdődtek. Lassan végiggondoltam miből szeretnék plusz órában tanulni. Szívem szerint semmiből,de valamit választanom kellett. Tehát a természet tudományt (t.t.) választottam,fogalmam sincs miért. Talán a múlt emlékére,meg szeretek az ilyesmivel foglalkozni.
Bármennyire is nem kedvelem Győri tanárnőt,egyrészt neki is köszönhetem,hogy Aron van nekem,hogy észrevett. Viszont iszonyatosan féltem,hogy el fogom veszíteni pillanatok alatt.
Végül vasárnap eldöntöttem a fakultáció tárgyam,annyit tanultam,hogy szinte szétrobbant már a fejem. Iszonyat fáradtan dőltem be az ágyamban. Még gyorsan felnéztem a laptopomon a közösségire,meg Skypera. Aron fent volt. Videó hívást indított. Kicsit tétováztam,hogy fel – e vegyem. Végül rámentem az elfogad gombra.
- Ivett? – kérdeztem tőle köszönés nélkül.
- Neked is szia. Egyébként mondtam neki,hogy holnap suli,itthon alszom,ő is aludjon otthon.
- Bocs,csak nem akarom elrontani a színjátékot. – válaszoltam,de még a félhomályban is láttam,hogy felvonja az egyik szemöldökét.
- Elárulod mi a bajod? – kérdezte.
- Semmi,csak van értelem így még együtt lennünk? – kérdeztem.
- Hogy érted,hogy így? – kérdezett vissza.
- Aron! Titokban vagyunk együtt,nem találkozunk,maximum azt is titokban,és én már nem bírom ezt végignézni! Te nem tudnád végignézni,ha mást csókolgatnék! – fakadtam ki neki. Csak döbbenten bámult a kamerába.
- Ami,érdekel a véleményem? – kérdezte,én pedig egy határozottan bólintottam. – Gyűlölöm,hogy ezt kell tennem,Ivettet is gyűlölöm. Remélem mindnél előbb befejezhetem ezt az egészet,de én NEM akarom,hogy vége legyen köztünk. Te jelentesz nekem mindent,nem akarlak elveszíteni. – mondta.
- Pedig nincs más választásom. Ég veled Aron. – mondtam,majd kinyomtam a hívást. Vártam kb. tíz másodpercet,és csak utána jött rám a mélyről feltörő zokogás,ami hajnali kettőig tartott.
Szakítottam Aronnal. Hogy mért tettem? Magam sem tudom. Úgy éreztem,hogy ha nem szenvedek,elfeledtettem magammal. Aron még küldte az este folyamán az smseit, például ilyeneket: „????????” „Ami nagyon szépen kérlek, ne nyomj ki,fedd fel,vagy írj vissza!!!” „Ami, kérlek, ne tedd ezt velem…” Aztán ezek után kikapcsoltam a telefonom,mert aludni szerettem volna. De egyáltalán nem tudtam. Végig bömböltem az éjszakát. Reggel olyan ergya fejjel ébredtem,hogy arra nincsenek szavak. Elsőnek felraktam magamra valami barna alapozót,de ettől meg úgy néztem ki,mintha a Bahamákról jöttem volna vissza,szóval gyorsan leszedtem,és inkább nem csináltam magammal semmit. A hajam oké volt,a fejem kevésbé,de nem érdekelt. Annával a szekrénynél futottunk össze.
- Szakítottam Aronnal. – mondtam neki, ő pedig elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Mi??! Miért? – kérdezte Anna.
- Ennek már nem volt semmi értelme. Nem bírtam már. Ivettel talán boldog lesz. – mondtam.
Erre Anna megfogta a vállam,és erősen megrázott.
- Ami,nem fogod fel,hogy ez csak egy szerep? – kérdezte halkan,mert nem akarta kikiabálni.
- Amivel elérte,hogy elveszített.
- De Ami,ezt az egészet érted,kettőtökét teszi! – mondta Anna.
- Nem érdekel. – mondtam,majd becsaptam a szekrényem ajtaját,és már láttam is őket besétálni kéz a kézben. Azt hittem menten elhányom magam. Így még rosszabb volt őket látnom,hogy most már tudtam,Aron nem tartozik hozzám. Tudtam,hogy később mélységesen megbánom ezt a döntésem,és lehet,hogy nem is tudom visszacsinálni majd,amit most tettem,de valahogy most ezt láttam reálisnak.
Ráadásul még a suliba egyre rosszabb,érzelgős zenéket adtak ma. Sírás határán voltam megint.
Eljátszottam a gondolattal,hogy mi lenne,ha nem jönnék suliba,szimulálnék egy kicsit,viszont leesett,hogy nem tehetem,mert muszáj most egy kicsit megnyomnom a tanulást. Utolsó óra előtt kaptam Bálinttól egy smst,amiben volt vagy száz kérdőjel. Azt írta ide jön a sulihoz. Szuper,kapok még egy fejmosást. Utolsó óráról kijőve ráérősen pakoltam ki a szekrényemből,mert nem volt kedvem most Bálint lecseszéséhez. Végül megláttam a suli előtt,zsebre dugott kézzel várt engem,én pedig sunnyogva szép lassan odaléptem hozzá.
- Hé. – intettem neki. – Hogy vagy? – kérdeztem.
- Ami,beszélnünk kell,gyere sétáljunk egyet. – mondta. – Na ez rosszul kezdődik. – gondoltam.
Szép lassan elindultunk a sulitól a kávézóba. Hatalmas kínos csend közepette természetesen.
Behúzott nyakkal mentem végig,és elég lassan,hogy húzzam az időt. Aztán eszembe jutott,mi lenne,ha elfutnék? Úgysem érne utol. Viszont ez marha gyerekesnek tűnne. Végül úgy döntöttem,nem érdekel. Elkezdtem emberfeletti gyorsasággal rohanni,amikor Bálint hirtelen előttem termett,amitől megtorpantam,plusz a meglepődöttségtől majdnem orra buktam. Kérdőn néztem rá.
- Épp ezt akartam elmondani,ha nem rohantál volna el. – mondta. – Képes vagy eljönni a kávézóig a saját lábadon,vagy muszáj lesz odacipeljelek téged? – kérdezte. Csak bólintottam,mert képtelen voltam válaszolni a döbbenettől.  Végül most már szaporán szedtem a lábam,mert irtó kíváncsi lettem.
Gyorsan oda is értünk a kávézóba,vettünk egy-egy tejeskávét,aztán leültünk egymással szembe,én pedig vártam,hogy Bálint rákezdjen,de nem tette.
- Nincs valami mondanivalód? – kérdeztem.
