2013. szeptember 30., hétfő

~Revolution part 6

Hello mindenki,így épp határidőre! :D Szeptemberre ígértem a folytatást,még épp beleesik a dologba,szal zsír! :D Gondoltam ha már szülinapom van akkor már felrakom! :'D Próbáltam nem nagyon összecsapni,de ez sült ki belőle :D lesz még több is majd,de nem ígérek előre semmit!  Addig is itt van ez :)

6. Fejezet – Never be normal

Délután már a reptéren voltunk,úton hazafelé. Sejtettem,hogy ebből az egészből nem egy hét lesz. Ivett sosem hagyott volna ki egy ilyen ziccert. Természetesen nem is hagyta ki. A repülőn végig zenét hallgattam. Aron is. Mindkettőnket sokkolt ez az egész. Én képtelen voltam beszélni,ő pedig megértően és együtt érzően hallgatta néma sikolyom. A repülő hiába gyors,úgy éreztem futva már hatszor hazaértem volna. Na meg ha tudnék a vízen is járni. Mellékes dolgok. A lényeg,hogy azt hittem sosem akar már leszállni  a repülő. De mikor este végre leszállt a gépünk,elsőként rohantam le a fedélzetről. Bálint és Anna már ott volt értünk kocsival. Anna magához ölelt,mert rég láttuk egymást,Bálintot is megöleltem. Néma csendben utaztunk végig a házunk romjaihoz. Az egészből csak egy nagy semmi maradt. Minden hamuvá égett. Mikor megláttam,nem bírtam tovább. Térdre rogyva bőgtem,mint egy óvodás kislány és a kezeimbe temettem az arcom. Aron simogatta a hátamat.
Összetörtem. Teljesen. Végleg. Itt nőttem fel. Ide kötött minden emlékképem,mindenegyes boldog perc amit a családommal töltöttem. Az egésznek vége van. Nem tudom elhinni. Azt hittem,az életem már nem lehetne rosszabb. Ismét tévedtem. Remegtem,de most a szomorúságtól. Annyira lefoglalt a szomorúság az elveszett emlékeim iránt,hogy még dühösnek is elfelejtettem lenni. Aron felállított,hogy vigasztaljon,de vigasztalhatatlan voltam.
- Dani? Rebeka? Hol vannak? Rebekának és a babának nem esett baja?? – kérdeztem szipogva és hadarva.
- Mindketten,vagyis hárman jól vannak. Aron anyukája,Kriszti szinte azonnal befogadta őket. – mondta Bálint. Egy kicsit megnyugodtam. De ez nem fair Aronnal szemben,hogy most beköltözünk hozzájuk.
Keresnünk kell egy külön házat vagy valami hasonló.
- Gyere induljunk Ami. – mondta Aron.
- Várj! Csak egy perc. – mondtam,majd beindultam a házba.
Nem maradt szinte semmi. Az volt a szerencsém,hogy az ágyam alatt,volt egy kis föld alatti hely,amit még apa csinált nekem a saját dolgaimnak. Itt tartottam az emlékeimet. A feketénél is feketébb doboz,amiben gyűjtöttem az emlékeimet.
Ez most kincset ért,mert ez egész épp maradt. Kiskori képek,anyuékról képek,naplók és még sok minden más. Körülnéztem máshol,és minden leégett. Semmi más épp dolog nem maradt.
Ez a doboz most nagyon sokat jelentett. Szép lassan sírdogálva kisétáltam,aztán Aronnal átkarolva indultunk az autóhoz,hogy elvigyenek hozzájuk. Mikor beléptünk Rebeka azonnal megölelt. Ő is pityergett,Dani próbált erős maradni,de mindent elárultak a szemei. Őt is hosszasan megöleltem.
Kriszti is szánakozóan megölelt,és szomorúan rám mosolygott. Szerencse,hogy Aronéknak hatalmas a házuk. Aron és én a szobájába mentünk,ahol már nagyon rég nem jártam. Nem változott szinte semmi. Lepakoltam a cuccaimat,majd leültem az ágyra. Aron leült mellém és hosszasan nézett engem. Mire én feleszméltem,már egy jó ideje bámulhatott. Elkapott a nevetés.
- Mi az? – kérdeztem mosolyogva.