- És neked nincs? – vágott vissza,én pedig csak lesütöttem a szemem. – Tegnap én vigasztaltam,de,hogy őszinte legyek,vigasztalhatatlan. Elmagyaráznád,hogy mért tetted ezt vele?
- Mert már képtelen voltam nézni őket! Legyenek boldogok ketten! – mondtam.
- Te is tudod,hogy vele nem boldog,csak veled! – mondta,én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.
Tudtam,hogy igaza van. Ezt már nem csinálhatom vissza. Menthetetlenül béna vagyok,mindent elszúrtam. 
- Remélem hamar észhez térsz! De igazából amit még mondani akartam,még mielőtt megmutattam volna,az az,hogy beadtam magamnak a szert,és nem haltam meg,mint látod. Aron eredményei megfeleltek ahhoz,hogy beadjam neki is. Ez még az a fajta amit te is kaptál,nem amit Ivett,mivel az még kérdéses,hogy mi lehet benne,de Aron már közel jár,hogy megszerezze. Tegnap adtam be magamnak,mert Aron azt akarta,hogy neki adjam,még a halált is vállalta volna,mert akkor még nem voltam benne biztos,de most már az vagyok. Azt mondta,még maximum két hét,és megszerzi ami kell nekünk. – hadarta Bálint.
- Mi lett volna,ha te is belehalsz? – kérdeztem ijedten.
- Erre igen kicsi volt az esély,és igazam volt. – mondta mosolyogva.
- Szóval még két hét? – kérdeztem sóhajtva.
- Körülbelül. – mondta Bálint. – Csak annyit kérek,hogy fogadd vissza,ne tedd ezt vele. Ha nem teszed meg,a két hétből több idő lesz,és neki ez csak még nagyobb szenvedés lesz.
Vettem egy mély levegőt,végül csak bólintottam egyet.
- Akkor megmondhatom neki,hogy minden okés,és várod ? – kérdezte.
- Meg. – mondtam,majd megittam az utolsó korty kávét is.
Életem legrosszabb döntését is helyre tudtam hozni,de csak mert Aron ilyen megbocsájtó,vagy nem tudom. Egyszerűen szeretem. Leírhatatlanul.
Hazamentem,és nekiálltam mosogatni,mert Rebeka és Dani elmentek valami edzésre,a mosatlan pedig engem várt. Mikor végeztem bementem a szobámba és Aron az ablaknál állva várt. Szívesen a nyakába ugrottam volna azonnal,de nem tettem. Egy szó nélkül felém lépett,és olyan erősen szorított magához,hogy alig kaptam levegőt,de nem érdekelt. A nyakába fúrtam az arcom,és beszívtam az illatát. Aztán arra gondoltam,hogy én meg sem érdemlem őt. Miattam szenved,és ő mindig megbocsájtja nekem azt a sok marhaságot amit csinálok.
- Angyalom. – suttogta az arcomat fürkészve,és láttam,hogy szinte könnybe lábad a szeme,amitől automatikusan nekem is. Hogy én mekkora barom vagyok! Hogy tehettem vele ilyet?
- Sajnálom. Én azt hiszem nem gondoltam komolyan. – mondtam.
- Ez volt életem leghosszabb 24 órája nélküled. Ne tedd ezt többé velem. – mondta.
- Nem fogom. – mondtam,majd szorosabban húztam magamhoz. Soha többé nem akarom így látni.
Megsimítottam az arcát,majd szép lassan megcsókoltam. Ő pedig válaszol úgy kezdett csókolni,hogy a falig hátráltunk. Végül levegőért kapkodva,örömkönnyek közt elhúzódtunk egymástól.
- Meddig fog még tartani míg megszerzed? – kérdeztem.
- Nem sokáig. Megpróbálom felgyorsítani az egészet. – mondta. Felsóhajtottam.
- Szeretlek. – suttogtam neki.
- Mindennél jobban. – válaszolta.
Éjjel velem aludt. Ivettnek hazudott valami olyasmit,hogy rosszul van,és a doki megtiltotta a látogatást,addig is nálam marad. Nekem persze muszáj volt suliba mennem,ez túl feltűnő lett volna.
Annyira jó volt újra mellette ébredni. Egy pillanatig úgy éreztem,mintha minden a régi lenne.
Olyan érzés volt,mintha anyu még mindig élne, a reggelivel várna kint minket,de sajnos ez csak illúzió.
Ilyen már soha nem fog történni. Aron semmiképpen nem akarta,hogy kikeljek az ágyból,sőt még az ágyam se akarta,szóval jó tíz percig tartott,míg meggyőztem őket,hogy nekem bizony muszáj mennem,és készülődnöm kell. Aron mosolyogva nézte,ahogy szerencsétlenkedem,hogy nem jön rám a farmerom,pedig épp most kezdtem a diétámat,de ez azt jelentette,hogy keményebben kell edzenem.
Hála Aronnak,késve indultam el. Oké,egy ici picit az én hibám is,mivel sminkelés közben mögém lopódzott és elkapott. Egy ideig birkóztam vele,gondoltam hagyom magam,aztán muszáj volt leterítenem nekem,mert indulnom kellett.
- Megleszel nélkülem ? – kérdeztem a búcsúcsókomért hajolva.
- Ha sietsz,akkor igen. – mondta,majd megcsókolt,elég hosszasan.
Semmi kedvem nem volt a sulihoz,de mivel elhatároztam,hogy ráállok a tanulásra,ezért nem szabad épp most elhanyagolnom. Annáva nem sokat tudtam ma beszélni,de elismerően nézett rám,mert már gondolom tudta első kézből,hogy nem gondoltam komolyan a szakítást. Talán egy tizedmásodpercig komolyan gondoltam. De már iszonyatosan megbántam. Az agyzsibbasztó órák után rohantam haza hozzá. Bár ő nem unatkozott,valami játékkal játszott a laptopomon,vagy sorozatot nézett (?). Fogalmam sincs. Mikor meglátott,azonnal eldobta a laptopot,és hozzám lépett.
- Milyen volt a suli? – kérdezte mosolyogva.
- Iszonyat hosszú. Pláne nélküled… - mondtam. – És meddig tervezed,hogy beteg leszel?
- Nem sokáig,mert jövő hétre már meg szeretném szerezni ezt az egészet és pontot tenni a végére.
Ma is együtt aludtunk. Még a holnapi napot ellógja,aztán már jön suliba. Szóval most reggel nem hagytam,hogy lefoglaljon,hamar elkészültem,aztán gondoltam,már nincs sok ebből a hétből.
Délután mikor hazaértem,épp indulni készült,de még pont elcsíptem.
- Már most hiányzol. – mondtam neki. Egyre nyálasabb vagyok. Bah.