- Semmi,csak látni akartalak mosolyogni. – mondta,mire megint elmosolyodtam. – Ami,be kell,hogy valljam,alábecsültelek. Azt hittem,egy törékeny kis pillangó vagy,amit akár egy szél is összetör,de nem! Minden ami veled történt,az a sok szörnyűség,más már rég a diliházban lenne. De téged csak megerősítettek ezek a dolgok. Elképesztő nő vagy. – mondta.
- Muszáj volt erősnek maradnom,de mindez nélküled nem ment volna. – mondtam.
- Csodálatos vagy. És az enyém. – mondta Aron,majd lassan megcsókolt.
- És most hogyan tovább? – kérdeztem. – Nincs otthonunk. Se nekem,Daniéknak sincs.
- Ne aggódj emiatt. Ők mindenképp önálló életet fognak kezdeni. Rebeka már gyereket vár. Mi ketten csak koloncok lettünk volna a nyakukon. Hidd el,egyszer mi is külön életet fogunk kezdeni. Csak ketten. Aztán majd lehet,hogy már hárman,vagy négyen. – mondta,mire a hasamhoz nyúlt.
- De ez nem mostanában lesz. – mondtam neki mosolyogva.
- Én sem mostanra terveztem. – mondta tiltakozóan azonnal.
A gyerekvállalás gondolata most ebbe a helyzetben még megrémített. Persze,szeretnék gyereket,de nem most. Így 18 évesen, és még közel sem járok a 19-hez,még valahogy nem tudom magam elképzelni a saját gyermekemmel. De ezzel még ráérünk foglalkozni. Van ennél most sokkal fontosabb dolgunk is. Anna azt mondta többen gyújtották fel a házunkat. Többen,és mind ugyan olyan gyorsak voltak. Ez csak egyet jelenthet. Valamiféle sereget próbál szervezni ellenünk Ivett. Jézusom,mennyi embert változtatott még szörnyeteggé csak a bosszú kedvéért? El sem tudom képzelni,hogy ez a dolog bárkinek is örömet szerezzen. Mi nem tehetjük meg ugyan ezt egyetlen emberrel sem. Azt nem fogom megengedni. De semmi ötletem nem volt mit tehetnénk. Bizonyítékunk nincs,hogy ők tették,és nem tudunk semmit tenni. Ezen agyaltam végig,amíg zuhanyoztam,amíg kint ettem a konyhába egyedül az éjszaka közepén,mert képtelen voltam aludni. Szinte féltem,nehogy Ivették ránk törjenek itt is,vagy bármit tegyenek. Aron jött ki utánam,leült velem szembe,majd elővett egy nagy sajtdarabot meg egy kést,és enni kezdte. Halványan elmosolyodtam. Apukámra emlékeztetett. Régen mindig ő is ezt csinálta. Anyu mindig követte,én pedig leskelődtem utánuk.
Kissé rájuk emlékeztetett ez a helyzet,mintha én és Aron is olyanok lennénk,mint ők voltak.
Iszonyatosan hiányoztak mindketten.
- Min agyalsz Angyalom? – kérdezte Aron a jó húsz perces csendben evésünk után.
- Tudom,hogy itt még nincs vége ennek az egésznek. – mondtam. – Ivettnél ez még csak a kezdet.
- Ebben én is biztos vagyok. De nincs semmi bizonyítékunk. Most nem tudunk mást tenni,csak annyit,hogy bemegyünk a suliba és belehúzunk a tanulásba. – mondta unottan Aron.
Te jóságos ég! El is felejtettem. Második félév,év vége,kis érettségik,előrehozott érettségik,úristen! Nem akarom! Ivettet sem akarom látni! Ha meglátom,én esküszöm,hogy darabokra szedem.
- Gyere aludjunk! – mondta Aron. – Már nincs sok pihenési időnk a suliig. – mondta,majd homlokon csókolt. Beslattyogtam mögötte lassan,majd az ő hatalmas karjaiban aludtam el. Vasárnap reggel az első dolgom az volt,hogy felkeltem bevásároltam,és nekiálltam reggelit csinálni mindenkinek.
Csináltam egy csomó gofrit ,vettem narancslét,csoki öntetet és juharszirupot  az ámerikáiák számára.