- Sietek,ígérem! – mondta,majd nyomott egy puszit a homlokomra és elindult. Mielőtt esélyem lett volna letargiába  esni, nekiálltam tanulni,később pedig olvasni. Szerencsére így eltereltem minden olyan gondolatom,ami veszélyeztette az újabb depressziós énem felszínre törését. Este nem kellett senkinek elringatnia,azonnal elaludtam. Viszont fura volt nélküle aludni. Ezért nem is volt olyan jó.
Már nincs sok hátra,mindjárt vége,mindjárt felébredek! Elhittétek, mi? Ja,én is.
Még csak ez után jött a leges legrosszabb része az egésznek,és azt hittem,itt a vége,hogy ennek már mindegy.
Másnap mikor felébredtem,és beértem a suliba,az immáron szokásos látvány fogadott,de arra nem számítottam,hogy mikor óra alatt Aronnal összefutok négyszemközt ilyen lesz. Épp kimentem a rajzcuccomért a szekrényhez,mikor pont beléfutottam szó szerint.
- Nézz már a lábad elé! – mondtam irtó flegmán,nekem pedig kis híján leesett az állam.
- Aron,mi bajod?Itt senki nem lát minket… - mondtam.
- Azt sem tudom,hogy te ki a franc vagy,de tűnj előlem! – került ki.
Hát mit is mondjak? Köpni,nyelni nem tudtam a döbbenettől. Úgy mentem vissza órára,mint akit leforráztak. Még a cuccomat is elfelejtettem kivenni. Sokkot kaptam.
Szünetekben némán figyeltem őket,legfőképpen Aront. Újra beszélt a haverjaival,és még csak rám sem nézett. Ha nézett is,akkor csak lesajnálóan. Ez nem színjáték volt. Egy levél,egy sms,egyik sem várt rám,amit idáig mindig hagyott nekem. Semmi. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt. Amnéziás lett? Mi a francot csinált Ivett? Mi a franc folyik itt?? Mennyire igaz,mikor az ember azt hiszi,hogy minden rendbe jöhet,akkor koppan a legnagyobbat. Ki akartam futni a világból. Vagy elmondani a bajomat valakinek,de képtelen voltam rá. Megnémultam. Nem beszéltem senkivel. Rebekával sem,se Danival,még nagyon Annával se. Látta,hogy valami bajom van,de egyszerűen nem tudtam beszélni.
Már nem próbáltam álcázni a rosszkedvemet. Már kedvem se volt. Azon agyaltam,vajon még mi az,ami életben tart? Ha kérdeztek tőlem,egy percig bambán néztem rájuk,majd válaszoltam.
Ennyi volt talán,amit mondani tudtam. Bár egy épkézláb mondatot nem tudtam szerintem összerakni.
Azt mondják,nincs annál jobb,mikor megtapasztalod a saját bőrödön a szerelmet. Nos,arra a részére elfelejtenek felkészíteni,hogy mekkorát zakózhatsz,ha becsapnak,vagy épp a számításaidat szépen keresztbe, vastagon áthúzzák. Erre most én sem voltam felkészülve. Bolyongtam,akár egy élőhalott.
Zokogva ébredtem fel,és az okát én sem tudtam. Egyszerűen csak arra keltem,hogy patakokban folyik a könnyem. Az elkövetkezendő két hetem így telt. Sírva ébredtem,mindenegyes nap,suliba mentem,gyűjtögettem az szép sorjában az egyeseimet,mert ha kihívtak felelni,még ha tudtam is az anyagot,nem válaszoltam,a dolgozataim is egyesek lettek. November végéhez közeledtünk,a félév is vészesen közeledett,én pedig a hatalmas javítási tervemet itt baltáztam el végérvényesen. Nemsokára december. Zárójelben megjegyzem,egyedül töltöttem a 18. születésnapom. Nos igen,a korosztályom nagy része hatalmasat bulizott volna,én pedig próbáltam visszatartani addig a könnyeimet,míg Rebeka és Dani komótosan látva a szenvedésemet felköszöntöttek. Hát egyáltalán nem ilyennek képzeltem anno a 18. szülinapom,az fix. Aron sosem mondta el,az övé mikor van. Nem engedte,hogy neki bármit is vegyek. Most már nem is akartam tudni. Már nem számított. Vagyis nekem ő nagyon is számított,de én neki egy cseppet sem. November legutolsó hetében,valamikor harmincadika előtt Anna talán egy picit észhez térített. Szokásosan felkeltem,készülődtem,majd mikor még volt indulásig majdnem egy órám,arra eszmélek fel,hogy valaki dörömböl a bejárati ajtón. Csodálkozva nyitottam ki az ajtót Annának.
- Mit csinálsz itt ilyenkor? Még csak reggel háromnegyed hét van.
- Igen,de már nem bírom nézni,ahogy szenvedsz,szóval gyerünk,üljünk kocsiba,és go reggelizni!
- Mért,neked mióta van jogsid? – kérdeztem.
- Nekem nincs,de neked van! – mondta nevetve. Ez jellemző volt Annára. Bár most marhára nem volt kedvem kocsikázni,de belementem. Elég régen ehettem már normálisan. Észre se vettem,de a kilók azok csak úgy szaladtak le rólam,pedig most nem kellett volna. Szóval,beültünk reggel egy Mekibe,és rendeltünk egy nagy adag kaját mindketten.
- Na jó,tudom mi a bajod. Aronnak valamifajta emlékezetkiesése van,vagy tudja a franc,de ez így nem mehet tovább! Semmire nem emlékszem! Bálintra sem,rám sem,legfőképpen rád nem! Ez így nem kóser! – mondta Anna. Erre csak unottan néztem rá. – Válaszolnál valamit?
- Mit? Anna,ez ellen én semmit nem tudok tenni…
- Ha meg sem próbálod,persze,hogy nem. – vágott vissza. Jogos.
- Jó,akkor mégis mit tegyek szerinted? – kérdeztem unottan.
- Küzdj érte egy kicsit! Kiderítjük,mi történt vele! – lelkesedett Anna.
- Mégis hogyan? – kérdeztem még mindig unottan.
- Azt bízd ide. – mondta sejtelmesen. Nos ez vagy azt jelentette,hogy ma kihagyjuk a sulit,vagy előbb lelécelünk. Az utóbbi volt. Azért léptünk le előbb,mert Ivettnek kevesebb órája volt.
Kémkedtünk egy picit,amibe Anna túlságosan beleérte magát,és hozta magával a fekete cicanaciját,és a bőrdzsekijét.
- Nem visszük ezt egy hangyányit túlzásba? – kérdeztem.