Mindezt reggel hat és hét óra között. Aron reggel nyolckor,mint egy öt éves kisfiú,úgy állt a konyhaajtóban,mint akit most ébresztettek,hogy óvodába menjen.
- Esküszöm,már csak a maci hiányzik a kezedből! – mondtam neki. Erre gyorsan visszament a szobájába,és kihozott egy kis macit.
- Nem is tudtam,hogy te ilyeneket rejtegetsz. – mondtam nevetve. – Gyere,egyél!
- Mért keltél ilyen korán és mért csináltál reggelit és mosogattál is el? Pláne mikor ott a mosogatógép.
- Mert nem akarom már ennél tehetetlenebbnek érezni magam. Rajtad kívül,már mindenemet elvesztettem. Iszonyatosan szar érzés,már bocs a kifejezésért. Ki akarom venni a részem a munkából. Nem akarok zavarni.  – mondtam. Erre csak a fejéhez kapott.
- Te velem vagy! Hozzám tartozol már egy jó ideje! Ide tartozol! Nem vagy te teher. – mondta.
Inkább csendben maradtam. Igaz amit mondott,de akkor is. Nem akartam annyit agyalni,inkább lefoglaltam magam valamivel.
- Elkell még mennem vásárolni. A tisztasági cuccaim 90%-a odaveszett… - mondtam.
- Elmegyek veled. – mondta,majd akkorát harapott a gofriból,szinte a felét megette egy harapásból.
- Nem tudod mire vállalkoztál kedvesem. – mondtam neki kuncogva.
- Ha attól jobb kedven van,hogy szenvedek ott veled,akkor megéri. – mondta,mire odamentem hozzá és elloptam a gofriját. El akartam vele futni,de azonnal utánam eredt. Nevetve fogott a karjaiban.
- Add csak vissza Angyalom! – mondta.
- Nem! – majd hozzáhajoltam,hogy megcsókoljam,de nem hagyta,mire sértődötten elhúzódtam.
- Előbb add ide. – ajánlott alkut. Mire én fogtam bekaptam,és megettem,aztán nyomtam az arcára egy puszit. Elkapott a derekamnál fogva,és olyan csókot adott,hogy tényleg megszédültem. Ezen ő csak jót nevetett.
- Aljas húzás volt. – mondtam.
- Jó tanárom volt. – mondta,majd rám kacsintott.
Megvártam míg Aron felébred,na és felöltözik,így mégsem jöhet velem vásárolni,aztán elindultunk az ő hatalmas örömére plázázni. Nos,mentségemre szóljon,én figyelmeztettem. Bejárt velem három drogériát,négy cipőboltot,és két olyan boltot ami tele volt leértékelt ruhákkal. Mondanom sem kell,mire egy kajáldához jutottunk,ő úgy nézett ki,mint aki most futott le legalább 40 kiló métert egyhuzamban. Igazából meg sem kottyant neki,csak teátrálisan szenvedett.  Színészetből mindig is csillagos ötöst érdemelt. Új ruhákkal,tisztasági szerekkel meg sminkekkel tértem haza. Haza. Vagyis majdnem haza.
Hiába imádom Aront és az anyukáját,ezt a helyet sajnos sosem fogom megszokni,vagy otthonomnak nevezni. Mindenki hálás volt nekem az „isteni” reggelimért,és javasolták,hogy gyakrabban tegyem ezt.
Még csak délután volt,de nem tudtam,hogy örüljek –e a holnapi iskolának vagy rettegjek. Mi járhat Ivett fejében? Mit meg nem adnék,ha csak öt percig gondolatolvasó lehetnék! Egész este ez járt a fejemben. Aront már tuti vagy az őrületbe kergetem,vagy megrémisztem a csendes magamban merengésemmel. Szegényke,ha tudta volna mire vállalkozik mikor megismert,biztos nyomban otthagyott volna. Este is mikor feküdtünk egymás mellett,folyton agyaltam. Én háton feküdve a plafont kémleltem,mintha a bárányokat számolnám,Aron pedig felém fordulva aludt. Legalábbis ezt hittem.
- Min agyalsz Angyalom? – kérdezte egy picit megemelve a fejét,hogy kilátszódjon a párna halom közül.