- Dehogy,ez pont jó! Pszt,kövessük. Nézd csak,már el is indult.
Ivett elhajtott a kocsijával, Anna pedig elkezdett futni,én is utána settenkedtem. Eléggé lehagyott minket,szóval Anna furán nézett rám.
- Mért nem futsz utána rendesen? – kérdezte. Én meg csak megvontam a vállam. – Komolyan,ha nem futsz utána,akkor én is kérek ilyen cuccot,és olyan erős leszek,mint te. – mondta.
Forgattam a szememet,de végül nekiiramodtam,és könnyedén utol is értem. Nem hazafele tartott.
A gyárhoz.  Ahol már nagyon rég nem jártam,és azt hittem,hogy lakatlanul áll. Aha,rosszul hittem.
Totál újjá lett építve. Anna egy jó 10 perccel később ért oda.
- Anna,ide te már nem jöhetsz be. – mondtam neki.
- Francokat nem! Igen is,bemegyek! – tiltakozott.
- Ez neked túl veszélyes,értsd már meg! – vitatkoztam,de nem volt értelme,mert már el is indult befelé.
Figyeltük Ivettet,ahogy kiszáll a kocsiból,és befelé tart az épületbe. Belül nem sokkal lett másabb a gyár. Csak olyan,mintha visszahozták volna a cuccokat. Kivéve most nem voltak itt kikötözve,megkínzott emberek. Vagyis ó! Ivett állatokon kísérletezik. Szuper. Ha végeztem mindennel,a végén még azért feljelentem a Petánál. Egy fél óra múlva le is lépett,mi pedig akcióba lendültünk Annával. Egy halom papír,jegyzet volt ott.
Valami feljegyzések,emlékezetvesztésről,emlékezetkiesésről,mérgekről, tartósságról és még sorolhatnám. Ezeket azonnal bevágtam a táskámba ami nálam volt. Lőttünk gyorsan pár képet is.
Aztán mikor végeztünk még megláttuk magát a szereket. Emlékezetvesztő szer,satöbbi.
Amikor épp indulni akartunk,valaki megköszörülte a torkát mögöttünk. Az enyhe kifejezés,hogy meghűlt az ereinkben a vér. Ivett állt mögöttünk.
- Ti meg mit kerestek itt,ribancok? – kérdezte.
- Sok mindent,de téged nem! – válaszolta Anna. Erre Ivett a torkánál fogva felemelte.
Erre én egy laza rúgással hasba rúgtam Ivettet,mire eleresztette Annát.
- Szép próbálkozás Ami,szép… - nevette. Gondoltam meg ér egy próbát,szóval elkaptam hátulról a nyakát,és azzal a titkos fogással,amit még tanultam,elvesztette az eszméletét. Addig megitattam vele az emlékezetvesztő szert,és már el is slisszoltunk Annával. Anna azt hiszem,egy kissé sokkos állapotba került,de túléli. Szinte mozdulni sem bírt,szóval a karjaimba kaptam,és rohantam vele.
Nem tudtam mennyi időnk van,míg ha a szer. Már ha hatott egyáltalán rendesen. Azonnal hazavittem magunkhoz,adtam neki vizet,és próbáltam vele beszélni.
- Anna minden oké? – kérdeztem tőle.
- Te…te most megölted? – kérdezte rémülten. Nekem erre elkerekedtek a szemeim.
- Jézusom Anna,dehogy! – hüledeztem.
- Ja,oki doki. – mondta szeszélyesen,én meg csak furán néztem. Annának ez volt a legnagyobb gondja. Tipikus idióta,de nem baj,ő az én legjobb barátnőm.
- Na akkor lássuk mit szereztünk. – pattan fel,én pedig követtem be a szobámba.
Kiborítottuk a táskám tartalmát,és azonnal átnyálaztuk az egészet. Amiből mi igazán nem sok mindent értettünk,szóval úgy döntöttünk ezeket átpasszoljuk Bálintnak,ő tutira érteni fogja. Kémia,biológiai feljegyzések,mi meg csak értetlenül bámultunk Annával. Már hívtuk is Bálintot,hogy jöjjön segítség kell nekünk ehhez. Egy negyed óra múlva nálunk is volt.
- Szóval akkor most mi is a probléma?  kérdezte Bálint.
- Aron semmire nem emlékszik,legalábbis ránk nem.
- Nyugi rám se,mikor felhívtam,elküldött melegebb éghajlatra,hogy ki a franc vagyok én,ne zaklassam. Fura volt.
- Dettó. Ismerős helyzet. – mondtam. – Na,de amiért hívtunk,az ezek. – nyomtam a kezébe,hogy nézze át azokat a jegyzeteket vagy miket.  Majdnem tíz percig nézegette,mire megszólalt.
- Nos,sosem hittem,hogyha ezeket az anyagokat összekeverjük,ilyen a hatásuk az emberre.
Végül is,amit kapott Aron,az egy nagyon erős drog,ami hosszútávon hat,de nem ennyire hosszútávon,szóval gyanítom,hogy Aron folyamatosan kapja a szert. Ezt még Ivettől sem vártam volna,hű. Nem semmi. A biológiai része meg az,hogy hogyan,milyen módon jutatja a szervezetbe be,mert a feljegyzések szerint az sem mindegy. – mondta Bálint.
- És szerinted hogy tudnánk Aront „kitisztítani”? – kérdeztem
- Nem szabad többet kapnia a szerből. Bármi is legyen ez pontosan. Elképesztőt alkotott Ivett.
- Szóóval mondjuk raboljuk el? – kérdezte Anna.
- Aha,valami olyasmi. – mondta Bálint. – Ennek ellenszert nem tudok. – mondta.
- Jó,de mégis,hogy rabolnánk el? A nap 24 órájában 23mat Ivettel tölt. – mondtam ki a szavakat undorral.
- Mit csinál abban az egy órában? – kérdezte Anna röhögve. – Fürdik? – kérdezte.
- Ja. – válaszoltam. Erre felcsillant a szeme,és vigyorogva rám nézett.
- Ugye nem gondolod komolyan,hogy majd a fürdőkádból elrabolom,vagy a tusolóból? – néztem rá furán. Ő erre csak megerősítés képpen határozottan bólintott.
- Én is tudnék segíteni. Addig lefoglalnám Ivettet. – mondta Bálint.
- Oké,szóval mikor kéne ezt megcsinálnunk? – kérdeztem. – Mennyi idő,míg kimegy a szer.
- Hát,mivel ide elég kemény napi adag van írva,így egy jó pár hét,ha nem hónap… - mondta Bálint.
- Szóval mindnél előbb…de én még nem állok erre készen. – hebegtem.