- Ideges vagyok a holnapi nap miatt. – mondtam.
- Ne aggódj amiatt a nő miatt… - mondta. – Már mindenedet elvette szinte,most már mi jövünk.
- Nem! Ne mond,hogy ne aggódjak! – fakadtam ki. – Hogyne aggódnék mikor a bátyám és a leendő felesége,te és anyukád is veszélyben vagytok?! Sőt még Bálint és Anna is! Titeket szeretlek a legjobban. Mindent el akar tőlem venni,nem emlékszel? Veled is megpróbálkozott… - mondtam.
Észre sem vettem,de eközben folytak a könnyeim. Aron csitítgatva simogatott,hátha megnyugszom.
- Angyalom,sajnálom. De erősek vagyunk már,te is tudod. Semmitől nem kell félned,amíg engem látsz. – mondta,majd megpuszilt. – Aludjunk. – mondta,majd karjaiba zárt,és addig simogatott,csókolt,míg el nem aludtam a védelmező karjaiban. Reggel kicsit nyugodtabban ébredtem.
Aron valamit nagyon jól csinál. Szinte a puszta kisugárzása,jelenléte nyugalmat áraszt.
Mikor Aronnal reggel a suli elé hajtottunk,bátorítóan megszorította a kezemet,majd elindultunk befele.
És dobpergés. Semmi nem történt. Maximum a szokásos Ivett társasága lenéző pillantása,amit már azóta megkapok amióta ide járok,szóval semmi extra. A reggel fénypontja a matek dolgozat volt.
Hű,még jó,hogy ezt az anyagot nagyjából tudom. Húsz perces rövidke dolgozat volt. Egész könnyű volt,szóval hamar kész lettem. Nem csak testileg lettem erősebb,de az eszem is gyorsabban vág,a látásom,a hallásom is jobb lett. Az ezerből egy ok,ami miatt jó szörnyetegnek lenni. Ez a minimum prémium ha már az vagyok,ami lettem. Volt még egy jó tíz perc a doga végeztéig,addig én kémleltem az osztályt. Aztán ránéztem Ivett egyik hű követőjére,akit azt hiszem Biankának hívnak. Bár nem vagyok benne biztos. Láttam,hogy szorgosan puskázik,majd hirtelen kiesnek a kis papírok a padjából,majd felszedi őket. Ez mind szép és jó,de ez az egész szinte kevesebb,mint egy másodperc alatt történt. Ezt az egészet csak az én szemem, Aroné  és Annáé láthatta. Bár ők még írtak,szóval nem látták.
A lány azonnal rám nézett,és fenyegetően méregetett,mire inkább visszafordultam. Ebből a lányból is szörnyet csinált. Csodás. Pedig Biankával nem volt semmi bajom,és bumm hirtelen a top 10 utálóimhoz tartozik már is. Mikor letelt az idő,és az órának is vége lett azonnal Aronhoz fordultam.
- Bianka! Őt is átváltoztatta ilyenné. – mutattam magamra. Ki kell találnunk egy találó nevet majd.
- Honnan veszed? – kérdezte.
- Kevesebb,mint 1 másodperc alatt vette fel a puskáját a földről. Rajtam kívül senki nem vette észre. – mondtam.
- Ó! Vagy úgy. Kár érte. – mondta Aron.
- És még hány embert változtathatott át…Istenem,ez kegyetlenség. – mondtam.
- Ami…Ez az egész dolog csak neked az,ami velünk is történt. Mindenki más ölne azért,hogy különleges legyen! – mondta Aron.
- Lehet,de én nem! Én azért ölnék,hogy normális lehessek. – mondtam.
- Na jó,ejtsük ezt a témát,és nyugodj meg. – mondta,majd magához húzott és szorosan megölelt.
Kíváncsivá tett ez a dolog,még vajon kiket változtatott át,csakis a bosszú érdekében.
A nap csúcspontja jött. Pedig ez még  csak a második óra volt. De ezek után valahogy elhatároztam,hogy magántanuló leszek. Tesi óra. Nem! Nem azért,mert utálom. Na jó,nem is szeretem,de nem a tantárgy miatt van. Semmi köze nincs hozzá.
Szóval tesi következett és mivel új félév,órarend változás. Szinte mindig közösen tartották ezt az órát valamelyik osztállyal az évfolyamból. Természetesen a sors velem sosem volt kegyes,így most sem kímélt meg. Pedig most az egyszer díjaztam volna a szívességét. Mért pont Ivették osztályával kellett összerakni minket? Hihetetlen. Szívás az egész. Az volt a minimális szerencsém,hogy legalább nem egy lányöltöző van,mert akkor elevenen megnyúztak volna már az öltözőbe a puszta tekintetükkel.
Anna is totál ideges lett mikor elmondtam neki,hogy mi történ órán,és ő szinte idegbajosabb lett,mint én.
- Ami,én esküszöm szétkapom ezt a csajt! Átmegyek az öltözőbe,de darabokra szedem! – kiabálta Anna.
- Nyugodj már le! Többen vannak. Ki tudja hányan vannak még. Egyenlőre nem támadunk! – állítottam le,még mielőtt valami baromságot művelt volna. – Amúgy is…Az sem biztos,hogy támadni tudunk valaha. – mondtam halkabban.
- Fogunk! Nem ússza meg szárazon! – mondta.
- Oké,jól van csak nyugodj meg,és menjünk mert sípszó volt. – mondtam.
Hála Istennek nem volt a tanár,ezért a helyettes tanárt kaptuk meg aki ezerszer jobb fej.
Na jó,tévedtem. Játék egész órán. Kidobóssal kezdve a sort. Osztály az osztály ellen. Szuper.
Ivett és a kis hat fős társasága már gúnyos mosollyal méregettek minket,hogy mi leszünk az első áldozataik. Oké,hogy nálunk több a fiú,de ez most semmit nem ért. A sípszó után azonnal repkedtek a labdák. Többségével a rendes ember osztálytársaink kiestek,és mi maradtuk. Pár osztálytárs nálunk és mi hárman a hat ellen. Mindhármunk reflexei kifinomultak,gyorsak voltak egy átlag emberéhez képest. Mikor már csak három vs. hat volt a felállás ,kicsengettek.
- Tanár nő! Mi ezt még befejezzük. – mondta Ivett Keresztes tanár nőnek.
- Jól van,de pakoljatok el utána! – mondta. – A többieknek egészség! – fújt a sípjába.
Na most elkezdődhetett egy kisebb harc. Igaz nem tűnik valami epic-nek,de nem volt semmi.
Kidobósozás a legfelsőbb szinteken. Ha ember látta volna,nem hitt volna a szemének. Már ha látott volna valamit. A labdák égtek a kezeink alatt,olyan gyorsan haladtak át a pályán másodpercről másodpercre,hogy a mi szemünk is csak akkor látta ha figyeltünk és koncentráltunk.
Anna kidobta Ivett két kis pincsijét. Elemében van Anna az fix. Azok sértődötten felmentek öltözni. Ők már megunták. Nem tudom elhinni,hogy még Ivettet nem unták meg. Rendesen már becsengettek volna,de most volt a nagyszünet,szóval még volt egy tíz percünk a húsz percesből. Az egyik szöszi csajt sikerült kidobnom. Végre egyenlően voltunk. Nos mivel nem finomkodtunk,ezért mindenki szép labdanyomok maradtak. Kicsit durvábbak,mint egy átlagos kidobónál. Aztán az egyik festet vörös csaj csúnyán kidobta Annát. Szegénykémnek úgy eltalálta a vállát egy gumilabdával(!),hogy kiment neki.
Aron rakta vissza neki a helyére,de utána is le kellett fogni Annát,nehogy nekimenjen.
A játék folytatódott,én sikeresen kipusztítottam a vöröske csajt csak is Annának,mert megígértem.
Szóval most kettő – kettő.  Én és Aron, Ivett és Bia,aki egyébként kérelmezte,hogy had álljon át a másik csapatban. Hát nem aranyos? Mindjárt idehányok. Már csak öt percünk volt. Most jött még csak a keménydió. Sokadik próbálkozásra sikerült kidobnom Biát. Erre Ivett válasza azonnal kidobott engem. Túl gyors volt,reagálni sem volt időm. Sajgott utána a combom rendesen.