- Persze,ez érthető. Ha készen állsz,szólsz nekünk. – mondta Bálint.
Elméletileg sikerült lenyúlnunk a titkos szernek a „receptjét” amit Ivett magának adott be. Hah!
Nyerésre állunk! Vagyis francokat. Addig amíg nem kapjuk vissza az igazi Aront,addig ezzel kitörölhetjük a tudjátok minket. Szuper. Mikor megszerzel valamit,amit idáig akartál,tuti,hogy ezalatt valami másik fontos dolgot is elvesztesz. Ezzel így jól bebuktuk. Bár legszívesebben azonnal elraboltam volna Aront,ha ezzel visszakaptam volna az igazi énjét rögtön. De erre még nem voltam felkészülve. Úgy gondoltam,még kell legalább egy hét,amíg megedzem magam,mind testileg,mind lelkileg. Pláne lelkileg…
Miután Bálinték hazamentek leültem az ágyamra és hosszasan agyaltam. Nem akarok olyan lánynak látszani,aki összetörik egy fiú nélkül. Ez egyáltalán nem így van! Nem függök én egy fiútól! Legalábbis erről győzködtem magamat,de semmi értelme nem volt. Aron több volt,mint egy fiú. Aztán úgy döntöttem tanulok. A javítási projectemet folytatom. Igaz volt benne egy kisebb törés,de megesik,na!
Tételeket dolgoztam ki,magoltam ezerrel,ezzel elterelve minden depressziós,elborult gondolatom.
Szóval,a lényeg,hogy sikerült javítgatnom a héten. Az átlagomat még talán fel tudom húzni,legalábbis remélem. Sőt,még lelkileg is valamennyire jobban éreztem magam,egészen az elrablós akcióig.
Előtte egész héten Bálint edzett engem,és igen csak jó munkát végzett velem. Vasárnap hat körül már a fekete „bűnözős” cuccomba fel alá járkáltam,és vártam Bálintot. Ő lesz,aki lefoglalja Ivettet.
- Készen állsz ? – kérdezte mikor beültem mellé a kocsiba.
- Ühüm,azt hiszem. – mondtam. Elhajtottunk,én gyorsan kislisszoltam,és vártam a jelet,hogy mikor mehetek Aronért aki tényleg épp zuhanyozott. Nos igen,van ami nem változik,attól még túl jól ismerem. Egy 10 perc után megkaptam a jelet. Elkezdtem felmászni,láttam,hogy akkor szállt ki a tusolóból,de semmit nem látott,mert akkora gőzfelhő volt,hogy én is alig láttam. Egy szál törölközőben állt,ami szorosan a derekára volt tekerve. Nos,mivel nem akartam feltűnést kelteni,ezért alkalmaztam a titkos fogást,elájult,és én szép lassan lemásztam vele.  Bálint is végzett, találkoztunk a megbeszélt helyen.

- Minden oké?  Ugye azért nem nyírtad ki? – kérdezte,erre válaszul csak csúnyán néztem rá.
- Siessünk,mert csak pár percig marad így. Hová vigyük?
- Hozzánk. – mondta Bálint,és beletaposott a gázpedálba.
Bevittük a vendégszobába,amin amúgy egy nagyon picike ablak van,szóval a szökés esélytelen volt,plusz Bálint felszerelt valami tuti biztos zárat is rá. Még eszméletlen volt,addig elvettem tőle a mobilját,meg minden hasonlót.
- Szerinted mikor tér magához? – kérdeztem Bálintot.
- Úgy kábéé…most! – mondta Bálint majd pofán öntötte egy pohár vízzel. Azonnal prüszkölni kezdett a félmeztelen Aron. Hosszabb fekete tincsei vizesen lógott most a homlokára.
- Ti meg mi a francot csináltok? – kérdezősködött. – Ti vagytok az a két eszelős,akiket nem is ismerek.
- Aron,azt javaslom aludd ki magad. Akkor talán emlékezni fogsz ránk. – mondta Bálint.
- Hol van Ivett? – kérdezte.
- El kellett utaznia,és azt kérte vigyázzunk rád addig,amíg elutazott. – kamuzott Bálint. Vajon beveszi?
- Pont titeket? – kérdezte. Pff. Bevette. Aron IQ szintje is csökkent ezzel ezek szerint.
- Ez van. – vontam meg a vállam. – A lényeg,hogy egy két napot itt kell töltened,de megtiltotta,hogy kitedd innen a lábad vagy bárkivel kapcsolatba lépj. – mondtam.
- Ez csak valami vicc… - nevetett fel idegesen.
- Nem,nem az. – mondtam. Erre ő csak vállat vont és lefeküdt az ágyra,egy öt perc múlva már aludt is.
Bálint hozott be neki ruhát,meg egy kis kaját.
- Szerinted mikor fog kitisztulni? – kérdeztem.
- Holnapra talán. Maximum két nap,de az már nagyon maximum. De az garantált,hogy holnapig fel sem fog ébredni. Azt javaslom menj haza,és tégy úgy,mintha semmi sem történt volna.
- Oké,akkor holnap suli után benézek.
- Persze, jó éjt Ami! – kísért ki Bálint.
Kocogtam hazafele,aztán lelassítottam,és nézegettem Aron mobilját. Be volt még jelentkezve Facebookra, addig gondoltam írok onnan Ivettnek,hogy egy pár napig nem fogja elérni,mert a nagyszüleinél lesz Amerikába. Aztán kivettem a kártyát a telefonból,hogy ne lehessen lenyomozni.
Mikor a fürdőszobába néztem a tükörképem nem tudtam elhinni,hogy mit tettem az imént. Egyre röhejesebb dolgokra leszek képes,egyetlen egy fiúért. Hihetetlen.
Alig tudtam aludni,vagy bármire koncentrálni,mert már arra vártam,hogy holnap lássam Őt,és reméltem végre emlékezni fog rám. Ha két napig fog tartani,az még rosszabb lesz,de kibírom. Ha csak két napon múlik,nem érdekel. Szóval reggel kipattantak a szemeim,pedig iszonyatosan fáradt voltam.
Aztán suliba menet elmeséltem Annának részletesen az incidensünket,mert ő is „úúgy eljött volna”,de ugye mi nem engedtük. Féltem,hogy Ivett megsejt majd valamit,de szerintem semmit nem tudott.
A múltkorit sikeresen elfelejtette,és remélhetőleg Aron kamu sztoriját is bevette. Hatodik óra után szinte futottam Bálinthoz. Lihegve értem oda konkrétan.
- Szia. – köszöntöttem ő pedig azonnal beengedett. – Van valami? – kérdeztem.