Reménykedve néztem Aronra. Nem számít,hogy nyerünk –e vagy sem,csak sózzon oda Ivettnek helyettem,mert megérdemli. Aron mindent megtett a győzelemért,vagy inkább Ivett megleckéztetéséért,mert ő egy lányt sosem üt meg,legalább itt és most tehet valamit. Aztán Ivett kezdett már nagyon fáradni,Aron pedig ezt kihasználta,és odab*szott neki,már elnézést a kifejezésért.
Ivett összerogyott úgy hasba dobta. Aron lihegve állt a pálya közepén. Ivett ott feküdt egy pár másodpercig,majd felpattant,és hisztérikus nevetésbe kezdett és tapsolásba.
- Szép volt Aron,széép! – nevette,majd lassan Aron felé lépkedett. Én a jelenet nézése közben teljesen megfeszültem,hogy mikor kell közbelépnem.
- Tudod,egy lányt így le tudták nyomni. De megverni nem tudnál. – mondta majd megállt előtt,és meglökte őt.
- Sosem bántottam nőt,és most nem fogok Ivett. – mondta nyugodtan Aron. Ő akkor is tovább lökődte. Aron egy kezét maga elé tartva hárított,és hátrált Ivettől. Ivettnek ez nem tetszett,hogy Aron nem ellenfél. Végül eldurrant az agya,és akkorát ütött bele Aron arcába,hogy hátraesett.
Én erre azonnal dühbe gurultam. Előtte teremtem ahol az előbb még Aron állt,megfogtam a nyakánál fogva,és a félpályáról a falhoz hajítottam,majd követtem míg becsapódott a falba. A szolgái azonnal ott  termettek mellettem mind a hatan,de olyan adrenalin löket volt a véremben,hogy mindet egyszerűen leráztam. Odasétáltam Ivetthez,megfogtam az ájult arcát és így szóltam : Ne provokáld többet,mert neki te nem vagy ellenfél kiscsillag! – mondtam. – Kezd a saját súlycsoportoddal. – mondtam,majd szépen kapott egy jobbost az arcába tőlem. Azt hiszem elájult. Otthagytam.
A csicskásai álltak mögöttem egy sorba. Utat törtem közöttük,majd Aronhoz siettem.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Persze. Ezt meg,hogy csináltad az előbb? – kérdezte tátott szájjal.
- Én…Nem tudom. Csak mikor megláttam mit csinál,ösztönösen cselekedtem. Ez valami plusz védelmező erő lehet,vagy nem tudom. – mondta bohókásan.
- Elképesztő voltál. – mondta csillogó szemekkel. – De menjünk öltözzünk,mielőtt elkésünk. Felsiettünk,felöltöztünk,és még épp csengő előtt elhagytuk a tornatermet,és beestünk a harmadik óránkra. Ahonnan késett a tanár,szóval mindegy.
Történelem óra. Ahol amúgy is koncentrálnom kell ahhoz,hogy figyeljek,de most végkép képtelen voltam. Egyrészt megijedtem saját magamtól. Másrészt féltem a következményektől. Mi fog történni,mikor jön a bosszú. Vajon később is képes leszek ilyen erőkifejtésre? Kétlem,de remélem.
Még mindig hátra volt három óra. Az idő ólomlábakon lépkedett előre. Haza akartam már menni. Vagyis majdnem haza. De az igazi bomba még csak ekkor robbant. Mikor utolsó óra után Aronnal és Annával gyorsan el akartunk tűnni a suliból,onnantól pár méterre embertömeg várt ránk. Legalább 20 ember várt ránk ott. Kissé megijedtem,hogy három a húsz ellen. Ez aztán a fair dolog. Vettem egy nagy levegőt,mert ha meglátják,hogy betojtam,még nagyobb lesz az önbizalmuk.
Ivett ált a tömeg elején,és szép lassan végigmért,majd gúnyosan elmosolyodott. Már vártam a mondandóját,de nem szólalt meg.
- Ez most komoly? Mit akarsz pont itt elintézni a sulitól 20 méterre? – kérdeztem.