- Még alszik. – mondta Bálint. – De már elméletileg ki kellet mennie a hatásnak. – mondta.
– Ébresszük fel.  – mondtam.
Benyitottunk a szobába,és épp akkor ébredezett. Óvatosan léptünk felé.
- Aron. – szólt hozzá Bálint.
- He? – kérdezte kómásan. Én ekkor lesütöttem a szemem. Tudtam,hogy nem ismer minket még mindig fel. Bálint bíztatóan megveregette a hátam,majd odasúgta: - Holnap is van még nap. Igaz.
A holnap az utolsó reményünk. Legalábbis nekem az utolsó.
- Hát akkor,majd holnap is benézek. – mondtam remegő hangon,és már léptem is ki az ajtón.
Elindultam hazafele,de akkor már nem bírtam,némán sírtam. Nem zokogtam,csak a könnyek folytak le az arcomról. Azzal bíztattam magam,hogy még holnap is van nap. De addig is a tanulásra,olvasásra,házimunkára,zenehallgatásra vagy bármi hasonlóra képtelen voltam.
A fejem majd szét szakadt a sok sírástól,szóval végül azt hiszem álomba sírtam magam.
Hiába volt péntek,még ez sem dobott semmit a hangulatomon. Ez a nap volt az utolsó reményem.
Ma nyolc órám volt. Ki kellett bírnom. Persze ebben Anna lelkesen támogatott,vidítgatott, amiért örökké hálás leszek neki. Nyolcadik óra után,matekról sprinteltem ki ,még a házit se írtam fel. Bár amúgy is , mért ilyen kegyetlenek,hogy nyolcadik órában matek?! Baromság.
Szóval megint siettem,de végül mikor a házhoz értem kicsit megtorpantam. Féltem. Jogosan.
Sóhajtva beléptem. – Mi a helyzet? – kérdeztem ismét Bálintot,aki betessékelt a szobába.
Ezzel teljesen azt hittem,hogy talán újra a régi. Aztán minden reményem szertefoszlott.
- Hali. – köszöntem Aronnak,ő meg csak biccentett valamit köszönés félét.
- Szóval semmi. – mondtam sóhajtva Bálintra nézve,és már folytak a könnyeim.
- Sajnos azt kell,hogy mondjam Ami,már kiment a hatása…Már nincs a vérében. – mondta Bálint.
Össze – vissza hüppögtem,pedig próbáltam diszkrét lenni. Most még Aron is felfigyelt rám.
- Hé – lépett mellém. – Mi a baj ? – kérdezte,én pedig a ránéztem és csak a fejemet ráztam.
- Magatokra hagylak. –mondta Bálint,majd becsukta az ajtót,és magunkra hagyott minket.
Próbáltam leküzdeni a szomorúságom,de szinte lehetetlennek tűnt.
- Hé,én fogalmam sincs,hogy ki vagy,és pontosan mért is vagyok most itt,de szólj,ha segíthetek valamit. – mondta.
Erre ránéztem,és egy pillanatig tétováztam,hogy elmondjam – e neki az egészet,végül döntöttem.
- Aron,te…jobban ismersz engem,mint bárki,de valamiért nem is emlékszel rám. – mondtam. – Szóval,most kezdhetünk mindent elölről.
- És emiatt vagy szomorú? – kérdezte , én meg csak bólintottam. – Figyi,én sajnálom.
- Ez nem a te hibád. A barátnőd hibája.
- Ivetté? – nézett rám furán.
- Mindennap be voltál drogozva,és ez emlékezetvesztéssel járt. – mondtam.
Szerintem fel sem tudta dolgozni a hallottakat. Vagy nem hitte el.
- Hű. Hát erről nem tudtam. Sajnálom. Szóval akkor nem is azért vagyok itt igazából,mert elutazott,igaz? – kérdezte. Nem válaszoltam,tudta ő jól a választ.
- Bocs,ha ez most egyszerre túl sok volt. – mondtam neki. – Mennem kell. – mondtam,majd kiléptem a szobából.
- Hé! – szólt utánam. – Benézel majd még? Uncsi itt egyedül lenni. – mondta rágózva.
- Talán. – mondtam aztán tényleg elindultam haza.
Bálint kérdőn nézett rám.
- Elmondtam neki burkoltan mindent. Egész normálisan fogadta. – mondtam. – Megyek. – léptem ki intve az ajtón.
Valamelyest jobb volt,hogy elmondtam Aronnak az igazat,de mélyen nagyon fájt,hogy nem emlékszik rám. Ilyesmit senkinek nem kívánok. Még a legrosszabb ellenségemnek sem. Kín. Na jó, Ivettnek talán. Éjjel azon agyaltam,vajon képes leszek – e elmenni megint hozzá és beszélgetni,mint két idegen. Úgy döntöttem,vasárnap lehet,hogy beugrom fél órára. Talán. Még nem döntöttem el.
A szombati borongós időjárás megegyezett a kedvemmel,szóval így neki álltam takarítani. Boldogabb ettől ugyan nem leszek,viszont a szobám nem öntisztuló. Szóval szombaton már kora reggel a szobámat takarítottam,ami lehet,hogy mégsem volt egy olyan jó ötlet. Emlékek. Túl sok sorakozott az íróasztalomon. Közös képek,ajándékok,sőt,még a fényképezőgépe is nálam volt. Töprengtem egy darabig,hogy vajon mit tegyek velük? Végül megfogtam egy másik zacskót,és lesöpörtem mindent az asztalról. Az emlékeim egy zacskóban csücsülnek. Tök jó,nem?
Mikor eltávolítottam minden olyan dolgot a szobámból,ami zavarhatta volna a jelenleg épp elmémet,ami igen csak ingatag amúgy,utána segítettem Rebekának főzni. Közben beszélgettünk.
- Tényleg nem emlékszik semmire? – kérdezte. Én csak némán bólintottam.
- Rád még biztosan emlékszik. – mondtam.
- Ha azzal tudok segíteni,csak szólj,és beszélgetek vele.
- Kedves vagy,de nem kényszeríthetjük semmire.
- Mondja ezt az,aki elrabolta. – csipkelődött Rebeka,én meg kínosan felnevettem. Jogos.
Közben úgy döntöttem kitakarítom a konyhát is,meg mindent. Esküszöm,soha többé nem takarítok.
Megtaláltam anyu és apu cuccait is,és legszívesebben ahhoz lett volna kedvem,hogy egy hatalmasat kiáltsak vagy teljes erőből beleüssek valamibe. Egyre trébb ötleteim támadtak. Inkább kora este elaludtam. Pechemre tíz körül felébredtem,akkor elmentem lefürödni,és csodával határos módon vissza tudtam aludni. Semmit nem álmodtam,vagy csak nem emlékszem rá. Pedig imádok álmodni.