- Én nem akarok semmit sem elintézni. Ez csak egy kisebb figyelmeztetés,hogy ne húzz velem ujjat. Sokszor keresztbe tettél már nekem. Egyetlen egy húzásod van még,ezt jól jegyezd meg! – mondta majd hátat fordított és elsétált. Ez a bő 20 ember követte. A pillantásuk szinte lyukat fúrt már a mellkasomba. Nem is ismerem ezeket az embereket. Egy nő,olyan harminc körüli lehetett,mikor rám nézett, megvillant a szeme. De nem akárhogyan. A nő szeme sárga volt. Egyszer csak nekem támadt.
Szerencsémre le tudtam vakarni magamról. Amikor Ivett látta,hogy mi történik közbe lépett,és leszedte rólam a nőt.
- Nem most! – ordított rá,majd akkorát rávert,hogy nekem fájt. – Ez is kezdi,de jó,most ezt is meg kell ölnöm… - mondta,majd magával ráncigálta és elmentek.


Aron és Anna felé fordultam.
- Hallottátok amit mondott? Ez is kezdi? Ezt is megöli? Mit jelent ez? Láttátok a nő szemét? Sárga volt! – mondtam.
- Lehet,hogy tovább kísérletezett,és annyira elmutálódtak az alanyok,hogy elvesztették a kontrolt önmaguk felett. – mondta Aron.
- Ezt meg kell állítanunk! Nem ölhet csak úgy embereket! – mondta Anna.
- Kíváncsi lennék,mitől történt ez az egész…Ki kell derítenünk. – mondtam. Tervbe vettem,hogy én még ma este meglátogatom Ivettet és kiszedem belőle amit tud. Már csak azt kellett kitalálnom,hogy rázom le Aront. Ha csak felhoztam volna ezt az ötletet neki,szerintem bezárt volna a szobájába,és nem engedett volna ki. Szóval fel sem merült bennem,hogy megosszam vele. Mélyen hallgattam erről,míg el nem jött az este. Rögtönöznöm kellett valami tervet. Amire szükségem volt: Anna bilincsei. Senki ne kérdezze mért tartott ilyeneket otthon,én sem akarom tudni! De most az egyszer elterelő hadműveletnek jól jött. Aront felkészítettem élete legjobb éjszakájára. Mikor már kezdtünk belejönni a dolgokba,akkor átvettem az irányítást,és az ágyhoz bilincseltem,leragasztottam a száját,a kezét is még az ágyhoz,és amint felvettem a cipőm,már futásnak is eredtem. Öt percen belül Ivettéknél voltam.
Lehalkítottam a telefonom,majd nem vesződtem olyan felesleges dolgokkal,mint a kopogás,ezért felugrottam Ivett erkélyére és bekopogtam hozzá.
- Mit keresel itt? – kérdezte mikor kijött hozzám.
- Egyetlen egy kérdésre szeretnék választ. – kezdtem.
- Felejtsd el. – mondta,majd már be akarta csukni az ablakot,de nem engedtem neki.
- Hallgass meg! Mindünknek sárga lesz a szeme? Mind belebolondulunk,belehalunk ebbe az egészbe? – kérdeztem.
- Na idefigyelj te kis… - kezdte,de nem engedtem.
- Csak választ kérek! Válaszolj! Igen vagy nem?! – kérdeztem.
- Igen! Mind belehalunk! Erre keresem az ellenszert,de nem találom! Ezért is nem nyírlak ki most itt ebben a pillanatban,mert tudom,hogy te is megfogsz halni! – mondta. – Sőt,a te szemed is megvillant a tesiterembe múltkor! De te túl nyugodt vagy ahhoz,hogy elindítsd magadban ezt az egészet!
Köpni,nyelni nem tudtam.
- Ez egy lassú folyamat? – kérdeztem totál lefagyva.
- Az. – Még mindnyájunknak van ideje. – mondta. – De most tűnj el! – mondta,majd bevágta az ablakát előttem.
Csiga tempóban sétáltam vissza Aronékhoz. Már éreztem a zsebemben rezgő telefont. Felvettem.
- Hol vagy?!És még is ez mire volt jó?! – kérdezte idegesen. – Faképnél hagysz csak így… - mondta csalódottan. – Mint valami rossz dívás filmben. – mondta.
- Nyugalom,mindent megmagyarázok,egy öt perc és ott vagyok. – mondtam.
- Minden rendben? – kérdezte aggódóan.