Hihetetlen emberi képesség. Mindig is vámpír akartam lenni,de rájöttem,hogy ők nem alszanak,és nekem az alvás és az álmodás mélységesen hiányozna. Az evés még nem is annyira.
Nos az előző két mondatomat a sok fantasy könyvre tudom csak fogni.
Vasárnap kilenc körül ébredtem,és legnagyobb meglepetésemre a konyhában Aron és Bálint is ott ültek. Meg kellett dörzsölnöm a szememet,mert azt hittem álmodom.
- Ide akart jönni… - kezdte Bálint. – Rebekához. – mondta kissé lekezelő módon. Nos az ő kapcsolatuk nem volt mindig felhőtlen,de ez már egy régi történet.
- Még alszik. – mondtam. – De felébresztem,két perc és jövök. – mondtam és bementem a szobájukba. Finoman felébresztettem Rebekát,mondtam neki,hogy itt van Aron.
Rebeka kicsit rendbe szedte magát,aztán kislattyogott. Megölelték egymást Aronnal,aztán Bálinttal magukra hagytuk őket.
- Szóval Rebekára emlékszik … - mondtam sóhajtva.
- Igen,de ezzel lehet,hogy majd szép lassan visszatérnek az emlékei. – mondta Bálint.
- Én már nem tudok reménykedni. – mondtam a könnyeimmel küszködve. Bálit mellém lépett,és szorosan magához ölelt.
- Ne félj! Rendbe fog jönni. – mondta megnyugtatás képpen. Egyébként jár nekem egy csillagos ötös,amiért nem sírtam el magam most kivételesen.
Aron vagy egy órát volt nálunk. Aztán elmentek Bálinttal. Kérdőn néztem Rebekára.
- Azt mondta,ki akar költözni Amerikába. – mondta Rebeka,én pedig most éreztem százszázalékos ürességet a mellkasomban. Ha elmegy…lehet nem is látom többé. Lehet kint új életet fog kezdeni egy másik lánnyal. Egy normális lánnyal. Nem egy mutánssal. Jobbat érdemel ő nálam.
- Értem. – mondtam remegő hanggal Rebekának.
- Mondtam neki,hogy elkísérem,és hogy téged is viszlek. – mondta Rebeka.
- Tessék? Engem mégis minek?
- Szeretnél jönni,nem de? -  kérdezett vissza. Rebeka a vesémbe látott. Persze,hogy akartam.
- Na,akkor jövő hét szombaton indulunk Lakewoodba. – mondta Rebeka. Csak némán bólintottam.
Nem tudtam,hogy jó ötlet –e elmennem velük. Aron vajon szeretné,hogy menjek egyáltalán?
Mit gondolhat rólam? Bárcsak gondolatolvasó lehetnék!
Aron beszélt elvileg Ivettel,hogy hazajön pár napra,de vissza kell mennie Amerikába. Legalábbis Aron is belement ebbe a fedő sztoriba. Így legalább Ivett nem sejt semmit. Vagyis reméljük.
A héten suliba nem jött,mert elméletben Amerikában tartózkodott,gyakorlatilag meg Bálintnál tanyázott. A jegyei nem rosszak,szóval neki mindegy,hogy mennyit hiányzik. Szóval én a hét közepére kezdtem magam újra összeszedni, Anna és az volt edzőtársam Zoé lelket és életkedvet öntöttek belém. Jó érzés,ha az embernek vannak igaz barátai. Alig vártam már,hogy csütörtök legyen,mert addig mindenegyes nap vagy egy halom dolgozat vagy maratoni felelés volt. Pénteken Annával elmentünk vásárolni,gondoltam veszek egy – két melegebb holmit,ha már kimegyek. Vettem két tök cuki meleg kötött pulcsit,egy vastag szoknyát,hozzá elegáns fekete vastag harisnyát,és egy szép csizmát. Hiába,december eleje van,itthon már csak úgy repkednek a mínuszok. Kint meg passzolom,hogy milyen lehet az időjárás,de fő az elővigyázatosság. Legszívesebben már szerda este bepakoltam volna,de nem akartam túlbuzgónak látszani. Vettem egy pár jó könyvet is az útra természetesen – Lenyűgöző Káosz – hah, végre! És a Vaskirály. Éppen mikor el akartam kezdeni valamelyiket olvasni,akkor csörrent meg a telefonom. Elszorult a torkom. Aron.
- Igen? – vettem fel.
- Te is jössz velünk holnap? – kérdezte.
- Igen. Baj? – kérdeztem vissza.
- Ja,neem,az tök kúl. Akkor majd holnap,szia. – köszönt el.
- Szia. – letettem,és azon tűnődtem, vajon mért kérdezte? Tippem se volt.
Szuper. Mi a francért kellett felhívnia?! Ismét forgolódva töprengtem egész éjjel,és reggel hatkor meg kelhetek fel. Szóval,végig vergődtem az ágyamban,mert nem tudtam aludni,a kattogó agyamtól,szóval reggel úgy ébredtem,mint akin áthajtott egy traktor. Hamar rendbe szedtem magam,aztán vártam,hogy Rebeka azt mondja,hogy mehetünk. Danival felvettük Aront,majd kivitt minket a reptérre.
Rebekával ők hosszasan búcsúzkodtak,mi meg Aronnal kínos csendben álltunk,mint két idegen.
Szívem szerint odamentem volna hozzá,megfogtam volna a kezét,vagy csak odabújtam volna.
De semmi. Ő nem emlékszik rám. Ki tudja,talán majd megszeret. Vagy nem. Akkor megszívtam.
Becsekkoltunk,aztán felültünk a gépre. Fáradt voltam,szóval nem tudtam most olvasni,csak aludni.
Vittem magammal Aron gépét is,de előtte nem akartam vele fotózni. Na meg most nem is tudtam,mert elaludtam. Bekapcsoltam a kedvenc alvós zenéimet amik nagyjából Twilight Soundtracksből állnak,mert annyira szép számok. Megnyugtatnak. Nem tudtam sokáig hallgatni,mert át kellett szállnunk,de utána volt időm bőven. Utána már lopva fotóztam is,olvasgattam,filmeztem,aludtam.
Mikor megérkeztünk vegyes érzelmes kavarogtak bennem. Az emlékeim ismét feltörtek a felszín alól, bár azok is vegyesek voltak. Voltak szép emlékek,voltak rossz emlékek. Mikor kettesben elmentünk Forksba. A rossz emlék,hogy miért jöttünk anno ide. Menekültünk. Bár eltudnék menekülni az emlékeim elől is. Bár ez lehetetlen. Kómás olyan „most ébredtem” fejjel szálltam le. Elmentünk Rebeka itteni házához,ami érintetlenül,majdnem üresen állt. Nos igen,ide csak nyáron jönnek Danival.
Bár fontolóra vették,hogy kiköltöznek ide,de miattam mégse,hogy ne maradjak egyedül. Hát igen,most egyedül maradtam,mint az ujjam. Én elfoglaltam a vendégszobát. Éppen pakoltam ki a holmimat,mikor kopogtak az ajtómon.
- Gyere. – mondtam. Rebeka nyitott be. Odajött hozzám,és megveregette a vállam.
- Figyelj,abban reménykedem,hogy visszatérnek az emlékei. Vagyis,hogy rólad,az itt töltött időtökről. – mondta biztatólak. Halványan elmosolyodtam. Mégis mit keresek én itt? Senkit nem is ismerek,mit fogok én csinálni? Ennek semmi értelme. Hazamegyek. Holnapra átrakatom a jegyem. Gondoltam majd ezt este közlöm Rebekáékkal. Olyan este hétig olvastam,aztán megint kopogtak. Felvont szemöldökkel néztem Aronra.
- Jössz velünk meg egy pár haverral bulizni? – kérdezte.
- Ühüm. – válaszoltam.
- Akkor készülődj,egy óra és indulunk. – mondta mosolyogva. De ebben a mosolyban sehol nem láttam az én régi Aronomat. Komótosan elkészültem,aztán indultunk. Rebeka szokás szerint gyönyörű volt,én pedig úgy néztem ki mellette,mint egy zsák krumpli. A kábé két utcányira lévő kisebb kocsmába mentünk,ahol mégis ismerősökkel találkoztam. Rebeka balul elsült szülinapi bulijáról még rémlettek az amcsi barátok. Shelby,Kyle,Kelly. Naomi és Nathen most nem volt ott. Barátságosan fogadtak engem is. Az angol tudásom közepes,de azt azért értettem,hogy csodálkozva néztek ránk,hogy mi történt velem és Aronnal. Rebeka halkan megjegyezte,hogy mi történt,ők pedig együtt érzően néztek rám,Aron persze ebből semmit nem értett,de valahogy nem is izgatta túlságosan. Elbeszélgetett régi barátjával,Kyleal. Fél tizenkettő körül én búcsút intettem a vígadó társaságnak,mert úgy éreztem,nekem semmi keresnivalóm már itt. Gondoltam holnap még egy napot kihúzok itt.
Gyorsan hazasétáltam (azért mégiscsak féltem egyedül ilyenkor),aztán még olvastam. Nem voltam fáradt. Eleget aludtam a repülőn. Fél három fele értek haza. Még amikor a gyér lámpafény mellett olvastam,valaki bekopogott majd belépett. Aron állt ott egy takaróval,egy alsónadrágban.
Elkerekedtek a szemeim,majd lesütöttem őket,és tutira elpirultam.
- Nem gond,ha itt alszom? – kérdezte a másik ágyra mutatva,ahol egy pár cuccom volt. Próbáltam közömbös lenni.
- Persze,csak pakold le a cuccaimat. – mondtam neki. Letette a cuccaimat,majd levágta magát az ágyra. Még nyomkodta a telefonját,aztán nyakig magára húzta a takarót. Hát így lehetetlennek tartottam az olvasást,szóval letettem a könyvet,és gondoltam átöltözök pizsamába. Beletúrtam a táskába,de csak az ő pólóját találtam,amibe szoktam aludni. Mivel mást nem hoztam,így fogtam,és kifordítva vettem fel a pólót. Mivel Aron előtt már nem voltam szégyenlős,így reflexből vettem át a pólót,mire ő elsőnek meglepődött,majd elvigyorodott.
- Kifordítva van rajtad a póló. – mondta.
- Tudom. – válaszoltam.
- Miért? Nem is fordítod vissza? – kérdezte.
- Csak. Nem,nem fogom. – mondta. Egy percig csak nézett,majd vállat vont,és tovább nyomkodta a telefonját. Végül letette a telefont és felém fordult.
- Figyelj csak… - kezdte,én meg kérdőn fordultam felé,mert már készültem aludni. Legalább is úgy csináltam. – mi az amire nekem emlékeznem kéne? – kérdezte.
- Ebben nem segíthetek. Neked kell emlékezned. Vagy beugranak az emlékeid,vagy sem…Ebbe maximum segíteni tudunk,megmondani nem. – mondtam.
- Rád kellene? – kérdezte,és még a félhomályban is éreztem,hogy le nem veszi a szemét az arcomról.
Nem feleltem. Ezzel szerintem mindent elmondtam neki,ami ő meg is értett.
- Jó éjszakát. – mondtam,majd a fal felé fordultam.
- Jó éjt. – mondta.
Nem forgolódtam,egyetlen egy merev pózban „aludtam” végig,az estét. Nem tudtam aludni. A tudat,hogy itt van velem egy szobában,mégis külön vagyunk,megbénított. Reggel végül megfordultam,és néztem,ahogyan alszik. Reménykedtem,ha kinyitja a szemét,mindenre emlékezni fog. Persze ez nem történt meg. Kimentem,segítettem Rebekának reggelit készíteni,aztán bevittem neki is.
- Hé,jó reggelt,hoztam reggelit.  – mondtam neki zavartan,épp az ágyon ült.
- Ó köszi. – mondta. - Beszélhetnénk? – kérdezte.
- Persze.  – mondtam,majd leültem vele szembe az ágyamra.
- Mellém is ülhetsz,nem harapok. – mosolyodott el hívogatóan. Erre halkan felnevettem,majd melléültem. Na persze,ha emlékezne mindenre,akkor tudná,hogy ez hazugság.
- Ami,megkérhetlek valamire? – kérdezte,én pedig bólintottam. – Segíts nekem! Emlékezni akarok! Úgy érzem,az elmúl másfél év helyén egy hatalmas űr van. – mondta a hajába túrva.
- Nem segíthetek .- mondtam lesütve a szemem.
- Mért? – kérdezte,és a tekintetét az enyémbe fúrta. Szokásosan elállt a lélegzetem.
Sóhajtva néztem félre.
- Mert nem szabad. Neked kell rájönnöd. Ha pedig nem fogsz…elvesztettél másfél évet…na és? Nem számít. – mondtam. Mekkorát hazudtam. Hogyne számítana…De akkor sem mondhatom neki,hogy én vagyok a barátnőd. Ettől tutira megrémülne,vagy nem tudom. – Sajnálom. – mondtam,majd kisétáltam a szobából.

To be contined ! :D