- Semmi sincs rendben,de mindent el fogok mondani. – mondtam,majd kinyomtam.
Úgy bolyongtam végig,mint egy holdkóros. Egyszerűen nem tudtam elhinni amit ma láttam és hallottam. Szóval mind beleőrülőnk ebbe az egészbe emiatt a szer miatt szép lassan. Persze,hogy az életben ilyesmi igazából nem létezne. Hogy az emberrel valami jó történjen. Most már nem akartam elveszteni ezeket a dolgokat. Az erőt,a gyorsaságot. Túl régóta vagyok már így. Már hozzászoktam.
Mindent akkor értékelünk csak,ha már elveszítettük,vagy el fogjuk. Aron az ajtóban várt már mikor beléptem. Szó nélkül felvezetett  a szobájába. Leültem az ágyára,majd vettem egy nagy levegőt és belekezdtem a mondókámba.
- Azért hagytalak ma itt,mert Ivettnél jártam. Tudtam,ha elmondom,hogy hozzá megyek,nem engeded meg. – mondtam.
- Ezt jól gondoltad. – bólintott Aron.
- Arra voltam kíváncsi,mi történt azzal a nővel. Azt mondta,a szer előbb vagy utóbb mindenkivel ez történik. Beleőrülünk,belehalunk. – mondtam.
- És szerinted ez igaz? – kérdezte,mire bólintottam.
- Azt mondta, múltkor mikor nekirontottam akkor nekem is megvillant a szemem. – mondtam itt már könnyek között. Aron magához húzott és csitítgatott.
- Ne sírj! Megtaláljuk  megoldást! – mondta. – Bálint megtalálja a kiutat ebből! – mondta.
- De Aron! Ha még csak én lennék ilyen,de már ti is ilyenek vagytok! Mind veszélyben vagytok! Konkrétan megöltelek titeket ezzel! – mondtam.
- Állj! Mi mind magunktól vállaltuk ezt,szóval ne okold magad! És nem lesz semmi gond! – mondta.
- Ne szomorkodj! Kérlek! Gyere nézzünk valami vígjátékot,vagy nem tudom. – mondta.
- Csak rád van szükségem. Köszönöm,hogy vagy nekem. Még ha én sosem hálálom ezt meg neked.
- Pusztán létezel. És csak nekem. Ez éppen elég. – mondta,majd majdnem ott folytattuk az éjszakánkat,ahol abbahagytuk.
Reggel félig idegesen,félig nyugodtan ébredtem. Ideges voltam,mert a napjaink meg vannak számlálva,nyugodt voltam,mert Ivett nem fenyegetett. Ő is arra várt,mikor halok meg. Ezzel már ketten voltunk. Aron reggel mindent elmondott Bálintnak aki azonnal fejest ugrott a kutató munkába.
Próbáltam nem gondolni erre az egészre,hogy mind meghalunk. Mind bekattanunk egyszer csak ki tudja mikor. Magamat okoltam mindenért. Vagy nem is tudom. Inkább a természettudományi feladatot még régről. Ha az nem lett volna,nem derült volna ki ez a sok dolog,nem lenne ennyi gond. Bár akkor nem lennék Aronnal,és azt nem akarnám. Ezt a dolgot sosem fogom megbánni. A világ összes kincséért sem cserélném el. Suliba már nyugodtam voltam. Koncentráltam,hogy ne legyek dühös,nehogy letépjem valaki fejét a szó szoros értelmében. Pedig sokszor voltam a határán.
Dolgozatok hegyei,idegesítőbbnél idegesítőbb emberek. De mindig vettem egy nagy levegőt és megnyugodtam. Aztán délután mikor Bálinthoz mentünk,már voltak hírei.
- Na mi a helyzet? – kérdezte Aron mikor beléptünk,de ő nem válaszolt semmit,csak lehajtott fejjel kísért be minket.
- Üljetek le. Nem állunk túl fényesen,maradjunk ennyiben. Csak annyit mondok,reményeink vannak. – mondta. Ezek azok a szavak,amiket végképp nem akartam hallani. Tudtam,hogy nekünk befellegzett.
Nincs remény. Már semmi sem normális. Sosem volt az.


folytatás az Isten tudja mikor lesz,DE lesz! :) xx.~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése